„Nem kell elemzői véna a kommentáláshoz, a hangulatteremtés képessége sokkal fontosabb” – interjú a Spíler Tv riporterével, Baumstark Tiborral

– A Teljes Terjedelem a sportmédia kategóriában nemrégiben megkapta a Sport Forum Hungary aranyfokozatú díját. Az első elismerése a lassan tíz éve létező podcastnek? 

– Igen, és kellemes meglepetésként ért. Eddig sok elismerő szót kaptunk, díjat nem, de bőven megtette az is. Nem is azzal a szándékkal indítottuk el 2014-ben Haraszti Ádival, hogy díjakat söpörjünk be. A tudat, hogy a szakma szerintem legjobbjai közül sokan hallgatnak minket, hogy az általam igen nagyra becsült korábbi negyvenegyszeres válogatott labdarúgó, Fehér Csaba, és még néhány hasonlóan neves kollégája szintén, nagyon jó érzéssel tölt el. Talán éppen az a legnagyobb elismerés, hogy a futballban elég magasra jutó játékosok is tudják, létezik ez a podcast.

– De ha nem a Pulitzer-díj reményében vágtatok anno bele, miért?

– Hogy megoszthassuk azt a tudásanyagot, ami remélhetően felhalmozódott bennünk a közvetítésekre készülve, elmondani viszont nem mindig maradt rá mód. No meg persze a futball szeretete, a szabad véleménynyilvánítás szándéka. Azért is lett Teljes Terjedelem a neve, mert a tévében viszonylag szűk korlátok között kell mozogni, műsorvezetőként moderálsz elsősorban az el- és beköszönés mellett. Ott ugye a szakértő vendégek osztják meg a közönséggel a gondolataikat, a podcastben mi magunk is. A kommentálás nem lehet „one man show”, ott a képnek van elsőbbsége. Hiába van egy jó sztorid az edzőről, valamelyik játékosról, ha nincs hozzá kép, hihetetlen frappánsan sem mondhatod el szerintem.

A podcastben bátran kifejtheted a véleményed, az a műfaj, amelyikben nincsenek efféle akadályok. És mert kommentátorként az életünk nagy részét azzal töltjük, hogy játékosokkal, csapatokkal, meccs szituációkkal ismerkedünk, így gyarapítva a tudásunkat, óhatatlanul kialakul egyfajta vélemény. Amit a podcastben el lehet mondani.

– Érzed magadon, hogy több lettél a podcastezés által?

– Hogyne. Rengeteg mindenben megváltoztatta a gondolkodásmódomat, illetve alaposan átvariálta a felkészülésemet. Amikor Ádival elkezdtük, természetesen kíváncsi voltam arra, mások hogyan csinálják. Rengeteg amerikai és brit műsorba hallgattam bele, a The Guardian Football Weekly című podcastje lett a minta James Richardson műsorvezetésével. Nem említeném magunkat vele egy napon, de ő ugyancsak önállósodott The Totally Football Show néven, mígnem behálózta a The Athletic.

– Azért lenne az a pénz, amiért titeket is be lehetne valahova terelni.

– Nyilván… De amit elkezdtem kifejteni a felkészülési mód megváltozása kapcsán. Felfedeztem, hogy ezekben a podcastekben iszonyatosan sok információ hangzik el, koncentráltan kapsz egy csomó ismeretet, amit amúgy apránként kellene innen-onnan összeszedni. És nem is kell mindent kijegyzetelni, megmarad az emberben, mint például az, hogy a legutóbbi forduló csúcsrangadóján, a Chelsea–City meccsen a vendégek negyedik gólja után a hazai drukkerek közül sokan felálltak, elhagyták a stadiont, és nem látták Cole Palmer drámai egyenlítését. Ez csak egy apróság, de ugyancsak találni számos gondolatébresztőt a beszélgetéseikben.

Rendre kiderül, nem hiábavaló gyűjteni az információkat, mert ha a meccsen történetesen nem is tudod elmondani, megragad benned, és sokszor akár hetekkel később is fel tudod használni.

S még egy vetület: a podcastekben tulajdonképpen tét nélkül kísérletezhettem ki, hogyan lehet a vendéget megnyitni, hogyan érdemes kérdezni, hogyan vágjak közbe úgy, hogy azzal ne ártsak a műsornak.

– Rengeteg podcast van már, nagyot megy a műfaj, de sokáig maradhat még trendi? Vagy ez is elévül egyszer, és jön valami új?

– Szerintem sokáig fennmaradhat, méghozzá azért, mert a mindennapjainkba könnyen illeszthető formátum. Szemben a videós tartalmakkal, amikre oda kell koncentrálni, a podcastet másodlagos tevékenységként is tudod hallgatni. Autóvezetés, takarítás, főzés, mosogatás, sportolás közben. Utóbbiban szokás egyébként leginkább. Sőt egyes irodai munkák mellett is figyelemmel lehet kísérni, fizikai munka közben meg feltétlenül. Szerintem nem érte még el a formátum a csúcspontját, olyannyira nem, hogy sokaknak el kell még magyarázni, mi is ez pontosan.

– Mi a jó podcast titka?

– A titkot nem tudom. Az biztos, hogy talán minden másnál tartalomérzékenyebb műfaj. Nem egy név viszi el, nem a stúdió díszlete, az sem igazán lényeges, melyik napszakban teszed fel – bár az nyilván nem árt, hogyha a magyar válogatottról akarsz beszélni, ne a meccse után két héttel tedd.

Szinte kizárólag az számít, mi hangzik el benne, az mennyire kurrens, érdekes. Ha mégis kell egy titok: a podcastben szereplők beszédkészsége rendkívül lényeges. Lehet valakinek bármekkora ismeretanyaga egy témában, ha nem tudja kifejezni magát, a műsor nem lesz jó.

Sok olyan podcast van, amelynek a témáját érdekesnek találom, ám mert a hallgatása nem igazán élvezetes, lemondok róla. Van még ugye egy félreértés a podcastekkel kapcsolatban, mármint hogy az videós tartalom lenne, holott a kamerával való rögzítés egyáltalán nem elvárás vele szemben. Az úgy videóműsor lenne. A podcast szó is az iPodból származik, ami elsősorban audio eszköz, a cast pedig a broadcastingból való, mint közvetítés.

– Az említett Totally-n kívül vannak azért kedvenceid?

– A BBC Football Daily című műsora, amelyben rendszeresen megszólalnak a Premier League általam is közvetített szereplői, illetve az ESPN-nek is van egy épp olyan podcastje, amit mi is szeretnénk. Valami, amivel lefeded a topfutball teljes spektrumát. De a magyarok közt is találni olyat, amit nagyon szeretek, a 444.hu Borízű Hangját minden héten meghallgatom.

– A podcastekben azért valahol szakértő is vagy, mintsem „csak” műsorvezető. Az utóbbi ugye inkább unterman szerep. És az utóbbiban sokszor éreztem is azt, amíg egy stúdióban ültünk a Premier League adásain, hogy szereted eljátszani a laikust, miközben az ismeretanyagod majdhogynem olyan mély, mint a miénk.

– Kösz…

– Jó, szinte ugyanolyan. De nem elviccelve, azért ez a választott attitűd, mert a műsorvezetői szerep ezt követeli meg? Netán mert a bensődből fakad egyfajta túlzott szerénység? Vagy valami más az oka?

– Nem hiszem, hogy túlzottan szerény lennék… Az első felvetés a helytálló. Műsorvezetőként úgy gondolkodom, hogy akkor működöm jól, ha nagyjából tudom, milyen választ kapok. És ez is szokott történni.

– Kösz…

– De nem lesz ettől unalmas a műsor, vagy kiszámítható, nem erre akarok utalni.

Focis példával élve: egy futballcsapatban is az a jó, ha a csatár tudja, a középpályás hova fogja passzolni a labdát, vagy a középpályás, hogy merre mozog a center. Ezért is jelent könnyebbséget, ha állandó csapattal dolgozol,

az pedig külön pozitívum, ha velük a magánéletben is egy hullámhosszon vagytok. Nagyjából tudtam, mit várhatok tőled, hogy mit várhatok Szabó Peettől.

– Az elhangzottak alapján mégis is azt fogják egyesek gondolni, szegénységi bizonyítványt állítottál ki a szakértőkről. Pedig Peet vagy Soós Márk remek.

– Dehogy. Mármint dehogy szegénységi bizonyítvány. Akkor működnénk rosszul, ha nagyon eltérőt modanának, mint amit remélek. Elvégre nagyon hasonló tudásanyagból táplálkozunk. Ettől még benne van a pakliban, hogy valaki meglep, de olyat nem fogok hallani az adásban, hogy Pep Guardiola mindennél jobban imádja a kontrafutballt, José Mourinho pedig a magas letámadás apostola. Ha nem is pont ilyenekkel, de örülök annak is, ha valaki meglep. Korábban féltem tőle, ma már szeretem.

– A rutin meg az évek… De ha már itt tartunk, azt hiszem, Gundel Takács Gábor mondta egyszer, hogy karrierje első öt évében gyomorgörccsel ült be a stúdióba, addig úgy izgult. Te hogy vagy ezzel?

– Ha épp nem karácsonyi ebéd után vagyok, nem kísérőelem a gyomorgörcs. De

nem volt olyan nagyon régen, hogy izgultam egy felvétel előtt: Ruud Gullit gyerekkori példaképem, az, hogy vele készíthettem angolul interjút, olyan lelki- és tudati állapotot okozott, hogy nehezen tudtam kordában tartani az érzelmeimet.

Amúgy pedig műsorvezetőként valamivel jobban izgulok, olyankor más ugye a környezet: ott a bevilágított stúdió, kamerák, dolgoznak veled a sminkesek, kiöltözöl, az egy ünnepibb alkalom. Szóval van azért izgalom, teljesen nem iktatható ki, de a szintje változott a kezdetekhez képest. Az is baj lenne persze, ha teljesen megszűnne. Az valószínűleg azt jelentené, már kevésbé érdekel. Egyébként meg, ha kimegyek egy meccsre, akkor is izgulok. A futball velejárója.

– Néhány év kihagyás után ismét sokat kommentálsz. Ha csak kommentátor lehetnél, teljesnek éreznéd a szakmai életed?

– Azt hiszem, igen. Amikor a kezdetekkor meg kellett fogalmazni a céljaimat, az szerepelt benne, hogy kommentátor szeretnék lenni. De időközben megszerettem a műsorvezetést is, mert egészen más kihívást tartogat. Kommentátorként loholsz az események után, vagy mellettük, műsorvezetőként te alakítod őket. Te választasz témát, proaktívabb feladat. Kommentátorként azt kell szem előtt tartani, hogyan tudod támogatni a nézőt, hogy többet értsen, lásson.

– Helyben is volnánk. Mennyire kell manapság egy kommentátornak szakértőnek lennie?

– A mélyebb elemzésnek a közvetítésben biztosan nincs helye. Tény, hogy sokkal több információhoz férsz hozzá, mint négy-öt éve. Ma már simán megtalálod, hogy egy csapat átlagban milyen magasan húzza meg a védelmi vonalat, csak hogy egy példát említsek. Ha van egy kép, amivel ez szemléletessé válik, érdemes megemlíteni, de nem feltétlenül kell abba belemenni, mi ennek az oka. Vagy ha észreveszed, hogy a Palace–Spurs meccsen Will Hughes követő emberfogással akarja kivenni a vendégcsapat építkezéséből Yves Bissoumát, jó, ha megemlíted, arra viszont nincs idő, hogy az okaiba mélyebben belemenj. A kompetenciám is hiányos egyébként ahhoz, hogy mélyelemzésekbe fogjak.

Akkor jó a közvetítés, ha a lehető legszélesebb réteget tudod vele kiszolgálni. Biztos sokan éhesek a taktikai finomságokra, de az mégiscsak egy szűkebb réteg. Nem kell elemzői véna a kommentátorkodáshoz, a hangulatteremtés képessége sokkal fontosabb. Ha valaki megfelelően tud játszani a hangjával, egy indulatszóval többet hozzá tud adni az élményhez, mintha három bővített mondatban kezdené el magyarázni, miért nem működik az egyik csapat labdakihozatala.

Már eleve azt, hogy kezdésként kiteszik a képernyőre az összeállítást arcképekkel, az összes számmal, a taktikai formációval, rengeteg adat, amit a nézőnek gyorsan fel kell dolgoznia. Ha te közben arról beszélsz, mit szeret játszani a Liverpool, túlcsordul az információ, amit nem biztos, hogy be lehet fogadni. Vagy legalábbis nem az elmondottakra fog figyelni a néző. Amúgy is az a jellemzőbb, hogy a képet dolgozza fel, és kevésbé az elhangzottakat. Az a megoldás, ha egy-két kiemeléssel támogatod a képet. Amikor még tanítottam a TV2 Akadémián, azzal példálóztam, hogy ha a múzeumi tárlatvezető a Mona Lisáról elmond két-három információt, azzal segít a befogadásban, de ha elkezd arról beszélni, milyen csoportokat vezetett eddig, és hogy miket evett a szünetben, inkább csak elvesz az élményből. A leglényegesebb talán az, hogy hogyan időzítesz.

– Ha az egyik riporterjelölt azt kérdezte az első órán, mi kell ahhoz, hogy jó kommentátorrá váljon, mit feleltél neki? Hogy járjon inkább Haraszti Ádámhoz!?

– Kösz… Az sem rossz ötlet amúgy, de van rá sztenderd válaszom: legyen gazdag a szókincse. Erre épül minden.

Mindent meg lehet tanulni, lehet jártassá válni az egyes sportágakban, megérteni a játékot, megismerni a játékosokat, de ez mind a szakma könnyebbik része. Az jelenti az extrát, ha képes vagy kellő szabatossággal, kellően gyorsan kifejezni magad. Ha nem kell keresned a szavakat, biztosan nem maradsz le a gólhelyzetről, védésről, passzról. A szókincs és a jó beszédkészség elengedhetetlen.

De gondolom az újságírásban sincs ez másként.

– Mit tudom én…

– Sokféle riporteri stílus létezik, van, akinek remek a humora, más csak a hangulatteremtésben jó, és kevésbé informatív, de az alap mindenkinél a szókincs kellene, hogy legyen. Nagyon szeretem Egri Viktort, szerintem ő minden kommentátornál jobban látja, mi történik a pályán, de ugyanannyira szeretem Méhes Gabit, aki taktikai kérdésekben sosem merül el, a hangulatteremtő képessége viszont kimagasló.

– Mennyit készül egy meccsre a riporter, szokott ugye még visszatérő kérdésként elhangozni a tanfolyamokon.

– Ezt azért nehéz megmondani, mert

gyakorlatilag az egész életem felkészülés. Folyamatosan olvasok a futballról, podcasteket hallgatok, meccseket nézek, ha mindezeket összeadjuk, heti harminc órát minimum készülök.

De ha azt a szakaszt vizsgáljuk, amikor már konkrétan a meccsre készülök, az attól is függ, mennyire ismerem a két csapatot. Egy-egy Eb-selejtezőre többet kell, mint mondjuk a Liverpool mérkőzésére, mert a „vörösök” minden idei fellépését láttam. Régen egyébként úgy tartottam, egy óra közvetítéshez kettő-négy óra felkészülés szükséges. A futballmeccs mondjuk két óra, ahhoz akkor négy-nyolc. A tétel azóta azért sokszor megdőlt. 

– Csömöröd sosem volt még a meccsdömpingtől?

– Nem. Olyan igen, hogy szívesebben foglalkoztam valami mással, de akkor sem sokalltam be. 

– Pedig én azt hittem, a futószenvedélyednek ez az egyik kiváltó oka. És húsz kilométer után az ember mindjárt könnyebben gondol Eberechi Ezére.

– Csak részben. Inkább abból fakad, hogy egyszer csak húztam egy vonalat, és azt mondtam, egészségesebben akarok élni. És azt kezdtem észrevenni, hogy az életem minden szegmensére hatással van, arra, mit eszem, mit iszom, hogyan menedzselem az időbeosztásomat, illetve hogy fittebbnek, könnyebbnek, vitálisabbnak érzem magam tőle. Amúgy meg futás közben is focis podcasteket hallgatok. Ennyit a csömörről.

– Hány maratonin vagy túl?

– Tízen. A legutóbbi, hollandiai állomás alkalmával az volt a legfontosabb, hogy a krónikus saroksérülésem után bizonyítsam magamnak, le tudom még futni. Egész jól haladt a felkészülésem, valamilyen fertőzés miatt azonban orbáncos lettem, az utolsó öt hétben nem tudtam futni. De így is lenyomtam, összességében pedig hatalmas élmény volt, elsősorban amiatt, mert a nagy részét velem futotta Ádám fiam. De iszonyatos fájdalmak gyötörtek. Korábban nem tartottam sokra, aki fájdalomcsillapítókkal teljesíti a távot, mert meggyőződésem volt, hogy a szenvedés a maraton része, de nem tudtam anélkül megoldani.

– Ruud Gullitot mint példakép említetted a beszélgetésben. A milanos karrierje miatt az?

– Nekem, aki 1980-ban születtem, a nemzetközi futballal kapcsolatos alapvető élményem, hogy az olasz klubcsapatok oktatják a mezőnyt. Már csak ezért is, minden nagy játékostól azt hallottam, hogy Olaszországba akar szerződni. A Milan duplázása a BEK-ben még elég homályosan van meg, a kilencvennégyes Barcelona elleni BL-döntőbeli gála annál inkább. Úgyhogy milanos lettem, és mert a magyar válogatottat évtizedekig nem láthattam a nagy tornákon, az olasz válogatott drukkere. Idővel aztán nem csak a futballt, az olasz kultúra egyéb ágait is elkezdtem megkedvelni.

– Ehhez képest előfordult, hogy egy-egy közvetítésed után anti-milanosnak tituláltak, nem?

– Ó, hogyne. De voltam én anti-Romanista, meg a Juve ellensége is. Aztán egyszer Milánóban összefutottam a Milan-szurkolók magyarországi közösségének néhány tagjával, az egyikük bevallotta, ő írt rólam olyan csúnya dolgokat a neten, de azóta megváltozott a véleménye, „úgyhogy bocs”, tette hozzá. Megbocsátottam.

Kiemelt kép: Kósa Árpád