„Nem mi vagyunk a legerősebb válogatott, olykor azonban jobb esélytelennek lenni” – interjú Yoell van Nieff-fel

– A negyedik szezont töltöd Felcsúton, ami a mai világban egyfajta klubhűségre vall, hanem egy holland játékos kapcsán adódik azért a kérdés, hogyan esett a választás anno épp Magyarországra?

– Egyszerűen csak szembe jött ez a lehetőség. Ahhoz persze, hogy felkeltse az érdeklődésemet, az is kellett, hogy ne játsszam annyit Hollandiában, mint amennyit szerettem volna. Ami azt illeti, az átigazolásom előtti tavasz utolsó két hónapjában egyáltalán nem játszottam, úgy éreztem Almelóban, megrekedt a karrierem. És azt gondoltam, mielőtt elkezdek csúszni lefelé, érdemes egy másik országban újraindítani a pályafutásom. Hat évig futballoztam a legmagasabb szinten Hollandiában, eljött akkor az idő új impulzusokra szert tenni, új tapasztalatokat gyűjteni. A Puskás Akadémiával kapcsolatban mindjárt az első találkozáskor jó érzések fogtak el, úgyhogy örömmel csatlakoztam a klubhoz. A feleségemnek is tetszett a lehetőség, márpedig ahogy a mondás tartja, „happy wife, happy life”.

– Nem is kínálkozott esély arra, hogy az Eredivisie-ben folytasd?

– Egyéves szerződés kötött még a Heracleshez, a vezetők azonban a megállapodás felbontásával megadták a lehetőséget, hogy másfelé vegyem az irányt. A lehetőséget Magyarország jelentette.

– Nem is kellett hát sokat gondolkodnod a felcsúti ajánlaton?

– Egy holland gyerek nyilván nem arról álmodik, hogy egy nap a magyar bajnokságban futballozzon, ugyanakkor nagyon imponált, hogy a Puskás mennyire meg akart szerezni, tetszettek az első benyomások, azt is hallottuk a feleségemmel, mennyire gyönyörű Budapest, a neten böngészgetve a képeket és információkat nem is csalódtunk, szóval úgy gondoltuk, jó lesz nekünk Magyarországon.

– És jó?

– Nem kellett csalódnunk. Pedig fejest ugrottunk az ismeretlenbe, de épp erre vágytam, az új kezdetre, egy vonzó kihívásra. Hollandiában mindenki ismert, itt senki, az is csábított, hogy egy idegen környezetben megmutassam, mit tudok.

– 2019-ben azonban, amikor a Ferencváros nemzetközi sikereivel sem büszkélkedhetett még a magyar bajnokság, szakmailag aligha számíthatott vonzónak az OTP Bank Liga. Ez sem tántorított el?

– Nem. Kétségtelen, túl sokat nem tudtam a magyar élvonalról, de bíztam az ügynökömben, aki ugyancsak hangsúlyozta, nem kell csalódnom. Kicsit a lesz, ahogy lesz elvével vágtam bele, de legalább akkora bizonyítási vággyal. Azóta pedig kiderült, Magyarországnak a futballban sikerült előrelépnie, a válogatott remekül teljesített és az élvonal is erősödik.

A pozitív hozzáállása miatt is boldog és boldogul Magyarországon (Fotó: PFLA)

– Mégis, mi volt leginkább más, mint Hollandiában? A játék sebessége? A futballisták képességei?

– Ezek is, de talán leginkább a rendszer. Hollandiában nagyon strukturált, szervezett a csapatjáték, ebben véltem felfedezni hiányosságokat, ám ezen a téren is látni fejlődést.

– A holland labdarúgásnak, mindenekelőtt pedig a válogatottnak ugyancsak sikerült az elmúlt években előrelépnie. Azt követően, hogy lemaradt a 2016-os Eb-ről, valamint a két évvel későbbi világbajnokságról, az idein ott lesz, jövőre pedig a Nemzetek Ligája fináléjában szerepelhet. Mi változott?

– A válogatott generációváltáson ment keresztül. A jelenlegi együttes néhány éve már együtt játszik, vannak nagyon nagy tehetségeink, akik a klubjaikban is fontos szerepet töltenek be, magas szinten futballoznak ráadásul, ez így együtt vezetett sikerre.

– Volt azért pánik?

– Nem igazán. Mindenkiben csalódást keltett, hogy két nagy tornáról is lemaradtunk, a hollandokra azonban jellemző, hogy rendre megtalálják a helyes utat.

– Most éppen, vagy inkább megint, Louis van Gaal személye testesíti meg.

– Igen. A holland futball legendás alakja, egy ikon. Sokszor bizonyította már, milyen kiváló edző, a válogatott élén is sikerül neki. Ha személyesen nem is ismerem, nagyon kedvelem. Tudom, mennyire jól bánik a játékosaival, hogy nem csak őket, de családtagjaikat, a feleségeket, gyerekeket is felköszönti a születésnapokon. Különleges egyéniség, akinek a sajtótájékoztatói is elég mókásak tudnak lenni.

– Vajon a vébét is megnyerheti Hollandiával?

– Lehet akár úgy is megközelíteni a kérdést, ne várj túl sokat, és úgy különösebben nagyot sem csalódhatsz, nehéz mindenesetre jósolni. Nem mi vagyunk a legerősebb válogatott, olykor azonban jobb esélytelennek lenni, és a surranópályán mozogni. Van olyan vélemény, amely szerint megnyerhetjük, szerintem csak minden meccsen próbáljunk a lehető legjobbak lenni.

A nemzetközi porondon is megmutathatta magát a Puskás Akadémia színeiben. (Fotó: PFLA)

– Kit tartasz most egyébként a legkiválóbb holland labdarúgónak?

– Nehéz egyet választani.

– Mondj hármat.

– Rendben, csapatrészenként úgyis valamivel könnyebb. A védők közt Van Dijk a legjobb, együtt játszottam vele Groningenben. Jóval fiatalabb volt, de már akkor is az volt a legfeltűnőbb, hogy mindent olyan könnyen, magától értetődő természetességgel csinál. Persze csak kívülről könnyű, megvalósítani annál nehezebb, de ő éppen ettől világklasszis. A középpályások közül Frenkie de Jongot kell említenem, aki ugyancsak könnyeden futballozik, rendkívül fordulékony, nagyszerű a passzjátéka, jól cselez, a komplett középpályás. Az elöl lévők közül pedig talán Depay a legfontosabb ember.

– Erre a szintre eljutni nyilván bitang nehéz, de mennyire az futballistává válni Hollandiában? Abban az országban, amelyik futószalagon termeli a tehetségeket.

– Korántsem könnyű, nekem legalábbis nem volt az. Nyolc évet töltöttem el az FC Groningen akadémiáján, 11 évesen kerültem oda. 18, vagy várjunk csak, 19 évesen írtam alá a profi szerződésemet. U19-esként már az első csapattal edzettem, de a második csapatban játszottam, majd kölcsönadtak. Hullámvölgyek és hullámhegyek váltogatják egymást az ember karrierjében, főként egy fiatal játékos esetében, mindenesetre az akadémiai évek is arról szólnak, be kell bizonyítani, hogy odavaló vagy.

– Csak hát a konkurencia…

– Az hatalmas. Jönnek az újabb és újabb játékosok, külföldről is, meg kell harcolni a pozícióért. Akinek sikerül, marad, csak hát nehéz tizenévesként stabilan magas nívón futballozni. Több poszton szerepeltettek, balhátvédként is meg kellett mutatnom magam, de egy olyan szezon is akadt, amikor belső védőként. Kétségtelen, meg kell küzdeni a helyedért.

– Ez azért jelentős mentális erőt igényel.

– Egyértelműen, a teljesítményingadozást, hogy egyszer fent vagy, másszor lent, viselni kell tudni, ahogy az első csapatba bekerülve a szurkolók kritikáit is. Ha jól megy, minden szupernek tűnik, azt gondolod, milyen jó futballistának lenni, úgy hiszed, ez a természetes állapot, hogy már mindig ilyen lesz, aztán ha rosszabb időszak jön, ha lent vagy, kezdesz mindent túlagyalni. Megkérdőjelezed a képességeidet, azon merengsz, elég jó vagy-e, ilyenkor lelkiekben nagyon erősnek kell maradni.

Olykor korábbi válogatottakkal is csatázhat az NB I-ben, itt épp Cseri Tamással (Fotó: Kricskovics Antal/FEOL)

– Te az voltál?

– Az vagyok. Küzdő típus. Több olyan periódusa is volt a pályafutásomnak, amikor nem játszottam, de rendre visszaküzdöttem magam a csapatba. Persze mindig, mindenben lehet fejlődni, mentális téren is.

– Vagy belekapaszkodni az idolokba.

– Voltak nekem is, mindenekelőtt Ronaldinho. Nem azért számított példaképemnek, mert olyan akartam lenni, mint ő, hanem mert imádtam a fantasztikus trükkjeit. A posztomon Xavit és Iniestát tartottam a legjobbnak, a tiki-taka megtestesítőit, de Steven Gerrard játékáért is rajongtam, no meg persze David Beckhamért, akinek a szenzációs hosszú átadásai, szabadrúgásai mellett a külleme is imponált.

– Átgondolva az eddigi pályafutásodat, az cseppet sem aggaszt, hogy annak legmeghatározóbb éveit, a 26 és 29 éves korod közti időszakot a magyar élvonalban töltötted?

– Nem, sőt. Nem mindegy ugyanis, évente 30 meccset játszol-e, vagy annál jóval kevesebbet. Nekem Hollandiában a magas mérkőzésszámra talán csak egyszer nyílt módom. Nyilván rajtam múlt, nem voltam kiegyensúlyozott. De Hollandiában is ugyanolyan elszántan igyekeztem megmutatni, mire vagyok képes, mint Magyarországon. A sok meccs tapasztalttá tesz, a sok tapasztalattal bölcsebbé válsz, amit számos területen lehet kamatoztatni.

– Mit tartasz a felcsúti időszak fénypontjának?

– Hűha, megkérdezem a feleségemet, úgyis kint van minden meccsen, és kívülről talán jobban meg lehet ezt ítélni. Hogy? Igen, a második hely valahol csúcspont, a bronzérem ugyancsak szépen csillogott, ezekkel a helyezésekkel klubtörténelmet írtunk, s ez jó érzéssel tölt el. De ha a saját teljesítményemre irányult a kérdés, én az a típus vagyok, aki sosem elégedett. Ha a kispadra kerültem, az hajtott, hogy visszatérjek a kezdőcsapatba A tükörbe nézve mindig megkérdezem magamtól, miben tehettem volna többet. Abból a szempontból, hogy sokat játszom, elégedett vagyok, megelégedett azonban sosem leszek.

Kiemelt kép: PFLA