„Nem feltétlenül hittem abban, hogy futballistává válhatok” – interjú Madarász Márkkal

– Megvan az első gólod, a Mezőkövesdnek pedig az első győztes mérkőzése. No de miből lesz több év végén, Madarász-találatból vagy kövesdi győzelemből?

– Feltételezem, az utóbbiból. A tavalyelőtti szezonom volt a legeredményesebb, amikor Csákváron sikerült 14-szer betalálnom, ott persze egészen más polcon helyezkedtem el, mint Mezőkövesden. Húzóembernek számítottam, meghatározó szerepet töltöttem be a csapaton belül, azon dolgozom, hogy Kövesden is kivívjam ezt a pozíciót. Sosem a gólszerzést tekintettem ugyanakkor elsődleges feladatomnak, arra amolyan bónuszként gondoltam inkább. Extraként, nem pedig mint alapkövetelmény.

– A bennmaradás ellenben nyilván az, tavaly épphogy sikerült megőrizni az NB I-es tagságot. Az elmondottak alapján a csapat szereplése nagyobb csalódást jelenthetett, mint hogy magad egyetlen bajnoki góllal zártál.

– Többet vártam volna azért magamtól is, akkor is, ha viszonylag nagy ugrásnak számít a karrieremben a Csákvár után a Mezőkövesd. Az első évnek azzal a céllal vágtam neki, hogy megpróbálom beverekedni magam a csapatba, eleinte csereként jutottam inkább szóhoz. Tavasszal sérülés hátráltatott, utána azonban stabilan a kezdő tizenegyben szerepelhettem. De kétségtelenül adós vagyok a gólokkal és gólpasszokkal. Ami a csapat teljesítményét illeti, nagyon bízom benne, hogy tíznél több győzelmet kaparunk össze, és erős középcsapat leszünk.

Az NB I már csak olyan, hogy ha valamely csapat hármat nyer, közel kerül a dobogóhoz, három rosszabb meccsel viszont a kiesés réme közelít.

– És mik volnának a szezonra nézvést a személyes ambícióid?

– Minél többet szeretnék játszani. Támadó középpályás az eredeti posztom, az új felállási formánkban, a 3-5-2-ben azonban jobb oldali szárnyvédőt játszom, ami eleinte szokatlan volt, kezdem azonban belakni a helyem. Eleddig a középpálya tengelyében éreztem otthonosan magam.

– Sosem szoktál magaddal szemben célokat megfogalmazni?

– Lépésről lépésre próbálok haladni. Az NB II-ben már bizonyítottam, az NB I a következő lépcsőfok. 56 meccsem van már az élvonalban, abból azonban sokat csereként vívtam meg, nem váltam még azzá a meghatározó játékossá, aki szeretnék lenni. Az lehet a legközelebbi célom.

Idei első találatát szerezte a DVSC ellen

– Jánossomorjáról eljutni az élvonalig azért önmagában is teljesítmény.

– Igen, erre mindig jó szívvel gondolok. Nem akadémián nevelkedtem, sokat köszönhetek az apukámnak, aki edzőmként is rengeteget segített, de ugyancsak nagy hálával tartozom Sisa Tibornak, aki felfedezett. Gyerekként nem hittem volna, hogy valaha az élvonalig jutok, persze elég sok munkát tettem bele. Szerencse is kell azonban ahhoz, hogy felfigyeljenek rád, a megfelelő pillanatban kell megmutatni, mit tudsz. Szorgalmas gyereknek tartom magam, ez azért ugyancsak a javamra vált eddig. Sok lemondással jár az élsport, de mindig szerettem keményen edzeni, nagy odafigyeléssel és koncentrációval, mindig is hittem abban, ha pluszmunkát végzek, annak meglesz az eredménye.

– Rögös volt az út?

– Nem nevezném annak. Megjártam néhány klubot, négy évet stabilan játszhattam a Gyirmót első csapatában, aztán Felcsúton folytattam, ahol inkább az NB III-as csapatban futballoztam. Fél-fél szezont eltöltöttem Zalaegerszegen és Győrben, Csákváron viszont megint megleltem a jobbik énem. Ha adódnak is nehézségek, tudni kell kezelni.

– De hogyan?

– Nekem sem mindig sikerül, ahhoz túlságosan lelkizős alkat vagyok. Ha valami nem jön össze, azt nagyon rosszul élem meg, és ha túl a nyolcadik, kilencedik felnőtt szezonomon jobban is kezelem, e tekintetben nem ártana fejlődnöm.

– Ez az egyik legfontosabb kritériuma annak, hogy profiként érvényesülni tudj? Hogy lelkileg erős maradj?

– Igen, a mentális összetevő lényeges szempont.

Ha nem vagy elég erős fejben, ha nem vagy jó versenyzőtípus, ha inkább lenyom a tét, semmint feldob, az nem jó.

Fotó: Czeglédi Zsolt (MTI)

– Amikor elkerültél Gyirmótra, vagy 21 évesen Felcsútra, mit tapasztaltál, le kellett küzdened az esetleges lemaradást azokkal szemben, akik akadémián vagy erősebb ligában pallérozódtak?

– Behozhatatlan lemaradást nem érzek. Sőt, bármiféle lemaradást is alig, ha valamiben, fizikailag előre kell lépnem, ez abból is adódik persze, hogy eleve nem vagyok egy bivalyerős alkat.

Lehet, az akadémián nevelkedők megkapják azt a fizikai képzést, ami nekem Jánossomorján nem jutott osztályrészemül, ott nem voltak például konditermi edzések. Ebben van lemaradásom, másban nem.

Gyirmótra kerülve Sisa tanár úrnál sok új taktikai elemet meg kellett persze tanulni, de az akadémia után a felnőttek nagy ugrás. Én még azért az a kisgyerek voltam, aki az edzések mellett is focizott, úgy pedig jócskán fejlesztheted a technikád.

– Azok közül, akik a nyugati határ mentén születnek, sokan Ausztria felé veszik az irányt. Te sosem próbálkoztál ott beindítani a karriered?

– Nem. Nem is gondolkodtam rajta. Eleve nem feltétlenül hittem abban, hogy futballistává válhatok. Nagyon szerettem játszani, de nem fogalmazódott meg bennem az, hogy mindenáron profi akarok lenni. Lehet, azért sem, mert Jánossomorjáról az elég távolinak tűnt. Én csak edzettem, és mert jól ment, sikerült a gyirmóti szakvezetés figyelmét felkelteni. Meg azért szeretek itthon lenni. Győr környéki fiú vagyok, Győrbe jártam középiskolába, szeretem a várost, egy időben onnan jártam Csákvárra, illetve Felcsútra. Győrtől is nehezen szakadtam el.

A Csákvár mezében (Forrás: aqvitalfc.hu)

– 1995-ös születésű vagy, egy elég erősnek induló korosztály tagja, amelyik U20-as vébén is részt vett, Kalmár Zsolttal, Nagy Ádámmal, Tamás Krisztiánnal, Mervó Bencével, Berecz Zsomborral, Nagy Dominikkal a csapatban. Amikor a világbajnokságot gyirmótiként nézted úgy, hogy korábban magad is meghívót kaptál az együttesbe, mi fogalmazódott meg benned?

– A világbajnokságra készülő, de még Szalai László és Liszkai Dezső irányította válogatottba kerültem be gyirmótiként, láttam is reális esélyt arra, hogy az utazó keret tagja legyek. Kevéssel a torna előtt Bernd Storck vette azonban át a csapatot, ami az esetemben szerencsétlenül sült el. Emlékszem, egy hétközi bajnokit végigjátszottam Szolnokon úgy, hogy egy játékost kiállítottak tőlünk. Másnap két edzésen vettem részt a válogatottban, a rá következő nap pedig felkészülési mérkőzést játszottunk Mexikó ellen. Nem ment a játék, nem is hívtak meg már aztán. De fel tudtam dolgozni.

– Semmi irigység nem volt benned, amikor távolról szemlélted az új-zélandi tornát? Az érzés, hogy nekem is ott kéne lennem.

– Irigység egyáltalán nem öntött el, jó lett volna persze vébén szerepelni. Úgy azért, hogy én nem számítottam standard utánpótlás-válogatottnak, könnyebb volt megélni.

– Az mennyire inspirált, hogy felnőtt szinten valami hasonlónak a részese légy?



– Arra ösztönzött, hogy igyekezzem megmutatni magam, hogy bizonyítsam, ott lett volna köztük a helyem.

– Még hajt a válogatottbeli szereplés lehetősége?

– Nem vagyok azért már fiatal játékos, persze ha összességében veszem a karrierem, most vagyok a legjobb korban, most kell bizonyítanom. De nem hiszem, hogy érdemes volna most a válogatottság gondolatával foglalkoznom.

– Miben kellene többet mutatnod? Mi kellene ahhoz, hogy még jobb légy?

– Fizikálisan kellene elsősorban fejlődnöm, magamra pakolni néhány kiló izmot, no meg agresszívabbnak lenni. Nyilván minden másban is jobbá kellene válnom, de ezekben fejlődhetek a legtöbbet.

Élete első NB I-es gólja, még a Gyirmót színeiben

– Sikerülni fog?

– Azon vagyok. Pluszmunkát végzek, lépcsőzöm, konditerembe járok, a csapatedzéseken túl is tréningezem, remélem, mindennek meglesz az eredménye.

– Továbbra se felejtsük el persze, a mintegy 6000 lelket számláló Jánossomorjáról indulva értél el az élvonalig.

– Nem verem emiatt a mellem, nem vagyok egy önmagát fényező típus, bár ha végigtekintek az utamon, valóban jó érzéssel tölt el, ahova eljutottam.

Kiemelt fotó: mezokovesdzsory.hu