„Nem vagyok normális, mondják, pedig ebben a szcénában nálam csak hülyébbek vannak” – interjú Dombi Tiborral

– Ha muszáj választanod, hogy a dobverőt hajítod el örökre, futball-labdába nem rúghatsz soha többé, nem futhatsz egy nap két kilométernél többet, vagy nem láthatsz több amerikaifutball-meccset, így a New Englandet sem, melyikről mondasz le előbb?

– Ez azért szemétség… Focizásból van ma már a legkevesebb, csak a kispálya maradt az öregekkel, Sándor Tomival, Madar Csabival, Kerekes Zsombival, Igor Bogdanoviccsal többek közt, illetve egy-egy DVSC-legendák meccs. Így talán erről mondanék le elsőként, de korántsem fájdalommentesen. Ám ha a kérdés úgy szól, semmi közöm nem lehet már a futballhoz, utoljára engedném el. Mert minden más csak hobbi, szenvedély, még ha mindegyik az életem szerves részévé vált is. A zenekarom, mondhatom így, mert az alapítók közül én maradtam csak meg, tizenhat éves immár, de még mindig nagy öröm a Wyrfarkassal játszani, még ha alkalmanként csináljuk is.

Az NFL annál betegesebb szenvedély, tizenegy éve járunk Amerikába idényenként egy-egy mérkőzésre, csak a járvány idején nem voltunk, a futás pedig egyértelműen a mindennapjaim fontos alkotóeleme.

Négyszer tizenöt kilométer egy héten, reggel 5.50-kor indulok, akkor is, ha előző este történetesen kispályáztunk. A koronavírus megjelenése óta egyetlenegy futást hagytam ki, amikor kint jártunk Amerikában NFL-meccsen. De ahogy a heti négy futásért, az évi egy amerikai túráért is képes vagyok mindent feláldozni.

– Fanatikus vagy.

– Az vagyok. Hajt valami belülről, hogy muszáj elutaznom, megnézni a helyszínen évente egy meccset, akkor is, ha legutóbb másfél napot utaztunk haza a párommal, Dubajon keresztül, mert kiderült, PCR-tesztet kérnek a reptéren, nekünk meg nem volt. De a futás is hasonló muszáj érzetből fakad, hogy teljesítenem kell a heti négyet, mégsincs benne kényszer, mert futni történetesen gyerekkorom óta imádok. 

– Ritka örömforrás futballistáéknál… 

– Olvasom a megszállott futók bejegyzéseit, legtöbbjük valamilyen betegség, vagy a fogyni vágyás miatt kezdett el futni, aztán rákapott, ezzel szemben én gyerekkorom óta szeretek futni, a falunkban is atletizáltam, birkóztam a foci mellett. Utánpótláskoromban még sok volt a száraz futás, én meg jó voltam benne. Rendre elcsodálkoztak azon, mennyire bírom a hosszú távokat, miközben gyors is vagyok, nekem azonban természetesen jött, magamtól is kijártam az erdőbe futni. A karrierem után kezdtem a maraton felé fordulni, mert mindig is vonzott. A Tankcsapda frontembere, Lukács Laci hajtogatta, majd eljössz velünk maratont futni, s idővel magam is rákattantam. Félmaratont futottam először, aztán maratont, ősszel már a kilencediket teljesítettem. Három hetet készültem rá, a végén felmentem harmincöt kilométerig, ahogy azt tanítják.

Sikerélményt is nyújtott, mert megdöntöttem az addigi rekordomat, pedig azt gondoltam, közel az ötvenhez nem tudok már gyorsulni.

Ezért is kóstoltam egyébként bele az ultrafutásba, az Ultrabalatont párban le is nyomtam, száztíz kilométer, de az nem az én világom, nem esik jól, úgy érzem, nem tesz jót a szervezetemnek. A száztíz duplája keserves lehet, és nincs szükségem infúzióra, meg a haláltusára, amit a célba érkezők vívnak a felvételeken.

Dombi Tibi a Budapest Maratonon (Fotó: Budapest Maraton/Facebook)

– Az első maraton is kín, fáj mindened, vagy neked ezzel az irigylésre méltó genetikával meg sem kottyant?

– Elsőre azért megfogott. Sőt, Debrecenben kétszer is nekiindultam arra kíváncsian, képes vagyok-e lefutni, egyszer héttel, egyszer pedig öt kilométerrel a vége előtt adtam fel, mert úgy beállt a lábam. A vége felé csak csoszogtam. Az első maratont Budapesten futottam le, hatalmas élmény volt, az első húsz kilométert Kovács Istvánnal, Kokóval egymás mellett róttuk, végigbeszélgettük a távot, akkor kiszállt, de biciklivel kísért, mindvégig nagyon lelkesen segített. Az azt követő maratonokon sehogyan sem tudtam azonban három és fél óra alá menni, ami kezdett bosszantani, mígnem Kassán sikerült azon belül célba érnem. Októberben pedig, ugyancsak Budapesten nyolc perccel sikerült megjavítani az egyéni csúcsom.

– De mi a jó ebben?

– Ha csak azért csinálnám, hogy lemenjen a pocak vagy, hogy egészséges maradjak, biztosan nem futnék, csakhogy nekem ez örömforrás. Ha futok, boldog vagyok. Nem fáj a térdem, nem sajog a derekam, nem jár szenvedéssel, örömömet lelem benne.

– Az mondjuk tudvalevő, hogy a futás drog, nyilván egy egészségesebb fajtája, de ha rákapsz, ugyanúgy az elhagyhatatlan szenvedélyeddé válik. Függőség, még ha pozitív függőség is.

– Nekem is az, mégiscsak ehhez alakítom az életem. Sokan vallják, hogy a függőjévé váltak, az én helyzetem annyiban más, hogy tízéves korom óta így vagyok vele. Rossznyelvek szerint labdarúgóként is csak futni tudtam, futballozni kevésbé… A futballista haverok nem értik, mire jó ez, nem vagyok normális, mondják, ó, ebben a szcénában nálam csak hülyébbek vannak, felelem olyankor.

– Amikor elkezdted, volt benne valami olyan is, hogy egyfajta hiányt kell pótolnod? Hogy kell egy újabb cél, mert egy másik a futball befejezésével odalett?

– Persze, egyértelműen hiánypótló is. A meccsek izgalmát adják vissza a versenyek, a mozgásigényem pedig nem szűnt meg a futball befejezésével. Nekem minden egyes nap úgy kell lefeküdnöm, hogy hulla vagyok. Belső kényszer. Azt kell éreznem, hogy teljesen kihajtottam magam. 

– Sokan küzdenek levertséggel, depresszióval a futball befejezése után, te éreztél magadon valamiféle kedvetlenséget? Ezért is kellett a rendszeres futás?

– Játékos koromban borzasztóan féltem attól, mi lesz, ha ennek vége, mondogattam is a társaimnak, megyek majd a Praktikerbe, veszek egy kötelet, és fellógatom magam.

– Erről olvastam egy Indexnek adott interjúdban is, és nem tudtam eldönteni, valóban megfogalmazódtak-e benned egykor ilyen gondolatok, vagy csak heccből mondod.

– Nem, sosem voltak szuicid hajlamaim, arról viszont tényleg fogalmam sem volt, mihez kezdek majd, attól tartottam, depresszióba süllyedek. De nem. Sokkal elviselhetőbb a futball utáni lét, mint azt feltételeztem. Jött egyfelől a futás, másfelől az edzősködés, plusz a kispályás foci, illetve újabban az öregfiúk-válogatott, és valamennyire ismételten focistának érezhetem magam.

– A futásban mi a grandiózus cél?

– Még tovább javítani az időmet. A legutóbbi maraton visszaadta a hitemet, hogy tudok még gyorsulni. Nemrégiben olvastam, hogy Arjen Robben három óra tizenhárom perc alatt futotta le a negyvenkét kilométert, fene a pofáját, jobb időt ment nálam, de legalább van egy újabb ösztönző. Raúl meg majdhogynem három órán belül teljesítette a távot, úgyhogy lebeg előttem még cél. 

– Ha a gyepen nem is jött össze a Dombi, Raúl, Robben trió, valamelyik nagy maratonon még összeállhat.

– Bárcsak. Egyébként amikor Felix Magath átvette a Frankfurtot, kiderült, azután, hogy abbahagyta a futballt, maratonokat futott, akkor értettem meg, hogy van az, hogy a felkészülésben a száraz futásokon, amikor majdnem húsz kilométert teljesítünk, ő lohol elöl. Én azért mindig ott csörtettem közvetlen mögötte, miközben akadtak olyanok, akiket a busznak kellett összeszednie. 

– A teljesítményedet látva legalább elismeréssel csettintett?

– Nem annyira. Jobban örült volna, ha a gólpasszokat tekintve vagyok ilyen serény. 

– Hasonlóan nagyszabású terveid a zenélés kapcsán nincsenek?

– Azért sem, mert továbbra is amatőr zenekar vagyunk, annak is indultunk, azok is maradunk. Kikapcsolódásnak jó, meg kell a fíling, a rock and roll érzés, de egyikünknek sem ez a fő csapásiránya. 

A Wyrfarkas és a Tankcsapda tagjai (Forrás: Fülesbagoly blog)

– Miért épp dobolni kezdtél el?

– Mindig is a dobos tetszett a leginkább az együttesekben. Akkor fordult komolyra a dolog, amikor Fejes Tomi beszállt a Tankcsapdába. Ő tanított meg az alapokra, ami után Böőr Zolival és egy civil barátunkkal, Tóth Józseffel megalapítottuk a Wyrfarkast. Amikor Zoli Törökországba igazolt, beszállt Sándor Tomi basszusgitározni. A tagok változtak azóta, a zenekar, Tomi és én megmaradtunk.

– Hogy létezik a Wyrfarkas, az eléggé köztudomású. A rockot szeretik azért az emberek, ti, mint egykori híres futballisták elég népszerűek vagytok, szóval ez egy elég jónak tűnő konstelláció, mégsem akartok szintet lépni, rendszeresen koncertezni, befutni. Miért nem?

– Mert ahhoz sokkal több energiát kellene ebbe befektetni annál, mint amennyi nekünk jut rá. A próbákat is nehéz összehozni az egyéb elfoglaltságaink miatt. Nekünk ez kikapcsolódás, jó érzés várni a heti egy közös zenélést, de ennél több nincs benne. Nekem épp elég öröm, hogy dobolhattam a Tankcsapdával egy számot az egyik, főként magyaroknak adott londoni koncertjén, vagy hogy beszállhattam közéjük Bochkor Gábor rádióműsorában. 

– Mit hallgatsz amúgy a legszívesebben?

– A Tankcsapda a nagy kedvenc, amúgy a klasszikusokat, Metallicát, Guns N’ Rosest, illetve a régebbi keményebb zenéket, Slayert, Panterát, Ozzyt, Megadeth-t. Nehezen fogadok én már be újakat. A futballban az az egyetlen negatívum, hogy harmincöt körül abba kell hagyni, a rocker nyugdíjas korában is aktívan zenélhet.

– Futás közben is zúz a füledben a metál?

– Nem. Illetve nagyon ritkán. Erdőben futok, és mert ijedős vagyok, nagyon figyelek. Csodálom is a női futókat, akik a fülessel nyomják a távot, és meg se rezzennek, ha elhaladok mellettük, én minden neszre frászt kapok. Nem is szeretek sötétben futni, mert azért jöhet róka, vaddisznó. A múltkor átcsörtetett előttem egy konda, de olyan is előfordult, hogy kiugrott egy őz. Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, aztán elszaladt. Az állatoktól majrézok, nem az erdei szörnyektől… 

– A Tankcsapdával nem csak a zenei karriered fonódott össze, az amerikai futballt is miattuk szeretted meg, ugye?

– Igen, Fejes Tomi mutatta meg a sportágat. Kialakult egy tízfős brigád, korábbi futballistákkal, játsszuk a Fantasy Ligát, 2011 óta pedig együtt nézzük nálam a vasárnap esti meccseket kivetítőn. Az utazásokhoz mindig más helyszínt választunk, az első élő mérkőzésemen Washingtonban pont a New England játszott a Redskinsszel. 

– Mi fogott meg annyira benne?

– A gyorsaság, a keménység, a komplexitása, az edzők fokozott felelőssége, hogy annyira taktikus játék és rengeteg múlik a trénereken, no meg persze a sportág felépítése, azaz az NFL, mint szervezet. Nagyon sokat olvasok a franchise-okról, minden más amerikai sportágról is, szeretem a kosárlabdát, a jégkorongot szintén. Jártam Bulls-meccsen, és a hokis kedvencem, a Detroit Red Wings mérkőzésén is. Sok a holtidő, de az a nyolc-tíz másodperc brutális, és rendre lenyűgöz.

– Előbb nézel meg ma már egy NFL-összecsapást, mint egy BL-rangadót?

– Attól függ, milyen meccs, mi a tét.

– Akkor úgy kérdezem, BL-döntő vagy Super Bowl?

– Itt is attól függ, mely csapatok vívják. Ha a Milan lenne az egyik, akkor azért a BL-t választanám, persze ha a New England szerepelne az NFL döntőjében, akkor meg azt.

– Jártál már Super Bowlon?

– Nem, de különösebben nem vonz. Puccparádé, sokak úgy érzik, azon ott kell lenni, hát nekem nem.

– Azért ha a halftime show-ban a Metallicával dobolhatnál…

– Az sem olyan csábító. Sokkal szívesebben dobolnék velük egy kis klubban, valódi rockerek előtt.

Kiemelt Fotó: Nemzeti Sport Online