Nádudvari Péter: Búcsúmeccs Auschwitzban (elbeszélés)

A krematóriumok, a barakkok, a rámpa és környékük – ahova újabb, mit sem sejtő foglyokat hoztak a szerelvények – az SS-tisztek vérfagyasztó üvöltésétől, kutyáik csaholásától, pisztolylövésektől is hangosak voltak. A transzportok éjjel-nappal jöttek, a halál egy percig sem pihent Auschwitz-Birkenauban 1944 nyarán. A frissen érkezettek egyből láthatták, ahogy a krematóriumok kéménye okádja a füstöt, amely – és ezt sem tudták – emberi lelkek ezreit szállította az égbe.

Gőzerővel működött a halálgyár, ahol az egyik nap két barakkot csodálkozó tekintetek sokasága vett körül: néhány fogoly hordozható fakapukat állított fel, és meszes vízzel vonalakat húzott. A rengeteg „munkában” megfáradt táborőr ugyanis némi szórakozásra vágyott, egyesek futballozni szeretettek volna, mások pedig nézni a „gálamérkőzést”. Ezért összeállítottak egy SS-válogatottat, amely garantáltan ünnepelni akart a lefújás után, így – égbekiáltó cinizmussal – arra utasították a zsidó foglyokat, hogy állítsanak ki egy csapatot, és mérkőzzenek meg velük.

Végletekig legyengült, sovány férfiak sorakoztak fel a pálya szélén, ők voltak a lágerválogatott. Az éhezés, a szünet nélküli kemény fizikai munka, a betegségek és a fogvatartóik verései miatt egyikük-másikuk már a lépkedés közben is összeesett volna, ha a mellettük álló el nem kapja – aki kidőlt a sorból, arra ugyanis azonnali kivégzés várt. A csapat jobbszélsőjének a Debrecenből deportált Schwarcz Sándort választották ki, aki korábban a megyei első osztályban játszott, és a foglyok csapataiból összeállított lágerbajnokságban is futballozott – akkor jobbhátvédként – addig, amíg át nem vezényelték egy másik táborba, mivel értett a lakatosmunkához.

Erre a mérkőzésre viszont vissza kellett térnie Birkenauba. „Legalább egyszer én is leszek válogatott” – mondta a földet bámulva, hangjában keserű iróniával. De nem tudott sokáig elmerengeni ezen a gondolaton, mert néhány pillanat múlva már ki kellett lépnie a sorból. „Siebzehntausendachthundertvierundfünfzig” – üvöltötte ugyanis egy SS-tiszt. „Ez az én számom, a 17 854-es” – jegyezte meg halkan Schwarcz, majd átvette a neki szánt futballdresszt és rövidnadrágot. Miközben visszaállt a többiek közé, azon gondolkodott, hogy a sorszámozással voltaképpen az emberi mivoltának, méltóságának utolsó szikráját is elvesztette a lágerben. Falun nőtt fel, sokszor látta, ahogy a lovakat és a marhákat is ilyen módon bélyegzik meg. „Én is egy név nélküli, csak sorszámmal jegyzett baromnak számítok már” – mondta csendes szomorúsággal.

Közben figyelte az SS-válogatott játékosait. Mindegyikükön feszült a dressz hastájékon, látszott, hogy ételben egyáltalán nem szenvedtek hiányt – már csak azért sem, mert ha a foglyoknál ínyükre való finomságot találtak, azt egyből elvették tőlük. Schwarcz egyik magyar barakktársától például kolbászt és szalonnát zsákmányoltak. „Na, lássuk a soványak és a kövérek mérkőzését” – mondta halkan egy keserű mosoly kíséretében, amikor a pályára szólították. Az igen jókedvű SS-esek látták, hogy garantált a győzelmük. Gúnyosan nevettek valamilyen szeszesitalt iszogatva, miközben a pálya közepén felvonultak a láger zsidóválogatottjának vézna, erőtlen tagjai.

A kezdőrúgás előtt körülnézett Schwarcz. A pálya szélén népes közönség gyűjt össze: foglyok, táborőrök és katonák szorítottak az egyik vagy a másik csapatnak. Felismerte néhányukat: volt, akivel egy vagonban tették meg a földi pokol felé vezető utat, és volt, akivel egy barakkban laktak korábban. A foglyok nem mertek szurkolni, de átható tekintetük akkora erőt sugárzott, hogy az addig fásult, kedvelten Schwarcz hirtelen tele lett becsvággyal. „Fogom én még a debreceni cimborákkal rúgni a bőrt! Most pedig megmutatom ezeknek az átkozott fritzeknek” – jegyezte meg halkan, miközben útjára indult a labda.

Ahogy az várható volt, az SS-válogatott hamar megszerezte a vezetést, amelyet hamarosan újabb találatok követtek, mert a lágerválogatott tagjai a futás helyett többnyire csak csetlettek, botlottak. Schwarcz viszont jól játszott, rendre leszerelte az ő oldalán felfutó SS-játékosokat, és – maga sem tudta, hogyan – csapatának elvétve előforduló támadásait is segíteni tudta egy-két rövid megiramodással.

Arra azonban törekedett, hogy még véletlenül se okozzon sérülést – mondjuk egy elkésett becsúszó szereléssel –, mert tudta, akkor azonnal elbúcsúzhat az életétől. Ahogy teltek a percek, úgy érezte, kezd visszatérni a régóta elveszettnek hitt tartása és méltósága, hiszen csak néha tudták átjátszani a nála összehasonlíthatatlanul jobb erőállapotban lévő SS-esek. „Ahogy mondtam, most jól megmutatom nekik. És fogom én még a debreceni cimborákkal rúgni a bőrt!” – ismételte magában folyamatosan. Nemsokára azonban érezte, hogy egyre fogy az ereje – a lelki muníció egy idő után kevés, ha már szinte zörögnek a csontok. Az egyik pillanatban el is esett, és érezte, hogy nagyon fáj a bal térde. Ekkor néhány másodperc alatt lepergett előtte élete harminchárom éve. „Na, visznek mindjárt engem is, a gázkamrában majd kikezelik a sérülésem” – mondta fájdalmas iróniával néhány sziszegés közben, de hatalmas megdöbbenésére az SS-válogatott siheder korú balszélsője kezet nyújtott neki és felsegítette. Benne még maradt egy szemernyi emberség, pedig ő is az ordas eszmék bűvöletében nőtt fel.

„Was machst du?” – kérdezte ezt látva a többi SS-es hatalmas hahotázás közepette, majd gúnyosan megtapsolták sportszerű tettet. Ekkor már sok találattal vezetett az addig is könnyelműsködve játszó SS-válogatott – tudták, hogy a „soványak” csapatát így is legyőzik –, de a mérkőzés vége felé már a korábbinál is komolytalanabbul álltak hozzá az „gálamérkőzéshez”. Schwarcz észrevette egy pillanatban, hogy megnyílt előtte egy, egészen a SS-esek kapujáig tartó üres terület, és – hogy bírja a fájdalmat – fogait összeszorítva meglódult a labdával. Már csak a kapussal állt szemben, amikor látta, hogy a kapu háta mögött szurkoló, legkegyetlenebbnek tartott SS-őrmester fenyegetően néz rá. „Ha berúgom, a lefújás után biztosan lelő” – gondolta magában, ezért szándékosan elhibázta a helyzetet. Az őrmester nyerítve nevetett, de ez nem törte meg Schwarczot, aki ismét megjegyezte magában: „Fogom én még a debreceni cimborákkal rúgni a bőrt!”. A mérkőzést – amely az SS-válogatott 8–0-s győzelmével végződött – nemsokára lefújták, az SS-játékosok „világraszóló sikerüket” megünneplendő még a pálya szélén megittak néhány felest. A végletekig kimerült fogolyválogatott tagjainak pedig vissza kellett térniük a barakkokba.

Aznap az is Birkenauban töltötte az éjszakát a fogolyválogatottból, akit korábban már másik lágerbe helyeztek át. Az SS-válogatott hatalmas ünneplésbe kezdett az este. Diadalittas éneklésük, részeg kurjongatásuk még Schwarczék barakkjáig is elhallatszott. A jobbhátvédnek ökölbe szorult a keze. Néhány pillanat múlva észrevette, hogy a fabarakkja falának egy nagyobb résén beszűrődő holdfény megvilágítja azt a – futballra egyébként tökéletesen alkalmatlan – cipőt, amelyben aznap játszott. Odament, kezét kinyitotta, és megsimogatta a lábbelit. Szeme ragyogott a holdfénycsíkban, szája mosolyra görbült.

„Fogom én még a debreceni cimborákkal rúgni a bőrt!” – kiáltotta ki a résen.