„Nem éltem meg tragikusan, hogy olyan könnyen lemondtak rólam” – interjú Katona Mátyással

– A mostani góljaidat elnézve újra csak megállapíthatjuk, nem semmi az a bal láb. Már utánpótláskorodban is a csodájára jártak?

– Ezt azért így nem jelenteném ki… Amúgy pedig még mindig lehet fejleszteni, igyekszem is. Örülök, hogy sikerült egyszer-kétszer jól eltalálni a labdát, de még többször kellene eredményesnek lennem.

– Veleszületett képesség inkább, vagy a sok gyakorlás eredménye?

– Mindkettő. Kellett hozzá ez is, az is. A támadó szellemű játékosok különösen szeretnek gólt lőni, így aztán örömmel maradnak kint a kapura lövéseket gyakorolni, velem sincs ez másként. Nagyon szeretem, ugyanakkor tudom, van még bőven javítanivaló.

– De gyerekként is gyakoroltad eleget?

– Persze. Szerencsés helyzetben voltam, mert otthon az ugyancsak futballozó testvéreimmel, valamint az edzések után is sokat próbálkozhattam.

– Mennyit gyakorolsz manapság? Csak mert az angol szabadrúgás-specialista James Ward-Prowse vallotta be az érdeklődő újságíróknak, hogy azért már csak módjával gyakorol, korántsem annyit, mint azt egy laikus hinné.

– Meg is értem, ezt sem szabad túltolni, már csak a sérülésveszély miatt sem. Ha keményebb edzésen vagyok túl, inkább a regenerációra összpontosítok, és nem annyira rúgok kapura, egy átlagosan megterhelő edzés után azért inkább. Változó a lövésszám, előfordul, hogy 20-at rúgok kapura, máskor kevesebbet, de nem szabad, hogy a hétvégi élesség, frissesség rovására menjen. A meccsen a lehető legjobb állapotban kell ugyanis lenni. Szóval ebben az esetben is él az elv, hogy a kevesebb néha több.

– A mostani bajnokságban hatszor sült el a bal láb, a hetedik gólodat jobbal szerezted. A hatból kétszer iszonyatosan nagy gólt rúgtál, a Kecskemét, illetve az MTK ellen. Neked is az a kettő tetszett a legjobban?

– A Kecskemét elleni áll a szívemhez a legközelebb, talán mert azzal sikerült pontot menteni, egy olyan meccsen, amelyiken háromszor találtam be. A gólomat megelőző cselem is jól sikerült.

– Eltelt azonban nyolc mérkőzés anélkül, hogy újra betaláltál volna. Hiányzik a góllövés öröme?

– Abszolút. Agyalok is rajta, min kellene ahhoz változtatnom, hogy ismét eredményes legyek. Az egész csapat kevesebb gólt szerez, szóval csapatszinten is vár ránk feladat, és dolgozunk is azon, hogy újra hatékonyabban futballozzunk, de az én nyolcmeccses gólszünetem tényleg sok.

– Kezdted már megszokni a góllövés euforikus érzését?

– Mondhatni. Megunni pedig nem lehet. A góllövés talán a legjobb érzés a futballpályán, akkor főként, ha győzelmet ér, vagy azzal párosul.

– Ha megnézzük az utánpótlásban töltött éveidet, egy Hegyvidék, illetve egy II. Kerület-szezont leszámítva nem bizonyultál olyan eszement nagy gólvágónak. Hogyhogy nem?

– Nem is tudom…. Kellett egy kis idő, hogy az erényeimet megfelelően tudjam kihasználni. Az, hogy én elég jól lövök, viszonylag későn kezdett kialakulni, csak akkor, amikor már a felnőtteknél szerepeltem. Akkor kezdtem el a távoli lövésekben fejlődni, előtte nem igazán sikerült megcsillogtatnom ezt a fajta képességemet. Sajnos nem voltam elég éles a kapu előtt az utánpótlásban, mondjuk ezen még mindig dolgoznom kell.

– Ha azt vesszük, hogy kis túlzással eredményesebb vagy élvonalbeli játékosként, mint voltál az utánpótlásban, elég jól sikerül.

– Ez lenne a cél…

– Testvéreddel, a ma már a Ferencvárosban játszó Bálinttal versenyeztetek a tekintetben, ki szerez több gólt?

– Nem igazán. Csak akkor, ha egymás ellen fociztunk, ha a szabadidőnkben egymás ellen játszottunk. Kiskorunkban ez ugye mindennapos volt. Ezen túl mindig támogattuk egymást.

– Majd három évvel idősebb vagy az öcsédnél, amiből inkább ő profitálhatott, nemde? Elvégre az öcskös mindig fel akar érni a bátyhoz, vagy legalábbis közelíteni hozzá, ahhoz viszont küzdenie kell, akarni, szenvedni, s nem baj, ha azt megtanulja.

– Ebből a szempontból valóban előny, ha kisebb vagy, de én is tudtam, és tudok ma is jó dolgokat ellesni tőle. Elég tehetséges ahhoz, hogy érdemes legyen.

– Kit tartottak egyébként a tehetségesebbnek?

– Bálintot inkább. Már kiskorában kiemelkedett. Technikailag mindig nagyon képzett volt, ezt a tudását mindig ügyesen kamatoztatta, és sokat is fejlődött.

– Ha már fejlődés. Egykor a Vasasból igazoltál a Hegyvidék U16-os csapatába, ami inkább visszalépésnek tűnik. El kellett menned Angyalföldről?

– Mondhatjuk, hogy igen. Közölték velem legalábbis, hogy valószínűleg nem nagyon fogok játszani. De a bátyám is odaigazolt akkor, együtt futballozhattam vele, szóval voltak pozitív velejárói is. Amúgy is szeretek mindent a pozitív oldalról megközelíteni, márpedig én akkor sokat játszhattam, és sokat is fejlődtem.

– Ettől még csalódást keltett, hogy könnyű szívvel lemondtak rólad?

– Nem vettem a szívemre. Ugyanúgy élveztem a focit továbbra is, nem éltem meg tragikusan. Inkább a jövőre gondoltam.

– Abból is fakadhatott az elengedésed, hogy későn érő típus voltál?

– Lehet, bár ez kifogásnak is hangozhat. Ettől még valóban az voltam, talán vagyok még mindig. De jobb későn, mint soha, ugyebár. És lehet, nagyobb ütemben fejlődtem azzal, hogy eljöttem, mert így sokkal többet játszottam. Szerintem nagyon fontos gyerekkorban, hogy játssz, hogy megtanulj felelősséget vállalni a pályán, az sem baj, ha gyengébb minőségű bajnokságban van csak rá módod.

– A kérdés, mennyi talentum vész el így? Akik a türelmetlenség és a totálisan értelmetlen eredménykényszer miatt nem kapnak esélyt, noha lehet, tehetségesebbek, mint a helyettük favorizáltak.

– Biztosan elvesznek néhányan, ez a futball velejárója, mindenki nem érhet célba. Hogy sikerül-e, az sok mindenen múlik. A tehetség mellett az alázaton, a szorgalmon, elszántságon. És hogy mennyire szereted ezt a játékot.

De nem okolnám a rendszert azért, ha valakinek nem sikerül, olykor csak fel kell tudni mérni, ha visszalépsz egyet, később előre tudsz kettőt.

– Veled kétségkívül ezt történt, de amikor 17 évesen még a II. Kerületben játszottál, megfordult benned, hogy nem biztos, hogy profi labdarúgó leszel?

– Persze. Főleg úgy, hogy kifejezetten erős gimnáziumba jártam, jól is ment a tanulás, odafigyeltem rá. A remény tüze azért mindig ott pislákolt, a futball iránti múlhatatlan szeretet pedig mindig vitt előre. És mert évről évre fejlődtem, nem adtam fel egy pillanatra sem. Ráadásul a testvéreim is futballoztak, az, hogy együtt űzhetjük ezt a sportot, ugyancsak segített.

– Mi jelentette leginkább a motivációt? A játék szeretete?

– Igen. És ezt mind a mai napig igyekszem megőrizni. Hogy egészséges vagy, futballozhatsz, azt érdemes becsben tartani.

– Mi hozta el az áttörést?

– A legnagyobbat talán akkor ugrottam, amikor felkerültem az Újpest második csapatába, és lett egy edzőm, Mundi Viktor, aki rengeteget segített, ezzel pedig még inkább feltárta előttem a futball szépségeit. Utána egy évet kölcsönben játszottam Vácon az NB II-ben, és ha nem is volt az egy bivaly csapat, azokban az időkben nagyon sokat fejlődtem, és sikerült szintet lépnem.

– Hát még, amikor 20 évesen épp a nagy rivális Ferencváros ellen bemutatkozhattál az élvonalban, ha csak mintegy tíz percre is. Az azért mélyvíz?

– Igen, de addigra sokat készültem már az első csapattal, nagyon vártam a lehetőséget. Hogy a Groupamában jött el először, a derbin, az még különlegesebbé teszi, de épp az ilyen mérkőzéseken akar futballozni az ember.

– Mindezek tükrében nehéz volt elhagyni az Újpestet?

– Nagyon. Életem legnehezebb döntése. Miután azonban megszültem, azt is eldöntöttem, nem nézek vissza, nem töprengek azon, helyesen cselekedtem-e, csakis előretekintek.

– Így lett belőle Fehérvár, és ha gyötrelmesnek is bizonyult az első félév, idén időnként mintha már az a Fehérvár szerepelne a bajnokságban, amelyiket a szurkolói is látni akarnak. Min tudtatok változtatni a tavaly tavasz, illetve az idei szezon elejéhez képest?

– Először is, alaposan kicserélődött a csapat, nagy volt a játékosmozgás. Kellett is a vérfrissítés, mert kicsit megfáradtnak éreztem az öltözőt, amelyikbe belecsöppentem. A nyáron azonban nagyon jó mentalitású játékosok érkeztek, sok magyar labdarúgó, és szerintem fontos is, hogy legyen egy magyar mag, amelyik képes pozitívan hatni a csapatra, motivált, minden szempontból erős.

– Hazai pályán észlelhető elsősorban a pozitív változás hatása, elvégre a Sóstói Stadionban 12 bajnokin nyertetek nyolcszor, rúgtatok 30 gólt, ami remek. A korábbi görcsösség átfordult önfeledt futballba, amikor valahára élvezitek a hazai pálya és a hazai közönség előnyét?

– Abszolút. Azt is érezzük, hogy többen kíváncsiak ránk, többen járnak ki a meccsekre, pozitív a közeg, szeretnénk ezt az atmoszférát megőrizni. Az, hogy korábban görcsösebbek voltunk, szerintem teljesen érthető, nagy elvárásoknak igyekeztünk megfelelni, de alulteljesítettünk.

– Mi kellene ahhoz, hogy az idegenbeli szereplés statisztikája is több győzelmet mutasson, mint vereséget?

– Sokszor a kelleténél defenzívebben játszunk, de a felszínre törő problémákat átbeszéljük a csapattársakkal, és próbálunk rajta változtatni. Idegenben sajnos kevésbé sikerül a saját akaratunkat érvényesíteni.

– Bartosz Grzelak pontosan milyen futballt követel meg?

– Itthon mindig dominálni akarunk, idegenben hangsúlyosabban figyelünk a védekezésre és a kontrajátékra, de minden meccs előtt az ellenfélhez is alakítjuk a játékunkat. A mester nem kér semmi olyat, amit ne lennénk képesek megvalósítani, nem bonyolítja túl az instrukciókat, igyekszik mindig világosan fogalmazni.

– Tekintettel a pozíciótokra, ha nem lennétek dobogón a szezon végén, roppant csalódott lennél?

– Nagyon, de szerintem nem csak én. Nem szeretnénk innen elrontani, még ha többen pályáznak is az éremre.

– Ami az egyéni ambíciókat illeti, hány szerzett góllal lennél elégedett?

– A szezon elején tízet tűztem ki célul, csalódott lennék, ha nem jönne össze. A dobogó ugyancsak fontos lenne, már csak azért is, mert sosem végeztem még az első három hely valamelyikén.

– Ezek a reálisan megvalósítható célok. De vannak-e még álmaid? Mert gyerekként nyilván voltak.

– Persze, az, ami mindenki másnak, hogy egy nap profi legyek, válogatott játékos. Ma már nem álmodozom, rövid távú célokat azonban igyekszem megfogalmazni.

– A külföldi szereplés is ilyen? Csak mert 24 évesen meglehet, két nyarad van még rá.

– Előfordulhat, de vannak pozitív ellenpéldák, nem szabad pánikolni, ha 26 éves korban sem sikerül. Ha úgy megy a játék, talán lesz lehetőségem külföldre szerződni, de ezt majd az élet vagy a Jóisten eldönti.

Szerintem értékelni kell tudni az elérteket, és arra sem szabad legyinteni, ha valaki „csak” az élvonalban meghatározó játékos.

– Mondjuk még néhány ilyen gól, és csak feltűnik határokon túl is valakinek az a bal láb…

– Reméljük, de ahhoz jó néhányszor el kell még sülnie.

Kiemelt fotó: Fehérvár FC