„Nem élem meg negatívan, hogy az NB I-ben futballozom, és nem valamelyik nyugati bajnokságban” – interjú Szendrei Norberttel
Van, aki egy életen át vár rá, ő 23 éves korára kettőt is nyert belőle. Az egerszegi kupaspecialista azt azért sajnálja, hogy bajnoki éremből egy sem jutott neki, de ami késik, tán nem múlik. Esetében persze az tűnik a legadekvátabb kérdésnek, ott tart-e pályafutásában, ahol a tehetsége alapján kellene. Erre is válaszol Szoboszlai Dominik évfolyamtársa, Szendrei Norbert.
null
– Hogy a ZTE jelenlegi helyezése dacára a felütés pozitív legyen, kijelenthetjük, hogy ha Magyar Kupa, akkor ott vagy a szeren?
– Eddig legalábbis szép sikerek részese lehettem. Májusban meglett a második kupaaranyam, és egy döntőbe jutást is megünnepelhettem már. Ami inkább fájó pont, hogy bajnoki éremből egy sem jutott még, pedig amikor a Honvéddal negyedikek lettünk, volt rá sansz, a Vidivel pedig illett volna ugye dobogón végezni.
– Elég fiatal vagy ahhoz, hogy legyen még néhány bajnoki medáliád…
– Fiatal? Szerintem olyan nagyon nem vagyok már az. A tizenhét-tizennyolc éves játékos fiatal, én pedig elmúltam huszonhárom. Az azért kétségtelen, hogy sok évem van még a futballban.
– A Honvéddal megvívott két finálé után a tavasszal a Zalaegerszeggel döntőztél, a háromból kétszer győztes csapat tagja lehettél. Lehet a két diadal között különbséget tenni?
– Abból a szempontból igen, hogy a Zetével egy Kaposvár elleni mérkőzés kivételével az összes meccsen játszottam, sőt valamennyin végig a pályán lehettem, szóval alaposan kivettem a részem a sikerből. Három éve, amikor a koronavírus-járvánnyal sújtott idényben a Honvéddal kupagyőztesek lettünk, a döntőben játszottam, ám az odáig vezető úton sokszor a meccskeret tagja sem voltam, úgyhogy a legutóbbi diadalt sokkal inkább megéltem, inkább a magaménak érzem, mert a teljes menetelésből tevékenyen kivettem a részem. Félreértés ne essék, az első kupaaranyamnak is nagyon örültem, csak másképp.
– Az például azért lehetett felemelő, mert a nevelőegyesületed színeiben győztél.
– Pontosan. És nagyon fontos volt, hogy az egy évvel korábbi, Vidi elleni vesztes kupafinálé után javítsunk. Az elődöntő visszavágóján játszhattam, de megsérültem, a finálét sajnos nélkülem rendezték.
– Az eddigi pályafutásodnak a két kupagyőzelem a csúcspontja, vagy van valami, amire annál is szívesebben gondolsz vissza?
– A két kupaarany feltétlenül annak tekinthető, de ha elvonatkoztatunk a címektől, azt is annak tartom, hogy az U21-es Európa-bajnokságon a magyar válogatott csapatkapitánya lehettem.
– Szép teljesítmény, de mindezek ellenére ott tartasz, ahol kéne? Csak azért kérdezem, mert bár nyilván nem mindenki lehet Szoboszlai Dominik, a vele való összehasonlítás talán azért is indokolható, mert egy évfolyamba tartoztok, együtt játszottatok a különböző utánpótlás-válogatottakban, te is fiatalon, tizennyolc évesen mutatkoztál be a felnőtt élvonalbeli futballban, és téged is különleges tehetségnek tartottak.
– Az biztosan nem reális, hogy nekem is a Liverpoolban kellene játszanom, ez akkor sem történt volna meg, ha elkerül a sok bosszantó sérülés. De hogy tarthatnék ennél előrébb, az lehetséges.
Sajnos azonban valóban sokszor megsérültem, Fehérváron porcleválással küzdöttem, nagyon sok idő elment az abból való felépüléssel, mindezek alapján azt gondolom, egyelőre ennyi volt bennem. A hangsúly persze az egyelőre szón van. Hosszú idő után az előző idény volt az, amikor nem kínlódtam sérüléssel, márpedig ha folyamatosan játszol, egyre jobb teljesítményre vagy képes.
Ugyanakkor egyáltalán nem élem meg negatívan, hogy az NB I-ben futballozom, és nem valamelyik nyugati bajnokságban.
Fotó: Davor Javorovic / Alamy Live News– Mégis, mi kellett volna ahhoz, hogy már ott járj? Azon túl, hogy elkerülnek a sérülések. Mert biztosan téged is csalogattak külföldre tizenhat, tizenhét, tizennyolc éves korodban.
– Nem nagyon. És őszintén szólva, akkor egyedül az lebegett a szemem előtt, hogy Kispesten bemutatkozhassak az első csapatban. Az volt a tervem, hogy játszom jó néhány tucat meccset, azután pedig, ha megfelelek, továbblépek. De úgy voltam vele,
előbb itthon álljam meg a helyem, azután majd el lehet gondolkodni a külföldi szereplésen. Amikor elhagytam a Honvédot, akkor már akadt kintről ajánlat, a Vidit azonban megfelelő lépcsőfoknak véltem. Amikor tizenhét-tizennyolc évesen belecsöppentem a felnőtt futballba, egy csomó mindennel nem voltam tisztában, amivel ma már igen, gondolok itt elsősorban arra, mit kell tenned azért, hogy megóvd a tested, hogy a lehető legjobb karban tartsd magad.
A porcleválás alighanem elkerülhetetlen volt, mert az inkább egy rossz mozdulat, pech, de vannak praktikák, amelyek segítenek megelőzni a bajt, és ma már sokkal jobban oda is figyelek a testemre.
– De kaptál ehhez mankót, amikor felkerültél a nagyok közé? Vagy magára hagyják ebből a szempontból az embert?
– Kapunk segítséget, de anélkül is illik boldogulni, elvégre ha van egy csöppnyi eszed, tanulsz a tapasztaltabbaktól, figyeled, mit csinálnak ők. Nyilván nem véletlenül ülnek bele edzés után a jeges vízbe, vagy nyújtanak tizenöt percet.
– Azt tehát ki mered jelenteni, hogy eddig mindent megtettél azért, hogy a lehető legjobb légy? Nem mintha méltatlanul gyanúsítgatni szeretnélek, csak annyit halljuk koros labdarúgóktól, hogy „ó, ha én húszévesen komolyabban vettem volna a munkát, ha profibban készültem volna…”
– Tiszta a lelkiismeretem, nem érzem úgy, hogy a hozzáállásommal bármikor is baj lett volna. Ez nem azt jelenti, hogy nincs bennem hiányérzet, dehogy nincs. Szerintem már eddig is gólratörőbben kellett volna futballoznom, ezen igyekszem javítani. De olyan, hogy ne hajtanék, hogy nemtörődöm volnék, nem fordult elő. Az alapvető támadó mutatóimon viszont feltétlenül dolgoznom kell, gólból, gólpasszból muszáj lenne többet szállítanom.
– Amikor nézel egy külföldi topligás meccset, mit látsz, elsősorban miben járnak ők előrébb?
– Vannak ugye a szabad szemmel is látható tényezők, hogy gyorsabb a játék, fizikailag erősebbek, szerintem azonban a mentális összetevőkben van leginkább különbség. Nekik háromnaponta kell csúcsteljesítményt nyújtaniuk, ami nem csak fizikailag, szellemileg is kimerítő, mégis bírják. Azt is, hogy sokkal nagyobb reflektorfény vetül rájuk, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Ezt tudni kell kezelni. Ha már Dominik szóba került: mondhatni együtt nőttünk fel, ma is jó kapcsolatban vagyok vele, tudom, hogy a számos erénye mellett az egyik legnagyobb, hogy fejben nagyon rendben van. Szerintem ez látszik is rajta. Ha valaki nem elég erős mentálisan, esélye sincs, hogy eljusson arra a szintre, ahova ő.
Fotó: Horváth Krisztián / Zalaegerszegi TE– Te hogy állsz ezzel?
– Ma már sokkal jobban. Volt idő, amikor eléggé megviseltek a kritikák, sokkal többet foglalkoztam velük, mint szabadott volna, az elmúlt másfél évben azonban jobban bírom. És mielőtt megkérdeznéd, hogy akadt-e segítségem, igen, de rajtam múlt leginkább. Ha én magam képtelen voltam lezárni az ügyet, ha a kelleténél többet rágódtam egy rosszabb meccsemen, mondhattak nekem bármit. Ma már viszont sokkal jobban kezelem a nehezebb helyzeteket.
– De az utánpótlás-válogatottakban szerepelve, tizenhat, tizenhét, tizennyolc évesen is éreztél már lemaradást?
– A miénk azért elég erős korosztálynak számított, ehhez az évfolyamhoz tartozik ugyebár Dominik mellett Csoboth Kevin, Schön Szabolcs vagy Mocsi Attila, szóval egészen az U21-ig eléggé pariban tudtunk lenni szinte mindenkivel, vagy legalábbis többször, mint az U21-ben, amikor már valóban azt éreztem, egyénileg és csapatként is jobbak az ellenfelek, gyorsabbak, gyorsabban gondolkodnak.
– Épp huszonegy voltál, amikor Fehérvárra igazoltál, és akkor valóban azt lehetett gondolni, előreléptél karrieredben, aztán egy év múltán, viszonylag keveset játszva odébbálltál. Nyilvánvalóan nem könnyű egy fiatal játékosnak egy hanyatlásnak induló csapatban kimagaslót nyújtani, de csak ezért, illetve a sérülésed miatt nem sikerült?
– Egyáltalán nem szeretnék másokra mutogatni, hárítani a felelősséget, mert én is a részese voltam a Fehérváron történteknek. Hogy mi miatt nem sikerült jól az a szezon, nehéz megfejteni. Szabics Imrénél még elég sokat játszottam, az edzőváltás után kevesebbet.
Nagy változásokon ment át akkor a klub, ez kétségtelen, ahogy az is, hogy sikerülhetett volna jobban a fehérvári időszakom. De a lényeg, hogy most jó helyen vagyok. Fehérváron nem úgy tűnt, hogy helyem volna a kezdőben, én pedig játszani akartam, ezért váltottam.
– És játszol is, immár majd’ kilencven NB I-es meccsnél jársz, ami huszonhárom évesen igazán derekas, de gondolom, vannak merészebb céljaid, mint a honi első osztály.
– Persze. Ha nem lennének céljaim, nem sok értelme lenne ezt a sportot űzni. Nem tettem le arról, hogy kipróbáljam magam külföldön, elsőre egy szinttel feljebb. Ehhez viszont olyan szezont kell produkálnom, amelyikben nem maradnak el a gólok és az asszisztok.
– A gyerekkori álmokat gondolom nem ilyen megfontolt célok mentén szövögetted.
– Azok még nagyon merészek voltak, de kinek nem? Utólag nyilvánvalóan teljesen irreálisak, de álmodni lehet, pláne gyerekként. Mindig a Barcelona volt a kedvenc csapatom, ma is az. Nagyon szerettem a jellegzetes futballját, a szerelembe esés óta a klub szurkolója vagyok.
Fotó: Horváth Krisztián / Zalaegerszegi TE– Akkoriban foghattak meg, amikor Nyíregyházáról felkerültél a Honvédba.
– Sőt, már előbb. Amikor tizenkét évesen Kispestre igazoltam, már jócskán Barca-rajongónak számítottam. Anyukám költözött fel velem a fővárosba, tizenöt-tizenhat éves koromig a délelőtti tanítás után délután jártam edzésekre, aztán viszont beköltöztem az akadémiára. Addigra apu is felköltözött Pestre. Így azért könnyebben boldogultam, anyukámra mindig támaszkodhattam.
– A posztod változott időközben?
– Az U16-ban, U17-ben középcsatárt is játszottam. A Honvédban inkább középpályást, a válogatottban csatárt. Mindkettőt szerettem, nem nagyon foglalkoztatott, épp melyik poszton vetnek be. Élveztem, hogy több szerepben is kipróbálhatom magam. Játszottam egyébként a középpálya szélén és szűrőként is, szerintem az előnyömre vált, hogy a pálya több helyén is megfordultam.
– Hol érzed magad a legjobban?
– Klasszikus nyolcasként, amikor lehet fel-le liftezni. A futómennyiségem mindig az erősségeim közé tartozott.
– A jó nyolcas teljesítmény ráfér a várakozás alatt szereplő Zalaegerszegre, a kupagyőzelmet hozó előző szezon után legalábbis aligha erre készültetek…
– Hát nem… Úgy érzem, az európai kupaszereplés akkor is rányomta a bélyegét a szezonrajtra, ha nem lett az hosszadalmas. A bajnoki meccseken minden fordulópontból rosszul jöttünk ki, talán ez változik. Új impulzusok érték a csapatot, többen távoztak, illetve érkeztek az átigazolási időszak hajrájában, szerintem erősödtünk. Tartottunk egy mini edzőtábort, felkészültünk a jobb folytatásra.
– Mit kell elsősorban rendberaknotok ahhoz, hogy előrelépjetek?
– A szezon elejihez képest a helyzetkihasználásban javulnunk kell, ha viszont a Fradi elleni meccsből indulunk ki, a védekezésben még inkább. A Ferencvárosnak nem mindenki rúg kettőt, de ha közben kapsz hatot, mit sem ér.
– Fehérvárra utaztok legközelebb. Hatpontos meccs már most?
– Szerintem igen. Sok mindent befolyásol. Azon múlik majd, ki tudja jobban feldolgozni az eddigi rossz szereplést, a győzelmi kényszert, és ezzel visszautalhatunk a beszélgetés elején taglalt mentális tényezőkre. Erősnek kell lennünk.
– Ha pedig Fehérvár, az elmaradhatatlan kérdés: van benned extra bizonyítási vágy?
– A Vidivel szemben egyáltalán nincs, a zalaegerszegi szurkolótábornak szeretnék bizonyítani, és örömet szerezni. Végre ebben az idényben is…
Kiemelt kép: Szirtesi László / Alamy Stock Photo