Német egyeduralom és egy legenda búcsúja határozta meg az Európa-liga Final Fourját

Rendkívül izgalmasnak ígérkezett ebben a szezonban az Európa-liga döntője, ugyanis négy olyan csapat érkezett a hamburgi hétvégére, amelyek egészen biztosan megállnák a helyüket a Bajnokok Ligájában is. Épp ezért volt nagyon meglepő, hogy a két elődöntő kifejezetten egyoldalúan alakult: sem a Dinamo Bucuresti, sem a Rhein-Neckar Löwen nem tudott érdemi ellenállást kifejteni a szombati játéknapon, sőt idővel azt lehetett érezni, hogy az együttesek valós esély hiányában elkezdtek spórolni a vasárnapi bronzmeccsre. Viszont épp ebből következett, hogy a zárónapra két olyan találkozó jutott, amelyeken kiélezett küzdelmet láthattunk.

Bronzérem a felszínen maradásért

A Rhein-Neckar Löwen rendkívül érdekes utat járt be az elmúlt években. A jelenlegi dán szövetségi kapitány, Nikolaj Jacobsen vezetésével a 2010-es évek közepén még stabil BL-csapatnak számított, azóta viszont teljesen eltűnt a legrangosabb sorozat mezőnyéből, sőt jelenleg a Bundesligában is csak a középmezőnyben szerepel. És bár Juri Knorr személyében van egy kifejezetten magasan jegyzett tehetség a Löwen keretében, az ő távozása már most biztosra vehető, ahogy az Európa-liga-szezon egyik legjobb játékosáé, Niclas Kirkelökkéé is (ő épp a Flensburghoz megy), a csapat tehát jelentősen gyengülhet a következő években, hiszen az érkezők oldalán nem ilyen kaliberű játékosokat találunk (bár a Kirkelökke helyére szerződtetett Ivan Martinovic tud kifejezetten hasznosan játszani).

Ez a bronzérem tehát abból a szempontból lehet fontos a Löwennek, hogy az elmúlt évek gyengélkedése után a klub legalább látható marad nemzetközi porondon, ugyanakkor a 2023-as kupagyőzelemből sem sikerült igazán építkezni, így egyelőre ennek a sikernek a kifutása is kérdéses. A bronzmeccsen egyébként viszonylag magabiztosan játszott a Löwen, bizonyította, hogy a keretben továbbra is van minőség (a magyar származású Móré Dávid, a svéd Gustav Davidsson vagy a kapuban remeklő David Späth előtt nagy jövő állhat), ugyanakkor Sebastian Hinze vezetőedző rendkívül furcsa meccselésének köszönhetően (Knorr annak ellenére volt végig a pályán a második félidőben, hogy alig-alig volt jó megmozdulása), majdnem sikerült elszórakozniuk az előnyüket a végjátékban. Végül 32–31-re megnyerték a hullámzó bronzmeccset, de az utolsó másodpercekben csak a kapufa mentette meg őket.

Határozott léptekkel, de milyen irányba?

Különösebben nem lehet büszke a hétvégi teljesítményére a Dinamo Bucuresti sem, hiszen hiába jöttek a magabiztos nyilatkozatok a játékosok részéről, a román együttes a két mérkőzés jelentős részében kifejezetten gyengén játszott. Teljesen egyértelmű, hogy ezt a bukaresti keretet BL-szereplésre optimalizálták, viszont ha már az egész kézilabdás közeget igencsak meglepve nem kaptak szabadkártyát a csúcssorozatba, megpróbálták megnyerni az Európa-ligát, de ettől összességében igencsak messze voltak.

Amennyire biztatóan indult a korábbi Barcelona-tréner, Xavi Pascual kelet-európai projektje, annyira tűnik célt tévesztettnek jelenleg a bukaresti együttes. Vannak nagyszerű játékosok a román csapatban, de közülük többen is formán kívül játszanak (elég csak Vladimir Cuparára gondolni), és mintha Pascual sem érezné már magát igazán komfortosan a padon (talán az sem véletlen, hogy a hírek szerint szívesen dolgozna Veszprémben). Ugyanakkor annak feltétlenül örülhetnek a magyar kézilabda kedvelői, hogy Rosta Miklós egyértelműen a bukaresti csapat egyik legjobbja volt ebben a szezonban, mozgékony, remek beálló lett belőle, akinek ráadásul a hármas védekezése is fejlődött az elmúlt időszakban (még ha e téren még van is hova javulni), de üdítő volt látni az egykori balatonfüredi és szegedi átlövő, Stanislav Kasparek játékát is, aki egyértelműen megtalálta a helyét a román csapatban, így ki tudja hozni magából azt, amit Szegeden nem sikerült.

A döntő mindenért kárpótolt

A játék minőségét tekintve bőven maradhatott bennünk hiányérzet a döntő hétvégéje kapcsán, a finálé azonban szerencsére hozta az elvárt szintet. A két német csapat szoros és remek mérkőzést játszott, ám ahogy haladtunk előre az időben, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Flensburg akarata érvényesülhet inkább.

És azért is volt ez egy kifejezetten élvezetes és sokszínű találkozó, mert ehhez nemcsak azokat az eszközöket vette elő a csapat, amelyeket tradicionálisan egy német (és játékosai nyomán dominánsan skandináv) csapathoz kapcsolunk. A Flensburg ugyanis elsősorban azzal nyerte meg a döntőt, hogy a mérkőzés előrehaladtával emelni tudta védekezése minőségét. Lukas Jörgensen és Johannes Golla a modern hármasvédők prototípusát képviselik, egyaránt képesek egy az egy elleni párharcokban felvenni a versenyt a leggyorsabb támadókkal is, de akkor sem jönnek zavarba, ha fizikális küzdelemre kerül sor. A Flensburg rengeteg labdát szerzett remek védekezésének köszönhetőn, és a lehetőségekhez mérten eredményesen csökkentette a Füchse variációs lehetőségeit.

Azért kell így fogalmaznunk, mert azt a csapatot, amiben többek között Mathias Gidsel és Lasse Andersson, valamint az egyik legnagyobb irányítótehetség, Nils Lichtlein játszik, igazán korlátozni sosem lehet, de például Gidsellel szemben egyértelműen nagyon jól működött a szabályosság határait folyamatosan súroló, rendkívül kemény védekezés. Alapvetően mindkét csapat a középen történő előnyszerzésekre épített, s e tekintetben hasonlóan is teljesítettek, a meccset tehát egyértelműen az döntötte el a Flensburg javára, hogy a játék másik aspektusában hatékonyabb volt.

A mérkőzés azonban nemcsak a remek színvonal miatt maradhat emlékezetes, hanem mert jelen állás szerint ez volt az elmúlt két évtized egyik legkiválóbb szélsőjének, Hans Lindbergnek az utolsó nemzetközi mérkőzése. A dán légiós karrierje hattyúdalaként tekintett erre a szezonra, hiszen egyszer már úgy tűnt, vége pályafutása érdemi részének, azonban amikor szükség volt rá, visszatért, s bebizonyította, hogy technikailag és fizikálisan is még mindig topszintet képvisel. Lindberg természetesen szeretett volna nemzetközi trófeával búcsúzni, de karrierje eredménysorát nézve, ez tényleg csak a cseresznye lett volna azon a bizonyos tortán.

Kiemelt kép: handball-planet.com