Nem Xavi, és nem is Iniesta – ő Fabián Ruiz, a spanyol válogatott igen fontos fogaskereke

„Fabián kivételes futballista, világklasszis – dicsérte nemrégiben szövetségi kapitánya, Luis de la Fuente. – Nagyon tudnék neki örülni, ha a spanyol emberek tisztában lennének azzal, micsoda lehetőségek rejlenek az országunk labdarúgásában, ha elismernék azt, értékelnék. Van egy zseniális generációnk, tagjai nagyszerű pályaívet futhatnak be. Fabián azoknak a játékosoknak a megtestesítője, akik sokáig az árnyékban éltek, és akik a teljesítményük alapján sokkal nagyobb médiafigyelmet érdemelnének.”

Szó mi szó, a Betis-nevelés középpályás Fabián Ruiz, aki két éve a Napoliból egyebek mellett a BL-győzelem reményében a PSG-be igazolt, sokáig inkább csak dolgos iparosnak tűnt, pedig minimum szürke eminenciás, avagy a háttérből remekül irányító hatalmasság. Akárcsak Rodri, nem vágyik reflektorfényre, pedig mesterember. Akit meglehet, a sajátjai sem ismernek el eléggé, s amit a származására oly büszke szövetségi kapitány gyakorta számon kér a La Roja hívein.

„A mi játékosaink a világ legjobbjai, nekem pedig Spanyolország a legnagyszerűbb ország. Mi vagyunk a legkiválóbbak, ettől még vannak dolgok, amiken javítanunk kell, például azon, hogy büszkék legyünk a spanyolságunkra.”

De la Fuentében persze mindig is magasra szöktek a hazafias érzések – „büszkén gondolok arra, hogy spanyol vagyok, katolikus és a bikaviadalok híve, a nemzeti termékek védelmezője, számomra Spanyolország a legnagyszerűbb az egész világon”, hangoztatta korábban –, de túlzott patriotizmus ide vagy oda, a tekintetben, hogy micsoda futballistái vannak hazájának, teljesen igaza van. Bár nem feltétlenül csak az egyéni képességek, legalább annyira a csapatjáték miatt emelkedik ki a mezőnyből együttese, és ebben oroszlánrész jut neki, az együttest összerakó, a harcmodort kifundáló szakembernek – no meg az olyan minőségi fogaskerekeknek, mint Fabián Ruiz. Akit szintén nem tartanak talán eléggé becsben Spanyolországban.

A La Roja meghívóját legalábbis két év hiábavaló várakozás után, 2023-ban vehette ismét kézbe az akkor már a PSG-ben futballozó középpályás, akiben De la Fuente látta meg a lehetőséget.

Az is lehet persze, a szövetségi kapitány hazafias szavai mögött nagyon tudatos pedagógia húzódik, hogy játékosai elhiggyék, ők is vannak olyan jók, mint a Xavi, Sergio Busquets, Iniesta-féle aranygeneráció, amelynek sikerei azért súlyos teherként nehezednek az azt követő nemzedékekre. Fabián Ruiz mindenesetre segíthet tovább írni a hispán aranyoldalakat; márpedig ha az Európa-bajnokság első körét úgy egészében vizsgáljuk, aligha találni a spanyolnál minőségibb futballt produkáló válogatottat. Ami abból a szempontból lehet csak meglepő, hogy a topfavoritok közt nem feltétlenül őket, hanem Franciaországot, Németországot, Angliát, esetleg Portugáliát jegyezték. Elsősorban azért, mert a spanyol válogatott kevésbé hemzseg a csilivili nevektől. Annál inkább nagybetűs csapat. És ha azt vesszük, melyik együttesnek a leggördülékenyebb, leghatékonyabb, legtudatosabb a csapatjátéka, Fabián Ruizékat illeti az első hely.

A Real Betisben nevelkedő középpályást valójában Quique Setién fedezte fel, vagy legalábbis először ő szerepeltette rendszeresen a sevillai klub kezdőjében. A 2017–2018-as szezon jelentette az áttörést, az akkor 21 éves futballista 30 bajnokin kezdett a később az FC Barcelonát is irányító mesternél, el is vitte az idény végén a nagy terveket szövögető Napoli. A 30 millió eurós kivásárlási ára nem volt éppen csekély, de örömest kifizette Aurelio De Laurentiis, Fabián pedig második helyhez segítette a délieket. Carlo Ancelottinál 20 bajnokin kezdett, az azt követő idényben viszont már 30-szor. A második évados Serie A-szereplés túl sok örömmel nem járt (kilencedik hely), annál inkább a Coppa Italia-menetelés, amelynek trófeáját a Juventus legyőzésével vihette haza a Napoli. A tizenegyespárbajban bizonyultak jobbnak a déliek.

„Párizst látni, és meghódítani”, gondolhatta, amikor 2022-ben aláírt a PSG-nek, az ajánlatnak legalábbis nem mondhatott nemet.

„Minden nap a legjobbadat kell adnod, amikor a világ legjobb játékosai közt készülsz, ezt persze a klub is megköveteli tőled – mondta antréját követően. – Az egyik oka annak, hogy a PSG-t választottam, az a lehetőség, hogy ennyi kiválósággal futballozhatok együtt, a másik pedig maga a klub. Szerintem a francia bajnokság évről évre jobb, ezért is választja sok játékos. Amit én a bensőmből fakadóan nyújthatok, az a munka, az elkötelezettség, a megfelelő hozzáállás. Nagyon éhes vagyok a sikerre.”

Ha a nemzetközi diadal nem is jött össze, a két szezonban 48 bajnokin pályára lépő spanyollal mindkét bajnoki címet begyűjtötte a PSG. Ami azért nem intézhető el egy kézlegyintéssel, és Fabián Ruiz is becsben tartja, annak tükrében különösképp, ahonnan egykor indult.

Mert ha alacsony termete miatt szülőföldje (az andalúziai Los Palacios y Villafranca) apropóján meg is kapta gyerekként a Los Palacios Messije becenevet, mások gúnyolták, amiért olyan apróláb. Hanem egyszer csak megnőtt: 14 évesen úgy négy hónap alatt 30 centimétert, amit szintén nem volt könnyű elviselni, de ezzel is megbirkózott. A nélkülözéssel teli gyermekévekkel szintén.

Az őt és két testvérét egyedül nevelő édesanyja persze megpróbált mindent megteremteni a családnak, a Betisben a karbantartók közt dolgozott, emellett takarítást is vállalt, Ruizék mégis szegénységben nőttek fel. Annál gazdagabbnak érezték viszont magukat, ha egymással focizhattak. Hat évvel idősebb bátyja, Alejandro, valamint húga, Yamilla ugyancsak előszeretettel rúgta a labdát, Fabián pedig rendre sietett haza az iskolából, hogy mielőbb focizhasson. Kövekből építettek kaput, és már mehetett is a móka – a környékbeli srácokkal kiegészülve, sokszor sokkal idősebbek közt. Fabián gyakorta elkísérte ugyanis bátyját, és a szomszédos grundokon a jóval korosabb fiúk ellen is beszállt, ami minden szempontból megerősítette. Édesanyja pedig, látva fia labdaérzékét, engedte is, hogy minden délutánját a parkban töltse, azt akarta, hogy a lehető legtöbbet fejlődjön. Technikája, labdaügyessége a Betis megfigyelőinek is szemet szúrt, nyolcéves korában már a zöld-fehérek akadémiáján pallérozódott. Végigjárta a klub korosztályos csapatait, a valódi esélyt pedig a már említett Quique Setiéntől kapta meg.

Azután, majdan pedig a Napoliban derült ki, hogy taktikailag igencsak érett futballista, kiváló labdakezeléssel, remek passzjátékkal. Nagyon jól lát a pályán, az a nyolcas, aki képes maga is áttörni a vonalakon, de leginkább a sorokat átjátszó passzaival operál. Termete, fizikuma és intelligenciája miatt nyomás alatt is biztos lábakon áll, nem veszíti el a labdát, képes szorult helyzetben is megtartani.

Labdabirtoklásnál pedig szokása kivárni, és a lehető legjobb ütemben bedobni a kulcspasszt, ami gyakorta az asszisztot megelőző utolsó átadás. Máskor viszont, ha magasabban húzza meg az ellen a védelmi vonalat, simán ziccert teremt mélységi indításával.

Nagyon odafigyel a regenerációra és az étkezésére, ebben fitneszedző és dietetikus párja is segíti. És ha a barcelonai Gavi előtte is lenne a válogatottban a sorban, az ifjú csapattárs hiányában, Mikel Merinót megelőzve munkálkodik ő nagyszerűen a La Roja középpályáján. Hogy aztán Eb-győzelemhez segíti-e hazáját, az megint más kérdés.

„Nem tekintünk magunkra favoritként, de nagyon hiszünk a képességeinkben. Azok alapján pedig akár meg is nyerhetjük a tornát” – mondta még az olaszok elleni csoportrangadó előtt, és bizony csapata ellentmondást nem tűrően intézte el riválisát, ahogy a másikat, Horvátországot is.

Jön a meglepetéscsapat Georgia, de Hvicsa Kvarachelia és a társai is tudják, jön Fabián Ruiz is – no meg az ő forintos labdái.

A képek forrása: Alamy