„Nálunk a 30 felettire rásütik, öreg, pedig szerintem csak kész labdarúgó” – interjú Szakály Dénessel

– Hogy érzed, 35 évesen simán felveszed a versenyt a száguldozó fiatalokkal? Vagy annyira nem száguldoznak, te meg amúgy is megoldod rutinból?

– Ugyanannyira támaszkodhatok szerencsére a fizikumomra, mint amennyire a tapasztalatomra. A tesztek eredményeit látva egyáltalán nincs gond a futómennyiségemmel vagy a gyorsaságommal, szóval nem csak a tapasztalatban bízhatok. Van még bennem erő bőven, igyekszem továbbra is felfelé kilógni. A vezetőedző Tóth Balázs azért hívott, én pedig azért jöttem, mert úgy gondoltuk, sokat tudok segíteni a csapatnak, a fiataloknak, ehhez persze a rutinomra is szükség lesz.

– Az azért aranyat ér?

– Elégedjünk meg egyelőre a bentmaradással…

18 éve kerültem fel a Kaposvár első csapatába, a tapasztalatom kétségtelenül megvan, de önmagában az nem elég, a hosszú évek alatt sokat változott a futball, muszáj haladni vele, tanulni, fejlődni, az új dolgokat befogadni.

– Miben más leginkább az akkori foci a maihoz képest?

– Ma már egyre inkább előtérbe helyezik a fiatalokat, nekünk nehezebb volt odakerülni. Egy 20 év alatti játékosnak gólkirálynak kellett lennie, vagy egyértelműen kiemelkedni a játékával ahhoz, hogy esélye legyen bekerülni a felnőttbe, akkoriban legfeljebb két fiatal játszott a csapatban.

Fotó: aqvitalfc.hu

– Pedig manapság is panaszkodni szoktunk, hogy mennyire nem kapják meg az esélyt a magyar fiatalok. Nektek ezek szerint még nehezebb dolgotok volt?

– Elég magas létrát kellett megmásznunk… Ajándékba nem kaptunk meccseket, az biztos.

De abszolút pártolom a fiatalok helyzetbe hozását, fontos, hogy minél több lehetőséget biztosítsunk nekik, bár az is igaz, azzal, hogy ilyen remek körülmények közt készülhetnek, és hogy dotációval ösztönzik a pályára lépésüket, nagyobb számban kellene külföldre igazolniuk. Azt is örömmel konstatálnám, ha sokkal több magyar játszana az NB I-es klubokban, a légiósok nagyszámú szerepeltetése a Fradin kívül olyan nagyon senkinek nem jött még be.

Futballoztam színtiszta magyar csapatban, szerintem afelé kellene elmenni. És ugye nem is vall soha szégyent a Paks, sőt, minden évben ad egy-egy remek játékost a magyar futballnak, Varga Barnabástól Ádám Martinon, Hahn Jánoson, Böde Danin, Bartha Lacin át Szabó Janiig lehetne sorolni a neveket.

– Azt mennyire nehéz realizálni, hogy te most már egy ideje azért a nagy öregek egyike vagy. Csak mert az ember hajlamos fejben és lélekben 50 évesen is 25-nek gondolni magát, pedig…

– Szoktunk azzal poénkodni, hogy így is jobban nézek ki, mint sok fiatal játékos, de ezt most hagyjuk. Azt kétségtelenül furcsa megélni, hogy immár én vagyok a legidősebb a csapatban. Ez most, Csákváron fordult velem elő először. Legalább ilyen furcsa, hogy a karrieremben eltelt 18 év. Mondhatni elrepült. Egyáltalán nem érzem magam ugyanakkor öregnek. Játszottam együtt sok idősebb futballistával, mind mondogatták, hogy fog majd nekem fájni itt meg ott, de semmi ilyet nem tapasztalok. Lehet, jók a génjeim, meg persze minket a tudomány és mindenféle gép segít a regenerációban, a tökéletes kondi elérésében, szóval ha keményebbek is az edzések, a tudományos háttér is magasabb szintű, főként Felcsúton, ahol a Csákvárral edzünk. Plusz odafigyelek az étkezésre és a pihenésre. S ha nem érezném magam ilyen jó állapotban, vagy azt érezném, nincs már helyem a csapatban, nem fociznék, erről azonban szó sincs, és mert továbbra is imádok futballozni, egyszer sem gondoltam még azt, elég volt.

Forrás: paksifc.hu

– Nem is gondolsz még arra, hogy egyszer vége lesz?

– Nem akarok, noha tudom, hogy úgy lesz. Két évet írtam alá Csákváron, szeretnék húzóember lenni, úgy lehet, újabb egy évet kínál majd a klub. Magyarországon azért ritka, hogy valaki 35 évesen a két legmagasabb osztály valamelyikében játsszon, de arra, hogy a kor nem számít, Böde Dani vagy Cseri Tamás szolgál jó példával.

Nálunk a 30 felettire rásütik, öreg, pedig szerintem csak kész labdarúgó.

– A nyáron igazoltál Szegedről Csákvárra, a tizedik klubodba. A tizedik immár az utolsó?

– Sosem váltottam hirtelen, minden átigazolást kellőképp megrágtam. Azt nem akartam, hogy azt mondják rám, vándormadár, erre… De 18 év alatt tíz klub talán még belefér…

– Az utolsó öt éved dobta meg a klubjaid számát, addig azért nem volt vészes.

– Szerintem sem. Pakson a szurkolók, a vezetők, a játékostársak is szerettek, benne volt a pakliban, hogy ott töltöm el a teljes karrierem, ám ha érkezik a csapathoz egy edző, akinek nem férsz bele az elképzeléseibe, mit tehetsz? Ha játszani akarsz, távozol. Ez nem azt jelenti, hogy nem akartam megküzdeni a helyemért, mert volt, ahol nekiveselkedtem, és beverekedtem magam a csapatba, máshol viszont azt éreztem, hiába erőlködöm. Mindig az volt a legfontosabb, hogy játsszak: 21 éves koromban, 28 évesen és ma is. Csákváron is ezért dolgozom. A tizedik klubomban a tízes szám az enyém, ez azért csak jó jel.

– Gyerekként Kaposváron focizva mi volt az álom?

– Mint mindenkinek, a válogatottság és a külföldre szerződés. Ha elfelejtjük az álmokat, és a hétköznapibb célokat veszem, azokból azért majd minden megvalósult: a különböző korosztályokban utánpótlás-válogatott lehettem, a legjobb magyar csapatban játszottam, a Vidiben, amellyel bajnoki címet ünnepelhettünk, jobbnál jobb futballistákkal szerepelhettem egy csapatban. A fehérvári időszakom számított a csúcspontnak, sajnos a következő lépcsőfokot nem tudtam megugrani. Az lett volna a külföldi szerződés, csak hát ha a legjobb honi klubban szerepelhetsz, akármiért nem akarod elhagyni.

Fotó: PA Images / Alamy Stock Photo

– De mi hiányzott ahhoz, hogy szintet lépj? Az ambíció, a többre vágyás és az ahhoz kapcsolódó elszánt akarat? Mert nálad szerényebb képességű játékosoknak is összejött a válogatottság, illetve a külföldi szereplés.

– Lehet, hogy fejben erősebbnek kellett volna lennem, vagy érettebben gondolkodnom. Utóbbira lett volna szükség Paulo Sousa kinevezésekor, de türelmetlennek bizonyultam. Pedig ő mondta, legyek egy kicsit türelmes, 23 vagyok, előttem a jövő, csakhogy én játszani akartam, pláne, hogy az érkezése előtt nem volt ezzel probléma. Nála csere voltam, sokszor be sem álltam, én viszont nem akartam sok pénzért ülni a padon, eligazoltam, rossz döntés volt. Talán az egyetlen.

Ma már tudom, ha maradok, ha tartom magam ahhoz a pályán, amit kért, ha megtanulok az ő kottájából játszani, nagyobb eséllyel jött volna össze a válogatottság és a légióskodás.

Ez az egy epizódja az életemnek, amit ma már esetleg másként csinálnék, amúgy nem bánok semmit.

– Fogadjunk, hogy van még valami!

– Nocsak.

– Amikor 2008-ban testvéred, Péter Debrecenbe igazolásával elváltak az útjaitok, mindketten azt vallottátok, fogtok még egy csapatban futballozni, aztán mégsem. Ezt bánod?

– Ezt igen. De ugyanazon a poszton játszottunk, hasonló stílusban, be kell látni, azzal, amilyen irányba elment a futball, nem biztos, hogy két ilyen játékosnak lett volna helye ugyanabban a csapatban.

– A 15 év alatt volt azért úgy, hogy közel jártatok a közös folytatáshoz?

– Volt. Kétszer is, nem úgy alakultak azonban dolgok.

– De olyan nagyon azért nem erőltettétek, vagy nem ezen múlt?

– Az első esetben nagyon akartuk, nem rajtunk múlt, hogy nem sikerült újra csapattársakká válnunk.

– Mennyire érzed úgy, hogy az egyébként remek karriered egy jó részét valahogy a bátyád árnyékában töltötted?

– Ezt sokan felvetik, nem osztom azonban a nézetet. Elég ehhez végigszaladni a pályámon: amikor mindketten topon voltunk, egymással harcoltunk a bajnoki címért, de ha megkérdezik a paksi ügyvezetőt, Haraszti Zsoltot, szerintem percekig dicsér anélkül, hogy a tesóm szóba kerülne. Mindettől függetlenül nekem a testvérem a példaképem. Kiskoromtól fogva néztem mit, hogyan csinál a pályán, próbáltam hasonlóan jól futballozni, igyekeztem megfogadni a tanácsait. Már csak a korkülönbség miatt is mindig előttem ért oda, ahova én is el szerettem volna jutni, de ha lebeg előtted egy ilyen példa, az segít, inspirál.

Forrás: Szakály Dénes facebook

– Soha nem marcangolt, hogy neked miért nincs annyi bajnoki címed, BL- és válogatottbeli mérkőzésed?

– Ugyan! Mindig is a legnagyobb szurkolója voltam.

– Az nyilvánvaló, ahogy a mindenen átívelő testvéri szeretet is az, a felvetés nem is úgy szól, elvennéd-e tőle ezeket az eredményeket, hanem mardos-e a gondolat, neked miért nem adatott ez mind meg.

– Nem. Csak az öröm van, hogy neki sikerült.

– Mondhatjuk, hogy te voltál a virtuózabb játékos, aki képes igazán látványos megoldásokra, ő meg az, aki mindig tudott egy nagyon jó átlagot?

– Igen, ez különböztetett meg kettőnket. Ahogy a külsőm, a futballom is extravagánsabb volt, ő viszont egy magas szintű stabil alapjátékot mindig hozott. De szerintem az is sikerre vezetett, amit én nyújtottam.

– Mit gondolsz a legnagyobb erényednek?

– Mindig labdabiztos voltam, és képes voltam olyan labdákat adni, amiket itthon talán kevesen. Remélem, nem kell még múlt időben fogalmaznom. De a cselezés, hogy ballal jobbal jól rúgok, ugyancsak az erősségemnek tekinthető. Az is, hogy nem adtam fel soha, mindig harcos típusnak számítottam.



– Akkor hát, ha a 16 éves Szakály Dénesnek levetítik futballkarrierje filmjét, azt végignézve elégedetten áll fel a székéből?

– Biztos lehetett volna benne több, de nagyon örülök mindannak, amit elértem. És nincs még ugye vége.

Kiemelt fotó: aqvitalfc.hu