„Nem beszélgettünk a háborúról, legfeljebb arról, hogy Moszkvában nem igazán érzékeltük a hatását” – interjú Koszta Márkkal

– Utoljára tavaly májusban, a dél-koreai országos kupasorozatban lőttél gólt az Ulszan színeiben, most pedig az első meccseden betaláltál az új csapatodban, a Maccabi Bnei Rainában a Hapoel Tel-Aviv ellen. Felemelő érzés lehetett, megnyugodtál?

 – Nagy örömet jelentett a játék és a gól. Van humora a sorsnak: amikor Mezőkövesden játszottam, a Hapoel Tel-Aviv le akart igazolni. Aztán az Ulszanból is kölcsön akartak venni, végül másképp alakultak a dolgok. Erre most nekik lövöm az első gólomat. Az elmúlt néhány hónap nem volt egyszerű. Megérkeztem Dél-Koreába, és az Ulszanban nem is léptem pályára a bajnokságban, csak a kupában meg az ázsiai BL-ben. Amikor szerződést bontottunk, heteken keresztül a Honvéd második csapatával edzettem, mellette egyedül egy erőnléti edzővel. Ez messze nem olyan hatékony, mintha edzőtáborban készültem volna egy csapattal. Volt sok érdeklődő, és szerencsére a Torpedo Moszkva is bejelentkezett. Egyeztettem is gyorsan Kecskés Ákossal, kikértem a véleményét.

Fotó: Torpedo Moszkva

– Ő a Nyizsnyij-Novgorodban játszott.

– Korábban ott játszott, igen. Aztán sajnos a Torpedóban is csak néhány bajnokin kerültem be a csapatba. Tavaly novembertől szünet jött a bajnokságban, és onnantól megint egyéni edzővel kezdtem el dolgozni. Amikor az ünnepek után január elején visszatértem Moszkvába, a vezetőedző mondta, hogy néhány játékosra, köztük rám nem tart igényt, nem visz el az edzőtáborba. Moszkvában mínusz 20 Celsius fokban nem igazán lehet kültéren edzeni, bent futottam, kondiztam, de így megint kimaradt az edzőtáborral felérő felkészülés. Aztán jött a Maccabi Bnei Raina ajánlata, és már az felemelő érzés volt, hogy végre újra bajnoki meccset játszhattam.

– Ulszanban öt BL- és két kupameccsen, a Torpedóban négy Premjer Liga- és két kupamérkőzésen kaptál lehetőséget. A fizikai állapotod miatt nem tettek be többször a csapatba, esetleg nem volt meg az összhang az edzőkkel?

– Sok összetevője van. Az Ulszan első volt a ligában, a bajnoki címért harcolt, és a posztriválisom nagyon jól játszott. Emiatt az ázsiai Bajnokok Ligájában és a kupában kaptam szerepet, a bajnokságban viszont nem.

Minden meccsen lőttem gólt, amikor kezdő voltam, kivéve az utolsó kupamérkőzést.

– A bajnokikon viszont nem játszhattál. Kerested az okokat a hozzáállásodban, az edzésmunkádban, vagyis saját magadban?

– Persze, magamba néztem. Viszont azt láttam, hogy amikor kezdőként játszhattam a fenti meccseken, gólt lőttem, a bajnokságban viszont lehetőséget sem kaptam, hogy bizonyítsak. Ezért nem értettem a döntést. Jó eredményei voltak a csapatnak, és így döntött a vezetőedző.  

– A Torpedóban kétszer voltál kezdő és négyszer csereként küldtek be. Hogy érezted magad a csapatban, a bajnokságban?

– Párharcokban gazdag és fizikálisan is erős bajnokság az orosz. A nagyobb csapatok, például a Zenit veszítettek ugyan a háborús szankciók miatt néhány külföldi játékost, de a liga ettől nem sokat gyengült. A Torpedo utolsó helyezett volt, olyan csapattársaim voltak, akik korábban éveket játszottak a Zenitben és más nagyobb orosz csapatokban. Öt védővel álltunk fel, és általában nem mi kezdeményeztünk a mérkőzéseken. Persze az aktuális ellenfél határozta meg a taktikát: amikor a Zenit ellen játszottunk, természetesen nem a magas letámadást választottuk, míg mondjuk a tabella hátsó felében tanyázó csapatok ellen magasan presszingeltünk. Négy csatárunk volt a keretben, így nem adták könnyen a lehetőséget. Egy kupameccsen sajnos kihagytam a büntetőt, a dél-koreai időszak után nem voltam olyan mentális állapotban, hogy elvállaljam, hiba volt. Pedig addig nem hibáztam tizenegyest. A bajnokságban két és fél hónap alatt nagyjából 170 percet kaptam, ami nem túl sok, ennyi idő alatt nehéz megváltani a világot. Azért örülök, hogy játszhattam az orosz bajnokságban, és még mindig a Torpedo játékosa vagyok, meglátjuk, mit hoz a jövő.

– Most év elején az izraeli Rainába igazoltál. A közel 20 000-es várost 85 százalékban muszlim arabok lakják, milyen tapasztalatokat gyűjtöttél eddig?

– Eddig egy názáreti hotelben laktam a híres Angyali Üdvözlet templommal szemben. Sajnos még nem volt időm bemenni, de lehet, hogy odafentről így is kaptam segítséget, hiszen egyből góllal nyitottam. Az emberek nem csak a klubnál kedvesek, az utcán is, a Hapoelnek lőtt gól után járókelők is gratuláltak. A klub is arab gyökerű egyébként. A következő fordulóban egy régiós riválissal, a Sakhninnal játszunk, ez is arab csapat, nagy rangadó lesz.

Forrás: Ultras Maccabi Bnei Reineh facebook oldal

– Jól láttam, hogy a csapat nem a saját pályáján fogadja az ellenfeleket?

– Rainában rendezik a hazai meccseket, de valamilyen szurkolói incidens miatt most a tőlünk egy órára fekvő Netánjában játszottuk a hazai mérkőzést. Szeretik a focit errefelé, nekünk is lelkes a táborunk, és például a Hapoel is sok vendégdrukkerrel jött. Itt már más a légiósszabály: hat külföldi játékos lehet a keretben, és öt lehet egyszerre a pályán, így fordulhat elő, hogy van madagaszkári, osztrák, ghánai, brazil és guineai csapattársam is.

– A Maccabi Bnei Raina tavaly jutott fel az első osztályba, időnként öt védővel áll fel, erőteljesen védekező felfogású csapatnak tűnik, ez így van?

– Nem feltétlenül. Abban sem vagyok biztos, hogy marad az ötvédős rendszer, és itt is azért mindig az ellenfél tükrében kell majd meghatározni a taktikát.

– 21 meccsen 17 gólt lőtt a csapat, két ötgólos játékosa van, a többiek egy-egy gólnál járnak. Befejezőcsatárra volt szükségük inkább vagy egy univerzálisabb feladatra alkalmas centerre? Téged az előbbi típusú támadók közé sorolnak inkább.

– Nézd, nekem kiskoromtól kezdve a 10-es, vagyis az irányító poszt volt a kedvencem, támadó középpályásként szerettem a legjobban játszani. Viszont ez a pozíció félig-meddig kihalt, a legtöbb csapat nem játszik klasszikus irányító középpályással. Abban az évben, amikor a Honvéddal bajnokok lettünk, belső középpályásként kaptam szerepet Marco Rossitól, és ott is gólokat tudtam lőni, gólpasszokat tudtam adni. Aztán Mezőkövesden még a csatár mögötti poszton is játszhattam Kuttor Attilánál, majd egy sorral feljebb kerültem, és onnantól támadóként szerepeltem.

Forrás: Maccabi Bnei Reineh

– Vagyis hamis kilencest játszottál.

– Pontosan.

Leginkább ilyen típusú, a támadósorból visszalépő hamis kilencesnek tartom magam, nem egy robosztus befejezőcsatárnak vagy klasszikus centernek, aki kizárólag a góllövésre született.

Akármelyik poszton is játszom, valójában az a legfontosabb, hogy a pályán legyek. 

– Tavaly februárban Oroszország háborút indított Ukrajna ellen. Rengeteg külföldön élő orosz sportolótól követelték meg, hogy ítéljék el nyilvánosan a háborút, és akik nem tették meg, azokat néhány esetben a nyilvánosság előtt bírálták, rosszabb esetben elküldték. Benned felmerültek morális aggályok a szeptemberi átigazolásodkor, hogy megbélyegeznek, ha a háborús agresszorhoz igazolsz?

– Felmerült, és sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon nem mutat-e rossz képet az, hogy épp most Moszkvába igazolok. Aztán feléretettem magamban ezt az érzést, és arra gondoltam, hogy egy magyar játékosnak elég nagy büszkeség, ha olyan színvonalú bajnokságba igazolhat, mint az orosz. Utólag megnyugtatott, hogy semmilyen rossz visszajelzést nem kaptam senkitől azért, mert Moszkvába igazoltam. Áttekintettünk mindent, azt is, hogy hogyan lehet Moszkvából kommunikálni, egyáltalán lehet-e pénzt utalni orosz bankból Magyarországra.

– Moszkvában élve mit érzékeltél a háborúból?

– Ha ott lakik az ember, nem sokat, jól éreztük magunkat a párommal. Moszkva hatalmas város, nagyon szép. A hétköznapokat nézve legfeljebb apróságok tűntek csak fel, például a plázákban a Nike, a Puma meg az Adidas boltjai zárva vannak, hiszen egy csomó nyugati cég kivonult a háború miatt.

– Jutottál információhoz a nemzetközi sajtóból, úgy, hogy még a közösségi oldalakhoz sem lehetett hozzáférni?

– Előfizettem a VPN-alkalmazásra, és ennek segítségével tudtam kapcsolódni a magyar szerverekhez, tudtam magyar oldalakat követni, tudtam Facebookot, Instagrammot használni. Enélkül semmilyen oldalt nem tudtam volna nézni, ami nem orosz szerverről működik.

– Mit tapasztaltál az utcán? Volt-e háborúellenes megmozdulás, drágultak-e drasztikusan az árak, hiányoztak-e termékek a boltokból?

– Nem igazán tapasztaltam ilyesmit, a boltokban is nagy volt a kínálat. Az akkori forintárfolyamot nézve drágábbnak tűntek a termékek, de aztán erősödött a forint. Utcai tiltakozást nem láttunk.

– A Torpedo keretében a francia Le Tallecet leszámítva kizárólag kelet-európai légiósok játszottak. Szóba került köztetek a háború, meghallgattátok egymás véleményét, vagy akár állást foglalt a vezetőedző?

– Főleg a balkáni térségből érkeztek légiósok, az ő karrierjükben is nagy előrelépés volt, hogy Oroszországban játszhattak. Nem beszélgettünk a háborúról, legfeljebb arról, hogy Moszkvában nem igazán érzékeltük a hatását. Mindenki focizni jött, főként a futballról társalogtunk. Mindenki jó fej volt, és segítőkész, csakúgy korábban az Ulszanban.

– Egyedi karrierutad volt eddig, a Koreai Köztársaságban, Oroszországban játszottál, és most Izraelben futballozol. Ha összehasonlítjuk ezeket a futballkultúrákat, bajnokságokat, mit látunk?

– Ha a kondicionáló munkát nézzük, egészen elhűltem, hogy Dél-Koreában mennyit edzenek a játékosok. Minden egyes labdás edzés előtt a konditeremben kezdtek, sokszor ott folytatták. Előfordult, hogy a koreai csapattársak a mérkőzések utáni napon is kondiztak. Nem csak a fiatalok, a 36 éves csatártársam, aki korábban az Arsenalnál játszott, szintén ott volt a konditeremben edzés előtt. Érdekes, hogy a sima edzések pörgősek voltak ugyan, de nem voltak sem hosszúak, sem túlságosan megterhelők. Hozzá kell tenni, hogy három-négy naponta meccset játszottak a csapatok.

– És ha a csapatok stílusát, játékfelfogását vesszük alapul?

– Nem hiszem, hogy egy-egy bajnokságot általánosságban össze lehet vetni a stílust illetően. Az Ulszan Dél-Koreában nagy csapat, a bajnoki címért küzdött, és próbálta mindenki ellen irányítani a játékot, birtokolni a labdát. Edzésen is arra készültünk a pozíciós játék gyakorlásakor, hogy néha nyomasztó fölényben leszünk. Amikor a kupában főleg a másodosztályú csapatok ellen játszottunk, pörgős, a fizikumot előtérbe helyező játék zajlott, zárt védekezéssel. Sokszor a nagy rohanás végén több terület nyílt, lazult a fegyelem, és 60-70 perc után adódott több lehetőség a gólszerzésre. A magyar meccseknél nagyobb volt a tempó Dél-Koreában. Ha a támadókat nézzük, a koreai csapatok az első és másodosztályban is az erőcsatárokat keresik, mint amilyen Ádám Martin.

Fotó: twitter.com/TheAFCCL

– És Oroszországban?

– Fizikailag nagyon erősek voltak az orosz játékosok, nagy volt az iram a meccseken. Jóval nagyobb, mint amit korábban megszoktam.

Nagy átlagban sokkal jobb képességű futballisták játszanak a Premjer Ligában, mint itthon, és emiatt játékosabbak voltak a csapatok.

Hogy egy példát hozzak: a hátsó régióba tartozó Szamara 1-0-ra vezetett ellenünk, és nem az időhúzó felívelésekből, második labdákból próbált építkezni, hanem lapos passzokkal próbálta kihozni a labdát az előny birtokában is. A bajnokságban egy-egy meccsen a külföldi sztárok jelentik a különbséget, mint a Zenitben játszó Malcom vagy Quincy Promes a Szpartak Moszkvában, aki most vezeti a góllövőlistát.

– Visszakanyarodva Izraelhez: a Bnei Raina újonc, egyértelműen a bent maradás a cél?

– Igen.

– Hogy fest a közeljövőd: ha jól megy a szekér, és első osztályú marad a csapat, maradhatsz még, maradnál még?

– Úgy érzem, hogy igen, ez esetben szívesen maradnék, és a szerződésem szerint maradhatok is még egy évet kölcsönjátékosként. Ha kiesünk, akkor nem tudom, hogyan alakul a sorsom. Szeretnék továbbra is külföldön futballozni.

Forrás: Maccabi Bnei Reineh

Kiemelt fotó: Koszta Márk még az Ulsan mezében (NS/Getty Images)