„Nekem a futballban továbbra is tízszeresen kell bizonyítanom” – interjú Hevesi Tamással

– Az NB III-ból meglehetősen simán kipottyanó Mezőkövesd II-nél dolgozol a nyár óta. A téged egyszer már átverő, a klubot és az egyetemes futballt is megcsaló simlis profikhoz képest felüdülés tizenéveseket pallérozni?

– Abból a szempontból, hogy ők még tiszták, ártatlanok, nem az ügyeskedés, adott esetben a bundázás jár a fejükben, egyértelműen. Az a feladatom, hogy közülük minél többen NB-s futballistává váljanak. Nevelőmunka, ami nehéz is egyben, mégiscsak tizenévesekkel játszom a megye I-ben, nálunk nincs ugyanis átjárás az első és a második csapat között. Az őszi munkám nyomán ketten is az első csapat látószögébe kerültek, már velük edzhetnek, csak a meccs előtti utolsó tréninget töltik velünk, s ez öröm – az meg nagy bánat, hogy Gíber Attila, aki a tavalyi három találata után idén huszonkét gólt szerzett, súlyosan megsérült. A legkiválóbb gólvágónkat sajnos elvesztettük erre a szezonra.

– Csak hogy még nagyobb legyen a kihívás.

– De nem vállaltam volna el, ha nem látnám a lehetőséget ebben a munkában, amit nagyon élvezek. Maximalista vagyok, ebben a szellemben neveltek, ez tükröződik remélhetően az edzéseimen is. Minden gyakorlat egymásra épül, ahogy az egyik tréning a másikra. Azután, hogy a diplomát megszerzi az ember, sokan azt gondolják, már csak dolgozni kell, hát nem. Dolgozni és tanulni. A labdarúgóedzői az egyik legszebb, egyben a legnehezebb hivatás a világon, a játék állandó változásával, fejlődésével lépést kell tartani. Aki lemarad, kimarad. Muszáj a világ rezdüléseire érzékenynek lenni, a modern edzésmódszereket beiktatni, mert tényleg folyamatosan változó terület. Az utóbbi tíz évben eltűntek posztok és megjelentek újak, illetve alapjaiban változtak meg az egyes posztokon megkövetelt feladatok. Védekező középpályás, mondtuk régen. Van még olyan? Nincs. Vegyük csak a 2014-ben világbajnok német válogatottat. Kroos, Khedira, Schweinsteiger.

Melyikük nem tud védekezni? És melyikük nem tud támadni? Mindhárom tudja ezt is, azt is. A hatos ma irányító is egyben, változott a szélsők szerepe, szinte mindenhol tükörlábbal játszanak, holott a holland futball négy-három-hármas játékrendszerében a jobbszélsőnek még jobblábasnak, a balszélsőnek ballábasnak kellett lennie.

Ma már egész teamek dolgoznak a csapatok mellett, amelyek a kezdő sípszótól elemeznek, rengeteg az adat, az információ, ha jól használod őket, tökéletesen fel tudsz készülni az ellenfélből. Az ügyes edző ezt legyakoroltatja. Ismerjük persze a történetet, amikor a falusi csapat edzője beszól a játékosának: Jóska, nem ezt beszéltük meg. De Feri bá’, nem beszéltünk mi meg semmit.

– Mi győzött meg afelől, hogy érdemes lesz a Mezőkövesd II-vel foglalkoznod, amelyikben nyilván nem dolgozik melletted tízfős stáb.

– Évek óta kerestek, mindig nemet mondtam, Tóth László klubigazgatónak mégis sikerült rábeszélnie, váltig állította, nagyon meg fogom szeretni ezeket a gyerekeket. Igaza lett. Azt csak remélni tudom, hogy ők is így éreznek irántam. Úgy is, hogy ha valami nem tetszik, fel szoktam emelni a hangom. Két fiatalt nemrégiben kis is raktam a keretből, visszamentek az utánpótláscsapatba. Megtiszteltetésnek kellene vélniük, hogy tizenévesen a felnőtt bajnokságban futballozhatnak. Hatodik helyen állunk, egy győzelemmel dobogóközelbe kerülhetünk, ettől a tizenhat-tizenhét-tizennyolc éves labdarúgó-palántákból álló együttestől ez nagy szám. Az orrom előtt nőnek fel, ami ugyancsak érdekes tapasztalás.

– Mit szeretsz amúgy annyira az edzősködésben? Amiért a sikeres zenei karrier ellenére is ragaszkodsz hozzá.

– Mindent. A futball mindig is az életem része volt, én is játszottam NB II-ben, ma már csak a haverokkal focizom kispályán, de a játék szeretete továbbra is hajt. Nem is szeretet, szerelem. Sosem múló szenvedély. Szeretem, hogy az edzősködésben benne van az alkotás művészete: felépíteni a játékot, megtervezni, hogy hogyan és kikkel képzeled el a futballodat, ez maga a csoda. Minimum tíz embert kívánna ez a munka, mindenesnek kell lennem: többek közt pszichológus, pedagógus is vagyok, néha a pótpapa, olykor a példakép, legalábbis ezt remélem. A legfontosabb következetesnek maradni és hitelesnek lenni. Ha csak a lózungok vannak szakmai tudás nélkül, azt egyből leveszik a játékosok. A szakmai felkészítés mellett ez tanítás, oktatás, nevelőmunka is egyben. Mindenki máshonnan jött, másképp szocializálódtak a szegény cigány származású futballistáink, mint a tehetősebb szülők gyermekei, az egyiket luxusautó hozza az edzésre, a másiknak vonatjegyre is alig futja, ezt az egészet kell egybegyúrni. Megtalálni mindenkihez a kulcsot. Elvégre valakit simogatni kell, másnál a keményebb szó használ.

– A következetességen túl vannak alapelveid?

– Fegyelem és figyelem. Ha én beszélek, csak én beszélek. Ha belépek az öltözőbe, nincs már pakolgatás, nem húzogatjuk a sportszárat. Ha hibajavítás van, nem üvöltök át a pályán, hanem odajönnek, és úgy mutatom meg, ide kellett volna passzolni, és ide kellett volna futni. Így rögzül. A rossz beidegződéseket sajnos nehéz kitörölni, stresszhelyzetben ráadásul a régebbi, rossz beidegződés válik az automatikus gondolattá, de ebben a korban lehet azért még javítani, tanulni meg pláne. A mieink már-már túl jófiúk, szinte ijesztő csend honol az öltözőben, a pályán is túl csendesek vagyunk, kivéve a kapusainkat.

– A Mezőkövesd előtt a Gödöllőt irányítottad a Pest megyei első osztályban, egy évig mindössze. Az ötödik helyen zártatok – többet remélt annál a klubvezetés? 

– Az elnök Rózsavölgyi Sándor megkeresett, megállapodtunk, a tabella második felében rostokoló együttest vettem át. Abban egyeztünk meg, az első évben stabilizáljuk a helyünket az osztályban, a másodikban megpróbálunk feljutni. Szerintem jó kis csapatot építettünk, látványos, kezdeményező futballt játszottunk, ötödikek lettünk, büszke vagyok a srácokra. Sokszor a felállt védelmet kellett megbontanunk, ehhez sok taktikai elemet gyakoroltunk. Az évzáró előtt egy nappal bementem az elnökhöz kezemben a naplómmal, abban három-négy névvel, akiket el kellene engednünk, és megvoltak a helyettesek is ezekre a posztokra, mert nyitott szemmel jártam. Mire Sanyi sajnálattal közölte, a következő kettő-négy évben nem lesz itt NB III-as csapat, nincsenek meg hozzá az anyagi feltételek. Oké, de akkor mi a cél, kérdeztem vissza. Az első hat helyezés bármelyike lehet, felelte. Csakhogy azt már elértük. Nem akarunk fejlődni, továbblépni? Én nem az az edző vagyok, aki nem akar a jobbra törekedni, egyre jobb lenni. Adódott egy másik lehetőség, barátsággal elköszöntünk egymástól. Az NB II-ből és az NB III-ból is akadt ajánlat, egyik helyen sem engem választottak, de mindkét klubnál váltottak már azóta. Ki tudja, lehet, én sem váltam volna be.

– 2018-ban a Pénzügyőrnél dolgoztál, előtte hosszú évekig nem, leszámítva, hogy segítettél az amatőr FFC-nek. Miért maradt ki annyi év?

– Sok minden történt, ami miatt megcsömörlöttem. Vegyük csak az RKSK-t. Jól szerepeltünk, a bajnokcsapat csak egy öngóllal tudott legyőzni bennünket, de elmaradtak a honoráriumok, erre panaszkodva jött oda hozzám a meccs után a kapusunk, Komora Laci.

Leszálltunk a buszról, megyek oda az elnökhöz, hogy van egy kis elmaradás, jó lenne rendezni. Mire ő a negyvenmilliós BMW-je anyósülésén heverő pisztolyra mutatva annyit mondott mindössze: lelövöm, mint a kutyát, ha valakinek valami nem tetszik, azzal elporolt.

Lehet, poénnak szánta, ahogy azt később el is mondta, meg hogy az csak egy riasztópisztoly, nekem azonban elment a kedvem az egésztől. A negatív élmények sorát folytathatnám a REAC-cal, de ugyancsak nehéz feldolgozni, hogy én mindenki szemében énekes maradok. Ha az életben esetleg előny is, a futballban óriási hátrány. Ráadásul a női futballban dolgoztam előtte, ami ugyancsak lesajnált terület, szóval úgy nagyjából minden ellenem szól. Annyi csalódás ért már, annyira inkorrekt világ a hazai futball, hogy nem tudom, valaha megtalálom-e benne a helyem. Pedig szeretem a becsületes munkát, nagyon szerettem Gödöllőn, a női utánpótlás-válogatottban dolgozni, a magyar cukorbeteg futsal-válogatottat irányítani szintén, az Eb-győzelemmel, valamint az ezüstérmekkel Európa legsikeresebb csapatát hoztuk össze, de Mezőkövesden is nagyon szeretek dolgozni.

– Amikor 2008 végén meglepetésre a REAC edzője lettél, azt mennyire gondoltad úgy, a szakmai felkészültségednek szól, és mennyire úgy, hogy Kutasi Róbert PR-dobása az amúgy is kiesésre ítéltetett klubnál.

– Is-is. Lisztes Krisztián dobta be egyébként a nevem, ő látta a Fradi női csapatának tartott edzéseimet, akkor szembesült azzal, milyen tréningeket vezetek, hogy ott milyen munka zajlik. Ő ajánlott Kutasi Róbertnek, aki felhívta tanácsért Bicskei Bertalant, az edzőképzés egykori vezetője pedig elmondta, nem véletlenül lettem az A licencen a tanfolyam legjobb diákja, de a pro licencen is az első háromban voltam. Szóval a kötelező kutatómunkát elvégezte Robi, aztán leült velem, tárgyaltunk, ma már persze tudom, az is tetszett neki, hogy egy becsületes emberrel beszélget, az akkori futballviszonyok közt egy kissé naiv alakkal, nem pedig a honi futball simlijeivel nagyon is tisztában lévő dörzsölt palival. Ma már mindenki értheti, miért imponált ez neki. A 2008-as önmagamra visszaemlékezve emiatt is gondolom, talán nem voltam még készen egy NB I-es csapat vezetésére, és korántsem szakmai szempontból. Biztos ma is meg lehetne vezetni, de már nem olyan könnyen, észreveszem a sumákolást. 

None

– Utóbb derült ki, hogy a játékosok, vagy egy részük eladta a meccseket, évekkel később azt nyilatkoztad, szomorú felismerés volt, amikor megtudtad, a bemutatkozó, diósgyőri mérkőzésedet is megbundázták, amin nyilván nagyon akartál bizonyítani.

– Mert az volt nekem A MÉRKŐZÉS. Az elsőre mindig emlékezni fogsz, a százhetvenkettedikre nem biztos. Az első különös nyomot hagy. Én télvíz idején, hóban-fagyban lementem megnézni a Gálhidi György-féle Diósgyőrt, feltérképeztem, ezek alapján felkészítettem a csapatot. Akkor sem volt könnyű persze Diósgyőrben győzni, Köteles László állt a miskolci kapuban, ott játszott Djordje Kamber és Honma Kazuo, jó játékosok alkották a csapatot. Elkezdődött a meccs, s azt láttam, egyesek teljesen mást csinálnak nálunk, mint amit gyakoroltunk. Szünetben felemeltem a hangom, emlékszem, volt, aki azzal magyarázta a hibákat, hogy rossz a talaj. Évekkel később aztán kiderült, nem a talaj volt rossz, hanem egyes játékosok, akik eladták a meccseket.

Kilenc forduló elteltével éppen azért mondtam le, mert szembeszelet éreztem. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi az, de azt láttam, más történik a meccseken, mint amit begyakorlunk.

Jóval később történt, hogy az egyik akkori játékosom bocsánatkérően felhívott, hogy ő csak tízezret tett el. Takarodj, feleltem, és a számomat is töröld ki a telefonodból. Azon is elgondolkodtam akkor, hogy mindnyájukat beperelem, elvégre nagy kárt okoztak nekem személyesen is. Ha akkor benntartom a REAC-ot, lehet, ma is NB I-es edző vagyok.

– Kutasi Róbertre hogy gondolsz vissza?

– Inkább nem szeretnék róla semmit sem mondani.

– Azt viszont elmondtad egy cikkben, azóta is másképp ver a szíved, ha a REAC-pálya környékén jársz. Ennyire megviselt a ráeszmélés, hogy csalók közé keveredtél?

– Igen. Szenzitív személyiség vagyok, arra különösen érzékeny, ha hazudoznak, csalnak, lopnak körülöttem. Borzalmas élmény a rákospalotai, sokáig kerültem is a REAC-pályát, bár azóta voltam már kint meccsen. Forgács József elnök urat mindig is tiszteltem ugyanis, a fiait szintén. Nem a klub, a rossz emlék bánt.

– Azt meg tudod fogalmazni, eleve miért kezdtél el edzősködni?

– Nagyon egyszerű. Mi most azért beszélgetünk, mert újságíró vagy. De csak az az egy dolog érdekel? Aligha. Nekem sem csak a zene tölti ki az életemet, az már a személyes pechem, hogy mindkettő kirakatszakma, nagyobb a publicitása, ezért is fogadták el nehezen, hogy a zenei mellett az edzői pályára is rálépek. Végigjártam a tanfolyamokat, direkt emiatt az angol szakmai nyelvvizsgát is letettem, nagyon tudatosan készültem rá, hogy egy nap edzőként dolgozzak. Ami nem zárja ki, hogy legyen egy másik szenvedélyem is.

– Mikor pattant ki először a szikra, hogy edző akarsz lenni?

– Már tinédzserkoromban. Tizenhét éves voltam, amikor a Gyulával kint jártunk Moszkvában egy utánpótlástornán. A Gyula A és B csapata, valamint a moszkvai A és B válogatott szerepelt a viadalon. Edzőnk, Szalai Jani bácsi az utazás előtt infarktust kapott, lemondani azonban nem akarták a tornát. Miután én voltam a csapatkapitány, a küldöttség vezetői azt kérték, vezényeljem le a tréningeket. Mondván, rám hallgatnak a többiek, megbecsülnek. Álltam a feladat elébe, jóllehet itthon kikaptunk a moszkvaiaktól négy egyre. Kollégiumban laktunk, az edzéseken fontos hangsúlyt fektettem a pontrúgásokra, ki is találtam egy variációt arra az esetre, ha távolabbról jöhetünk. A Moszkva A csapata ellen adódott is egy ilyen szituáció. Én rúgtam általában a szabadrúgásokat, sikerült akkor az extrán fejelő Fábián Pisti kobakjára tekernem a labdát, bebólintotta, azzal nyertünk egy nullra.

Aztán megvertük a Moszkva B-t három nullra, a saját B csapatunknak pedig megígértük, kíméletesek leszünk, ők azonban azt kérték, adjunk csak bele mindent, úgy sem lesz könnyű dolgunk. Tizenhat nullra nyertünk.

Megválasztottak a torna játékosának, jutalmul kaptam egy Paul Breitner-stoplist. Hogy az micsoda kincs volt akkor! A Tisza-cipő is különlegesnek számított, nem hogy az Adidas. A Gyula felnőtt csapatában abban mutatkoztam be Kocsis Lajos mellett bal oldali középpályásként, ma is megvan. Úton hazafelé Oroszországból, a vonaton odaléptek hozzám  a küldöttségből, azt tudakolva, nem akarok-e az edzősködéssel komolyabban foglalkozni. Nem, válaszoltam. De a bogarat sikeresen elültették a fülemben. Hosszú évek múltán aztán a zene révén találtam vissza a futballhoz, amikor Szekszárdon női nemzetközi futsaltornát rendeztek, én pedig az eseményt megnyitva elénekeltem néhány dalt. Elbeszélgettem aztán a helyi vezetőkkel, majd néhány héttel később telefonon érdeklődtek, elvállalnám-e a csapat felkészítését, miután az edzőjük lebetegedett. Szekszárd, ráadásul futsal, kértem pár napot. Felhívtam Mucha Józsefet, aki a futsalválogatott szövetségi edzője volt, szakmai anyagot kértem tőle. Megkaptam a spanyol futsalguru Javier Lozano könyvét, áttanulmányoztam, s az olyan inspirációval szolgált, hogy igent mondtam a felkérésre. Másodikak lettünk a női felnőtt futsalbajnokságban, bár a mai tudásommal aranyérmet szerzünk. Dolgoztam aztán Szentesen, egy évvel később pedig megalapítottam a Ferencváros női szakosztályát. Furulyás János biztosított, mindenben támogatnak, kivéve az anyagiakat. A kis birkózóteremben edzettünk, újoncként a harmadik helyen zártunk. Deli Anikónak vetettem fel aztán, tartsunk toborzót, és induljunk el a nagypályás bajnokságban. 168-an jöttek el a felhívásra, volt ott ötvenéves anyuka is, de volt nyolc-tíz lány, akikből azt gondoltam, a mi szintünkön lehet jó kis futballistát nevelni. Két osztály létezett, mindjárt az első év végén feljutottunk az élvonalba – ott az első meccsen az Újpest ellen győztünk, az az akkor még gyerekcipőben járó női futballcsapatunk esetében is különlegesnek számított.

None

– Az tehát, hogy roppant népszerű énekes-zenész vagy, nem volt sosem elég?

– Küldetésként gondoltam mindig az edzősködésre. Hogy megtaníthatsz embereket futballozni. Mindig lehet tanulni, jobbá válni, nem igaz, hogy egy kor után már nem lehetsz jobb. Az öregfiúkban is igyekeztem a területvédekezés alapjait elsajátíttatni a csapattal, átvettük a mozgásokat, és élvezték, hogy újat tanulhatnak.

– Nyilván ferde szempárok fogadtak, amikor beléptél a futball világába. Mit keres itt ez a rocksztár, inkább énekeljen, meg gitározzon, valami ilyesmi lehetett az általános vélekedés. Nagyon zavart?

– A mai napig zavar. Ha egy elnök fejében énekes vagy, sosem fogja azt gondolni, te vagy a megfelelő ember a posztra. Emiatt nekem a futballban továbbra is tízszeresen kell bizonyítanom. Egyfelől megtisztelő, hogy mindenki ismer, hogy tudják, ki vagyok, edzőként azonban nem segít. Az, hogy a közönségtől jönnek az olcsó poénok, benne van. Dzsudzsák Balázs menedzsere, Vörösbaranyi József mondta nem olyan rég, csupa jót hall rólam, próbált talán csapatot is keresni nekem, de hozzátette, az én énekesi oldalamat nehéz a tulajdonosok fejéből kiverni. Ehhez képest mennyi kókler dolgozik a magyar futballban? Az, hogy valaki játszott az NB I-ben vagy NB II-ben, utóbbiban amúgy én is, önmagában semmit sem ér. Attól, mert tudok kotkodálni, nem költök tojást. Nem feltétlenül lesz a jó futballistából jó edző. Találni számos fantasztikus magyar labdarúgót, aki edzőként semmire sem vitte. Sokrétű a feladat. Olyan is előfordul, hogy valakiben megvan az alázat, a szorgalom, a tanulási vágy, de nem érez rá az edzősködés ízére, valami hiányzik belőle.

– Ma sem sikerült elfogadtatnod magad?

– Nem tudom… Minél többet dolgozom a futballban, annál nagyobb rá azért az esély. Most valamelyest bekerültem a vérkeringésbe, ha a kövesdi klubigazgató, Tóth László úgy gondolja, képes vagyok egy-két lépcsőt feljebb lépni, talán sikerül is. Ez lenne az álmom.

– De mi, egész pontosan?

– Minél magasabb szinten dolgozni, akár itthon, akár külföldön. Nem dicsekvésből mondom, de sokszor hívnak az Egyesült Államokból férfi, illetve női csapathoz. Benne vagyok állítólag a rendszerükben. Tényleg hetente keresnek, és mindig azt válaszolom, bocsánat, most van munkám. Nyilván nem az MLS-be hívnak, de alacsonyabb szinten is remek lenne az Egyesült Államokban dolgozni, a sok dél-amerikai, mexikói játékossal kiegészülő, egyre csak fejlődő amerikaiak mellett lehetne ott futballt csinálni. De itthon is dolgoznék még olyan klubban, amelyikben bíznak bennem, ahol tiszták a viszonyok, és úgy gondolják, érdemes kipróbálni a Hevesi Tamást. Azt tudom, hogy a munkába rendre maximálisan beleállok, és minden csapatomból kihozom, ami benne van. Hogy lesz-e olyan klub itthon, amelyik engem akar, amelyiknél azt gondolják, nem csak egy énekes vagyok, az egy másik kérdés.