„Nagyjából két választásom volt: beállok drogdílernek, vagy huligán leszek”

– 16 évesen már a szerb harmadosztályban játszottál, és 4 gólt lőttél a 2008–2009-es idényben. Hamar beindult a karriered, te is így látod?

– A Belgrád mellett fekvő Obrenovacban, ahol születtem, 12 éves koromig sportiskolába jártam, innen kerültem be a Radnicski Obrenovacba, és ahogy mondtad, 16 évesen néhány kortársammal együtt bedobtak a felnőttek közé. Szerbiában működött egy „bónusz” szabály a harmadosztályban: a kluboknak a kezdőbe kellett tenniük három 16–20 év közötti futballistát.

– Más formában, de itthon is működik a „fiatalszabály”, a klubok pénzt kapnak az MLSZ-től, ha fiatalokat tesznek a kezdőbe.

– Nálunk nem járt érte pénz.

– Azt a szerb válogatott összeállításából is látjuk, hogy a szerb utánpótlásban nagyot alkotnak az edzők, de arról keveset tudunk, milyen módszerekkel dolgoznak. Inkább a hierarchikus nevelésben hisznek az edzők, vagy az analitikus, együttműködő felfogásban? 

– Én a pályán azt tapasztaltam, hogy Szerbiában nagyon sok képzett, jó futballszakember dolgozik, és rengeteg a fiatal tehetség. Sok a fiatal, törekvő edző, de számtalan esetben nem kapnak munkát, mert nálunk minden a személyes kapcsolatokon keresztül megy. Sok klub minél előbb el akarja adni nyugatra a tehetségeket, ez a túlélésük garanciája. Ez nem jó szerintem, jó lenne, ha a kluboknak több pénze lenne, és a fiatalok fejlődhetnének 1-2 évet a nagyobb szerb csapatokban. Ezzel a szerb foci is előreléphetne. Nekünk nem az edzői stílussal voltak igazából problémáink, hanem a lerobbant állapotú infrastruktúrával. A kormány, a szerb szövetség nem fektettek sok pénzt az edzőközpontok, stadionok felújításába. Itt, Magyarországon teljesen más a helyzet, rengeteg új aréna, sok nagyszerű edzőpálya épült, a gyepszőnyeg mindenhol kifogástalan. Ez teljesen más világ, könnyű itt élvezni a futballt.  

– A nevelőegyesületeidben, a Crvena zvezdában és a Radnicski Obrenovacban mennyire helyeztek hangsúlyt az egyéni képzésre az edzéseken vagy az edzéseken kívül?

– Nem jó stratégia túlterhelni, plusz edzésekkel fárasztani a fiatal játékosokat, ilyenkor az a fontos, hogy a gyerek ott legyen edzésen, élvezze a dolgot, és sokat játsszon. Később, fiatal felnőttként, amikor már készen áll az izomzat, nagy szerepe van a plusz edzéseknek. Ebben az időszakban kell azt is eldönteni, hogy valaki profi játékos akar lenni, vagy sem. Ha nem, lehet menni a barátokkal az éjszakába, lehet csajozni. Ha viszont valaki a profi futballt választja, az nagyon sok lemondással jár, sok mindent fel kell áldozni.

– A Zvezda teljesen más tészta volt, mint az Obrenovac, igaz?

– Teljesen. Ez talán az egész Balkán legnagyobb csapata, óriási szurkolótáborral. Én is egy vagyok közülük, imádom a csapatot. Negyedikes voltam az általános iskolában, amikor hívtak, hogy menjek edzésre a Zvezdába. Egy álmom vált valóra, hihetetlen volt. Maradhattam volna, de abba kellett volna hagynom a sulit, és csak a focira összpontosítani.

Ebben az életkorban még nincsen bajnokság, nincsenek tétmeccsek, csak edzés és játék. Úgy döntöttem, maradok Obrenovacban. Fiatal és ambíciózus edzőkkel dolgozhattam, egyikük tanácsára máig emlékszem. »Ne legyenek játszmáid a civil életedben, összpontosíts kizárólag a futballra!« Erős szavak voltak, de megfogadtam őket, és jól jártam. Nem kallódtam el, pedig lett volna rá lehetőségem.

– Mire célzol?

– Obrenovacban laktam, ami azért nem volt mindig leányálom. Éjszaka szinte ki sem lehetett lépni az utcára, tele volt drogdílerekkel a környék. 9 éves lehettem, amikor kimentünk focizni, az idősebb cimboráink ott szívták a drogot a pálya mellett. Nem volt könnyű együtt élni mindezzel, katasztrofális volt a helyzet akkoriban. Nagyjából két választásom volt: beállok drogdílernek, vagy huligán leszek. Futballhuligán. Szívesen jártam a Zvezda-meccsekre, de nem huligánkodni, hanem szurkolni a csapatomnak. Mivel volt tehetségem a játékhoz, eldöntöttem, hogy nem fogok rossz útra térni, futballista leszek. A kevés fiatal egyike vagyok a környékünkről, akiknek sikerült kitörni. Nem volt egyszerű, de nagyot küzdöttem, és ez megerősítette a személyiségemet.

– A szüleid óvtak meg a drogoktól?

– Nem volt rá lehetőségük, napközben rengeteget dolgoztak. Édesanyám szabó volt egy gyárban, apám pedig mozdonyvezető. A barátokkal figyeltünk egymásra, de elsősorban mindenki önmagát próbálta megvédeni a körülményektől. Mert mi van akkor, ha a barátod is elkezd drogozni, és elcsábít? Lecseréled a barátodat. De mi van, ha az új haver is lezüllik? Szóval mindenki magáért felelt. Persze ilyen fiatalon még nem mindig tudja az ember, mi a jó, és mi a rossz. Ezért is voltak olyan sokan, akik eltűntek a süllyesztőben.

– Volt olyan a baráti társaságodban, aki a rossz utat választotta?

– Igen, sokan aktív droghasználók lettek.

– Vissza a pályára: évről évre egyre eredményesebb voltál az Obrenovacban, 20 évesen már 29/21 volt a meccs/gól átlagod. Miért nem ívelt meredekebben felfelé a karriered, hiszen ekkor már a Twente is hívott?

– A futballban is minden a fontos döntéseken és a szerencsén múlik. Ebben az időben még elég lassan hoztam meg a döntéseket, főleg ami a klubváltást illeti. Aki a karrieremet egyengette, a hivatalos utat járta, nem úgy, mint sok más menedzser Szerbiában, akik időnként a szürke zónában mozognak. Szerbiában nem mindig egyszerű a hivatalos utat járni. De máshol sem.

Fotó: StarSport

– A menedzseredről beszélünk?

– Nem menedzser volt, egy ember, aki az előrehaladásomat segítette. Aztán eljutottam a Heerenveenhez is: a barátom, Filip Djuricsics, aki játszott az olasz, a portugál bajnokságban is, és most a Panathinaikoszban szerepel, ekkoriban a holland csapatban futballozott. Először csak látogatóban voltam nála, aztán edzésen is jártam a klubnál. Fantasztikus volt tapasztalni, hogyan tréningeznek ott. Húszéves voltam, amikor a Twente hívott próbajátékra, a szerb válogatottból Dusan Tadics is a csapat tagja volt ekkor. Edzettem az első és a második csapattal, amelynek Patrick Kluivert volt az edzője. Azt mondta, szeretné, ha visszajönnék edzőmeccsekre, ott is megnéznének. Így lett, elégedettek voltak velem. Ám nem volt EU-s útlevelem, ez gond volt, illetve több csatárral rendelkeztek, és nem lett volna meg a pénzügyi keret, hogy fizessenek még egyet. Így nem jött létre az átigazolás. Felajánlották, hogy egy belga másodosztályú csapatban játszhatnék minimum 1,5 évet, és aztán esetleg visszatérhetnék Twentébe. Nemet mondtam. Hazatértem Obrenovacba játszani, és jöttek az U20-as válogatott meccsek.  

– Hat mérkőzésed is volt az U20-as csapatban, három gólt is lőttél, de nem találtam nyomát, kik voltak az ellenfelek, és milyen meccsek voltak ezek.

– A magyar, a horvát és a szlovén csapat ellen játszottunk egymás ellen néhány meccset egy torna keretében. Havonta egyet. Nagy megtiszteltetés volt, hogy behívtak, mert engem a harmadosztályból válogattak be, míg mások külföldről vagy az első osztályból jöttek. A komolyabb cél az volt, hogy bekerüljünk az U21-es válogatottba, az már más szintet képviselt. A csapatunkban játszott többek között Filip Djuiricsics vagy Alekszandar Pesics, az FTC csatára. Az U21-es szövetségi kapitány azt mondta, csak akkor tud behívni, ha előrelépek a harmadosztályból. Sok ajánlatot kaptam, és végül úgy éreztem, a Javor Ivanjicánál találom meg a nekem való környezetet. Az első osztályban játszott a csapat. Azt mondták, nem tudnak magas bért fizetni nekem, de nem volt vele gondom, fiatal voltam.

– Helyette mit ajánlottak?

– Hogy el tudnak juttatni az U21-es válogatottba. A játékom, a kapcsolataik révén. Visszagondolva, nagy hiba volt elfogadni az ajánlatukat. Tapasztalatszerzésre persze jó volt, játszottam az első osztályban, az első meccsemen gólt lőttem a Crvena zvezda ellen. Aztán elindultunk lefelé, kiestünk. A másodosztályban a legjobb gólszerzők között voltam, azonnal visszajutottunk, sőt a kupadöntőbe is bekerültünk. A Partizan Beograd volt az ellenfél, a 16 éves Dusan Vlahovics lőtte a győztes gólt. Kikaptunk, de így is ez a klub történetének legjelentősebb eredménye.

2016-ban átigazolt az első osztályú Vozsdovac, csodálatos szezont töltöttem ott, remek volt az atmoszféra a klubnál, ráadásul elképesztő a csapat stadionja, egy bevásárlóközpont tetején építették fel. Műfüves a pálya, ez szokatlan Szerbiában. Jól ment a játék, 8 gólt lőttem abban az idényben. A Crvena zvezda elleni meccsen ott ült a lelátón a Mechelen játékosmegfigyelője, a Zvezda jobbhátvédje miatt érkezett. 3–2-re nyertünk, én is lőttem gólt. A scout azt mondta a mellette ülő ügynökömnek, »a hátvéd srác nem érdekel, a másik csapat csatára viszont igen.« Ez voltam én. A belga ajánlat nagy dolog volt számomra, elfogadtam.

– Teljesen más közegbe kerültél, igaz?

– Abszolút, sokkal jobb liga volt, mint a szerbiai. Az első meccsen gólt lőttem a Standard Liège ellen, a második mérkőzésen gólpasszt adtam. A harmadikon a gólvonalról mentette a lövésemet egy hátvéd, a negyediken kapufát lőttem. Elindultunk lefelé, folyamatosan kikaptunk. Az edző azt mondta, nekem is változtatnom kell, én meg jeleztem, ha nem jut el hozzám a labda, nem tudok mit tenni. Végül csak engem vett ki a csapatból, de nem változott a helyzetünk. Hozzánk igazolt az a szerb tréner, aki az U21-es válogatott kapitányaként azt javasolta nekem korábban, hogy váltsak klubot, ha be akarok kerülni a nemzeti csapatba. Átállt az egycsatáros játékra, egy dán támadót tett be, nekem innentől nem volt esélyem.  

– Játszottál a szerb (Javor Ivanjica, Vozsdovac), a belga (Mechelen), a magyar (Mezőkövesd, Diósgyőr) és a kínai első osztályban (Csangcsun Jataj)? Melyiket hogyan jellemeznéd?

– Szerbiában gyenge az infrastruktúra, de kemény a bajnokság, jó minőségű játékosok játszanak sokszor teltházas stadionokban. Belgium ehhez képest nagy ugrás volt: remek hangulatú stadionok, sok néző, nagyon erős bajnokság, szerintem ez már topliga, sok játékos kerül innen a Premier League-be. Ha erős vagy fizikálisan, sokat tudsz futni, ütközni, van esélyed ebben a ligában, és arra is, hogy továbblépj. Kínában nagy klubban játszottam, de a másodosztályban. Kína mindenben más, mint Európa, más a kultúra, az időzóna, szóval eléggé össze voltam zavarodva, amikor ott játszottam. A labdarúgók alacsonyabbak, de nagyon mozgékonyak, rengeteget futnak, állandóan ütköznek, nem egyszerű ott játszani.

– Feltételezem, nem a szakmai előrelépés vonzott Kínába, hanem inkább a magasabb fizetés, nem?

– Őszinte leszek, nagyon kedvező ajánlatot kaptam, a magas fizetés miatt igazoltam oda. De ha már ott voltam, mindenképp fejleszteni szerettem volna magam. Azonban ott márciustól novemberig tart a bajnokság, és én a magyar bajnokság végeztével, a szabadságom után, júliusban, az európai felkészülés közepén érkeztem meg, miközben ott javában zajlottak a meccsek. Nem voltam 100 százalékos, fel kellett vennem a ritmust, beilleszkedni az ottani közegbe. Sok külföldi stábtag dolgozott a csapatnál, az edző szerb volt, a másodedző görög, illetve spanyol, az erőnléti edzőnk brazil. A kínai játékosok közül csak néhány beszélt angolul.

Érdekes tapasztalat volt, egyben nehéz időszak. Jött a Covid, minden leállt. Közben a feleségem már terhes volt, én meg Kínában ragadtam. Miután eljöttem onnan, fél évet otthon töltöttem a családommal Obrenovacban. Ezután tértem vissza Magyarországra. Ide vágytam, és a Diósgyőr szerződést ajánlott. Eleinte minden rendben volt, gólt lőttem, fantasztikus volt a hangulat, de aztán jött a mélyrepülés.

– Ez már a visszatérés volt Magyarországra, de miért igazoltál Belgiumból Mezőkövesdre 2018-ban?

– Utólag azt mondom, ha 20-22 évesen tisztában lettem volna azzal, milyen jó itt futballozni, és lett volna rá lehetőség, előbb ide igazolok. Itt 12 csapat alkotja a bajnokságot, és az utolsónak is van esélye az első vagy a második ellen. Minden megtörténhet, gyorsan változhat a helyzeted a tabellán. Még ha jó a formád, az sem garancia semmire.

Fotó: MTI

– A magyar bajnokság színvonala változó, de azt mesélik a klubvezetők, játékosok is, hogy nagy vonzerőt jelent a térségben magasnak számító fizetés. Ha összehasonlítod Szerbiával, mekkora a különbség?

– Nincs óriási különbség, de van differencia Magyarország javára. Az is vonzó, hogy az MLSZ itt sokat költ a csapatokra, ahogy beszéltünk róla, fantasztikus az infrastrukturális ellátottság. Évről évre lehet látni, hogyan fejlődik a magyar foci, mindez a magyar válogatott játékán is meglátszik. A csapatnak van 2-3 kiemelkedő játékosa, a többiek nem azok, de együtt topcsapatot alkotnak. Nekem úgy tűnik, hogy itt nagyon sok energiát, pénzt fektettek a futballba, ez egészséges rendszert hozott létre, és mindez eredménnyel párosul.

– Milyen játékfelfogásban érzed legjobban magad a pályán, amikor kontrázhat a csapatod, mint a Kecskemét ellen, amikor neked kell kicselezni a kapu előtt 2-3 védőt, és gólt lőni, vagy amikor felállt védelem ellen kell a kapu elé érkezni?

– Természetesen az ellenfél kapuja előtt szeretek a leginkább ólálkodni, és folyamatosan a gólszerzésre törekedni, de ez nem mindig lehetséges. Függ az edző stratégiájától, az ellenfél erejétől, a sérültek számától, sok mindentől. Ha van lehetőségem, szeretek érkezni a kapu elé, lesni a gólszerzési lehetőséget, de ha a taktika azt kívánja, hamis kilencesként visszalépek a labdáért, és inkább területet nyitok a társamnak. Target manként tekintek magamra, aki nemcsak a góllövésben jó, de a társai kiszolgálásában is a mozgásokkal, lefejelt labdákkal.

– Hat góllal a második helyen állsz a góllövőlistán Varga Barnabás mögött. Elképesztő formában játszik, van esélyed ellene?

– Szeretnék versenyezni vele, ott akarok lihegni a nyakában. De tényleg fantasztikus formában van, már Pakson is pazarul játszott, most a Ferencvárosban minden meccsen lőhetne három gólt. A magyar válogatottnak csodálatos 9-ese van jelenleg. Nekem is jó a statisztikai lapom, de a csapatomé kevésbé, úgyhogy szívesen elcserélném a jó eredményeimet a csapat sikeréért.

– A statisztikai adataidat nézve, tavaly 0.53-as xG-re lőttél 0.49 gólt meccsenként, tehát közel voltál hozzá, hogy minden nagy helyzetedből betalálj. Idén pedig ennél is jobban összpontosítasz a kapu előtt: 0.61-es xG mellett 0.7 gólt szereztél mérkőzésenként. Mitől megy most ennyire a szekér?

– Sok összetevője van, függ attól, hogy az ember milyen idegállapotban van az adott meccsen, hogyan időzít, és hogy készen áll-e rá, hogy feláldozza magát a csapatért. Én mindig az a típus voltam, aki fel tudta magát áldozni a társakért.

– A profi futballban ritkaság, hogy az ember 30 éves korában 1,5 év leforgása alatt megháromszorozza az értékét. Veled pontosan ez történt tavaly január óta: az előző idényben 16 gólt lőttél, idén 9/6-al állsz. Mit gondolsz, van racionális oka, hogy ennyire javult a teljesítményed?

– Ma jellemző a futballban, hogy 36-37 éves korukban is magas szinten játszanak a labdarúgók, elég egy pillantást vetni Modricra, Ibrahimovicra, Ronaldóra. Sok problémával küzdöttem a múltban, de fizikálisan, lelkileg úgy érzem, 31 évesen a legjobb korban vagyok. Sok összetevője van ennek: jó csapattársakkal vagy-e körülvéve, egészséges vagy-e, szerencséd van-e a meccseken?

Statisztikailag nézve tavaly volt a legjobb idényem a felnőtt mezőnyben. Amikor Kuttor Attila megérkezett, első számú csatárként számított rám, megbízott bennem, sokat várt tőlem. Régen nem voltam olyan erős mentálisan, hogy elviseljem, ha nem lövök gólt 1-2 meccsen. Mára lehiggadtam, nem rágok be ilyesmire, hiszek magamban, és az önbizalom jó hatással van a játékomra. A pozitív szemléletemmel a játékostársaimat is tudom segíteni, ami a csapat eredményességét növeli. Most a bajnokság hátsó felében vagyunk, de az említett módon el szeretnénk mozdulni onnan.

– Érdekes, hogy ugyan sok párharcot vállalsz, egyetlenegy piros lapot sem kaptál még a pályafutásod során. Hogyan lehetséges ez?

– Az a helyzet, hogy kaptam pirosat, de csak egyetlenegyszer.

– Nekem nem adta ki a statisztikai oldal, ahol ellenőriztelek.

– Vicces szituáció volt. Amikor másodszor Mezőkövesdre igazoltam, a második fordulóban a kispadon kezdtem a ZTE ellen. A 76. percben álltam be. Egy felívelt labdánál felugrottam, a védő meglökött hátulról, én meg, miközben koordinálatlanul leérkeztem, a karommal véletlenül arcon ütöttem őt. Sárga lap. 2 percre rá két védő szorításában átvettem a labdát, de megrúgtak hátulról, és ahogy elestem, megpróbáltam lábbal a labda után nyúlni. Hozzáértem az ellenfél lábához, a játékvezető pedig lefújta, és második sárgával kiállított. Négy percet töltöttem a pályán. Ez volt az egyetlen piros lapom a karrierem során. (A meccsen, ahol 3–2-re nyert a Mezőkövesd, 4 piros lapot osztott ki a játékvezető, a szerk.)

– A viselkedésedből fakad, hogy nem büntetnek a játékvezetők?

– Sárgából sem gyűjtöttem sokat soha, nem vagyok ilyen típus. A test-test elleni játékot szeretem, de soha nem voltam alattomos játékos, nem rugdosódom. Ha rám tapad az ellenfél, és rugdos, elviselem, hiszen ezzel ki tudom csalni a pozíciójából, és az üres területet én vagy egy játékostársam ki tudja használni. Ha harc, hát legyen harc, de nem az erőszak kedvéért, hanem hogy a végén én kerüljek helyzetbe. Okosan kell játszani.   

– A kukkeres gólöröm honnan jön?

– A kislányom miatt csinálom. Amikor kicsi volt, próbált utánozni minket, és szívet formálni a kezeivel. De vicces volt, mert a szívből egy kukker lett, a feleségemmel sokat nevettünk ezen. Azóta mindig távcsövet formázom a kezemmel, és belenézek, ha gólt lövök. 

Fotó: MTI

– 31 éves vagy, hogyan fest a jövőd, évekig játszol még?

– Még korai ezen gondolkozni, bár néha én is szoktam. Nem látom magam edzőként vagy menedzserként. Gyerekekkel már szívesebben foglalkoznék, ott nincs teher, feszültség, csak boldogság és mosoly.

– Maradnál Magyarországon a családoddal?

– Az idő fogja eldönteni, jövő nyárig él a szerződésem. Jól érezzük magunkat most Egerben.    

Kiemelt fotó: mezokovesdzsory.hu