„Nem kell megszakadni azért, hogy valaki akár már fiatalon is jól keressen” – interjú Debreceni Andrással

– Tizenhat góllal az NB III Nyugati csoport góllövőlistájának harmadik helyén állsz huszonnégy fordulót követően. Ha valaki nem tudná, hogy belső védőként futballozol, fel se kapná a fejét. Rúgtál már valaha ennyi gólt egy szezonban?

– Serdülő koromban középpályásként kezdtem, majd szép lassan lettem védő. De eddig még nem volt még ilyen kiugró szezonom. Azt persze a magasságom és a fizikai adottságom miatt mindig elvárták tőlem, hogy a szabadrúgásoknál, szögleteknél érkezzek a kapu elé. Hogy legyek veszélyes; ha lehet, szerezzek gólt. Ebben a szezonban eddig kijött a lépés. Már az előző idény is jól sikerült: akkor hét gólt szereztem, abból ötöt tizenegyesből. Most tizenhat gólnál tartok, ebből eddig kilenc volt tizenegyes. De a fél szezon alatt szerzett hét fejes gólt egész jónak mondanám. Örülök, hogy így alakul eddig a szezon, de nem ez a legfontosabb, hanem a csapat a teljesítménye.

– Ha már csapat: a Credobus Mosonmagyaróvár a legtöbb rúgott góllal vezeti az NB III Nyugati csoportját. Milyen tényezők állnak a sikeres szereplés mögött?

– Érdemes távolabbról indulni. Amikor majd két éve, 2020 májusában az MLSZ lezárta az NB III-as bajnokságot, a tabella második felében álltunk. Ez volt az a pont, amikor majdnem a teljes csapat kicserélődött: tíz ember ment, tíz ember jött. Szinte a nulláról kellett kezdeni a munkát. A szakmai stábot és a tulajdonost dicséri, hogy próbáltak olyan játékosokat szerződtetni, akik illenek a vezetőség és az edző, Varga László elképzeléseibe. A mostani szereplés egy kétéves munka eredménye. Ráadásul tényleg csak a futballal kell foglalkoznunk. A tulajdonosnak és a város vezetésének köszönhetően adott a biztos anyagi háttér. Kizárólag azzal kell törődnünk, hogy a pályán a lehető legjobban teljesítsünk.

– A csapat 24 mérkőzés alatt szerzett 69 gólja azt sejteti, Varga László a támadófutball híve.

– Próbálunk modern, domináns, eredményes, és szemre is tetszetős focit játszani. Az ellenfelet folyamatosan nyomás alatt tartani, minél több helyzetet kialakítani, a támadásokat gyorsan befejezni. Labdavesztés esetén azonnal visszatámadni, hogy az ellenfél kapujához minél közelebb szerezzünk labdát. De ez a felfogás a mai világban már elvárás.

A siker további fontos eleme az a kapcsolat, amely kialakult a szakmai stáb és idősebb játékosok között. Akár szakmai, akár magánéleti jellegű kérdéseket meg tudunk egymással beszélni. És, ha valaki figyelemmel kíséri a csapatot, láthatja, próbáltunk olyan fiatal játékosokat igazolni, akikben van potenciál, és azt gondolom, ezekből a játékosokból kihozták a bennük lévő legjobbat.

– Nagy ívet jártál be az U19-as Európa-bajnokságon szerzett bronzéremtől kezdve a magyar harmadosztályig. Hogyan éled ezt meg?

– Voltak hullámvölgyeim. Voltam fenn és voltam lenn. Történtek olyan események, amelyek kimenetele nem feltétlenül rajtam múlott. De mindig az adott helyzetből próbálom a legtöbbet kihozni. Amikor nem volt csapatom, a Mosonmagyaróvár kezet nyújtott, most pedig megpróbálom meghálálni a kapott bizalmat. Csalódottságot nem érzek. Azt kell, hogy mondjam, egyszerűen így alakult. Tudom magamról, és a szakmai visszajelzések is azt igazolják, tudnék még magasabb osztályban játszani.

Persze, lehetne azon elmélkedni, mi lett volna, ha. Ha korábban nem úgy döntök, ahogy döntöttem. Vagy mi lett volna, ha bizonyos helyzetekben másra hallgatok, és nem arra, aki tanácsot adott nekem. Volt, amikor rosszul döntöttem. Volt, amikor az, hogy melyik úton megyek tovább, nem csak tőlem függött. Volt, hogy kéretlen ember adott tanácsot. De a sportolói élet olyan, hogy amikor megy a szekér, jönnek az eredmények, akkor hirtelen rengeteg lehetőség tárul az ember elé.

Ha az 1988-as, 1989-es korosztályt nézem, akkor elmondhatom, ugyan szép sikereket (bronzérem az U19-es Európa-bajnokságon, bronzérem az U20-es világbajnokságon) értünk el, mégis, abból a csapatból kevesen futottak be olyan karriert, mint amilyet sokan vártak. De ez nemcsak a játékoson múlott, persze azokon se feltétlenül kizárólag, akik magasabb szintre segíthették volna ezeket a focistákat. Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem voltunk elég jók ahhoz, hogy magasabb szinten játsszunk. Ez rám is igaz. Lehet, hogy tudtam volna magasabb szinten – akár egy osztrák Bundesligában – futballozni. Amikor azonban ezen elgondolkodom, felteszem magamnak a kérdést, hogy megütöttem-e egyáltalán azt a szinten, ahová vágytam. Nem biztos, hogy a teljesítményem összhangban volt azzal a szinttel, ahová vágytam. Visszagondolva azt látom, sokat tudtam volna segíteni magamnak, ha jobb teljesítményt nyújtok. És akkor nagyobb esélyem lett volna külföldön futballozni.

– Pályafutásod során majd minden csapatodnál csapatkapitány voltál. Egy korábbi interjúdban csendes vezetőként írtad le magad. Változtál?

– Ez így van, a Diósgyőr kivételével minden csapatomnál – a Budapest Honvédnál, a Vasasnál és a Győri ETO-nál – csapatkapitány voltam. És ez jelenleg is így van. Mindig próbálom a pályán és azon kívül is a legjobbat adni. De továbbra sem vagyok a szavak embere. Nem vagyok hangos az öltözőben, nem irányítok másokat. Benne vagyok a poénban, a hülyéskedésben. De, ha azt veszem észre, hogy ez a csapat kárára megy, akkor szólok. A pályán próbálom megmutatni a jellememet: azzal, hogy stabilitást adok, azzal, hogy azt sugallom a többieknek, rám bármikor lehet számítani.

Azt nehéz megmondani, hogy az egyes csapatoknál, a különböző felfogású edzők miért engem választottak, de talán azért, mert helyén van az értékrendem. Sosem voltam az a kicsapongó fajta. Sosem volt rám jellemző a dohányzás, a bulizás. Bár voltak olyan csapattársaim – az NB I-ben is –, akik mérkőzések előtt elmentek szórakozni, de engem ez a világ sosem vonzott. Mindig csendben tettem a dolgomat, nem érdekelt, mi a divat.

– Győrben és most, Mosonmagyaróváron is sok huszonéves játékos van körülötted. Hogyan látod őket?

– Szabad szellemű fiatalokat látok, akik olykor többet engednek meg maguknak, mint amit megengedhetnének. Azt gondolom, ha már valaki labdarúgónak áll, akkor elsősorban azzal foglalkozzon, ami a dolga. Próbálja fejleszteni magát. Maradjon kinn edzések után. Ne az legyen a legfontosabb, hogy edzés után gyorsan átöltözik, és megy kávézgatni. Szíve joga, azt tesz, amit akar, de lehet ezzel hosszú távon nem ér el eredményt.

Ami szintén érdekes, hogy a 22-23 évesre azt mondjuk: fiatal focista. Nyugaton a 22-23 éves játékos már egy tapasztalt korú labdarúgónak számít, aki fiatal, az 18 éves. Hallottam egyszer a tévében, hogy a 24-25 éves játékosra azt mondták: fiatal tehetség.

Persze, távol álljon tőlem a megmondó ember szerep. De azt látom, hogy a magyar fociban manapság rengeteg pénz van, és nem kell feltétlen megszakadni azért, hogy valaki akár már fiatalon is jól keressen. A bére többszöröse egy átlagos munkavállalóénak. Azt tapasztalatom azonban, hogy ezt a kiváltságos helyzetet nem tudatosítják bennük.

– Az alázat fontosságát több korábbi interjúdban kiemelted. Otthonról hozod ezt a tulajdonságodat?

– Édesapám hivatásos katona volt. Számomra az volt a természetes, hogy ha fél négykor kezdődik az edzés, akkor egy órával előtte már ott vagyok. Nem mentem el a haverjaimmal edzés helyett szórakozni. Nem hagytam ki edzést csak azért, hogy mást csináljak.

Gyerekkoromtól kezdve mindent a futballnak rendeltem alá. Focista akartam lenni, ezzel szerettem volna foglalkozni. Próbáltam a tehetségemből, a bennem lévő tulajdonságokból a legtöbbet kihozni.

– Ha már család, két gyerek édesapja vagy. Szigorú apa vagy?

– Nem mondanám magamat szigorúnak. De lehet, ha megkérdeznéd a gyerekeket, akkor mást mondanának. Vannak szabályok, ahogy nekem is voltak a szüleim révén, azt várom el a saját gyerekeimtől, amit tőlem is elvártak.

– Jó pár évvel ezelőtt tervezted, hogy informatikai területen tanulsz tovább.

– Arról végül letettem. Amióta azonban Győrben lakom, beiratkoztam a Széchenyi István Egyetem sport- és rekreáció-szervezés szakára, és júniusban fogok államvizsgázni. Amikor fiatalabb voltam, jelentkeztem a Testnevelési Egyetemre, de mivel jól ment a játék, jöttek az eredmények, a tanulás abbamaradt. Most azt mondanám az akkori énemnek, hogy fejezze be az iskolát. Érdekel a labdarúgás másik oldala (edzősködés, vezetői szerep), pályafutásom után maradnék a sportágon belül.

– Mik a céljaid a közeljövőt illetően?

– Szeretnék még magasabb osztályban játszani, jelen pillanatban a Mosonmagyaróvárral. Mivel sokat segítettek nekem, szeretném ezt azzal viszonozni, hogy bajnokságot nyerünk. Célom még a tanulmányaim befejezése és folytatása. De persze az egészség és a család a legfontosabb.