Négyes bukás a cél előtt: a déli félteke első téli aranyának hihetetlen története

Ausztrália a 21. században a téli sportok igazi nagyhatalma lett a déli félteke országai között:

Míg 2002-ig egyetlen olimpiai aranyérme sem volt, azóta hatot is gyűjtött a jeges-havas játékokon.

Most Pekingben is ünnepelt olimpiai győzelmet, Jakara Anthony nyerte a síakrobatika női mogulversenyét, míg a hódeszkások között egy ezüstöt és egy bronzot szedtek össze eddig a honfitársai 2022-ben. Ezek azok a sportágak (mármint a síakrobatika és a hódeszka), amelyekben az ötödik kontinens képviselői az ezredforduló óta valamennyi érmüket nyerték, csak az első a kivétel.

Kanyargós út a döntőbe

2002. február 17-én Salt Lake Cityben Steven Bradbury rövidpályás gyorskorcsolyázó – aki nyolc évvel korábban a váltóval részese lehetett az első ausztrál érem születésének – nemcsak Ausztrália, hanem az egész déli félteke első téli ötkarikás bajnoka lett. De nem ezért emlékezhetünk rá élesen. Hanem azért, mert a nevéhez fűződik az egész olimpiatörténet legmókásabb győzelme, más kérdés, hogy az 1000 méteres finálé után valamennyi vetélytársának sírhatnékja támadt.

Ráadásul majdnem ugyanez mondható el a negyed- és az elődöntőről is. A negyeddöntőben a harmadik helyen korcsolyázott a célba, de a világbajnok Marc Gagnont kizárták, így Bradbury továbbjutott. Ezek után kitartott a hátul korcsolyázgatás és a reménykedés taktikája mellett, más kérdés, hogy aligha volt más választása. A tempójukat úgysem tudta felvenni, ezt is hamar felismerte, ahogyan azt is, mekkora kockázatokat vállalnak az éles kanyarokban a gyakorlatilag test-test elleni küzdelemmel. Az elődöntőben ez a korábbinál is meglepőbb sikert hozott a számára, ekkor három ellenfele esett el egymásban, köztük a címvédő, így az ausztrál a második helyen ért célba, a döntő résztvevőjeként.

Happy end

Mindez pedig semminek bizonyult a végjáték alapján. Ott annyival lassabbnak bizonyult a riválisoknál, hogy a záró körben már 15 méteres hátránnyal követte őket az utolsó helyen. Ekkor azonban, néhány méterrel a cél előtt, négyes bukás döbbentette meg a publikumot – a később botrányos aranyhoz juttatott amerikai Apolo Anton Ohno  is benne volt –, Bradbury pedig a mezőny egyetlen állva maradó tagjaként könnyedén elkorcsolyázott mellettük. Mögötte Ohno valahogy becsúszott-mászott a célba az ezüstért.

A távolmaradás taktikája

„Én voltam a legöregebb a mezőnyben – mondta az akkor 28 éves győztes. – Tudtam, hogy a negyedik futamomra már nem maradt elég erő bennem

Gondoltam, minek kavarjam meg a dolgokat a többiek között, úgyis utolsó leszek. Inkább távol maradok tőlük, hátha összegabalyodnak.”

Négyes bukásban azért nem bízott, de érezte mekkora nyomás alatt versenyeznek a favoritok, és túl sokat kockáztatnak, csak az arany érdekli őket. Úgy látta, Ohno vállaira különösen nagy terhet pakolnak a rendező amerikaiak, és azt várják tőle, hogy mind a négy számában olimpiai bajnok lesz. (Ami új megvilágításba helyezi Ohno néhány nappal későbbi, videózás után kihirdetett győzelmét 1500 méteren, amihez ki kellett zárni a dél-koreai Kim Dong Szungot.)

None

A teknős és a nyulak

Steven Bradburyből természetesen mesehős lett, aki lehetetlen helyzetben sem adja fel, így annak ellenére győzni tud, hogy minden esély ellene szól. Az amerikai média egész másképp állt hozzá, az USA Today szerint olyan volt a pályán, mint egy teknős, aki nyulakat üldöz.

A hazájában három nappal az események után bélyeget adtak ki az arcképévével, amelynek felhasználásáért 20 000 dollárt fizettek neki. Mint kiderült, azért is jól jött, mert az olimpia előtt 1000 dollárt kellett kölcsönkérnie a szüleitől, hogy megjavíttassa a régi autóját és edzésre tudjon járni.

Ausztráliában a bradburyzés („doing a Bradbury”), viszont önálló fogalom lett, váratlan sikerek leírására. 2016-ban hivatalosan is bevezették a helyi nemzeti szótárba.