„Nincs különbség, egy valami van: a fájdalom, hogy nincsenek már köztünk” – interjú Nagy Lászlóval

– A földi léttől búcsúzó újpesti legendák árnyékában már-már félve teszi fel az ember a kérdést, hogy van?

– Köszönöm, jól. Adódnak bajok, ebben a korban azonban az már kivédhetetlen. Csípőprotézisem van, tizennyolc éve átestem egy bypass-műtéten, emiatt minden évben kontrollra járok, de szerencsére rendben vagyok. Ami fontosabb, hogy az unokák és az asszonyka is jól van. Élem a nyugdíjasok életét. A feleségem jóval fiatalabb nálam, ő még dolgozik. Nekem a ház körül akad teendő, ott mindig van mivel foglalatoskodni. És ott vannak persze a meccsek, nézek mindent, képben vagyok, bár a Covid óta kevesebbet járok ki a stadionba.

– Ha menne is, sajnos hiányozna ön mellől néhány egykori játszótárs…

– Megviselt, hogy a korábbi társak közül hárman is gyors egymás utánban elmentek. Fekete Laci és Göröcs Titi halálát is meglehetősen nehéz volt feldolgozni. Az elmúlás megrendíti az embert, pláne az én koromban. Törőcsik Andris, Tóth Jokka, Kardos Józsi pedig annyira fiatal volt még… Józsi különösképp. Józsinak azután, hogy együtt játszottunk, edzője is voltam, amikor Göröcs Titi munkáját segítettem Újpesten. Valahol fent nagyon szép csapat alakul, bár azt remélem, egy ideig nem bővül tovább.

– Tóth József csatlakozott legutóbb a mennyei Újpesthez, s már csak azért is lehet nehéz elfogadni, hogy nincs többé köztünk, mert ő valahogy mindig maga volt a fiatalság, az erő, a lendület.

– Úgy bizony. Negyvenegynehány évesen is játszott. A finnek honosítani is akarták. Maga volt az őserő, egy elnyűhetetlen harcos, magas szintű technikai képzettséggel. Egy oldalon játszottunk Újpesten és a válogatottban is, remekül megoldotta a balhátvéd posztját. Nagyon szerettem előtte játszani. Ha a hetvennyolcas vébé nem is sikerült a válogatottnak, élmény volt vébén szerepelni. Ő alanyi jogon jutott el Argentínába, fix pontot jelentve, én szerencsével, Várady Béla sajnálatos sérülése után. Egy németországi pályaavatón egy szabadrúgásnál szétcsúszott Béla lába, engem hívtak meg helyette. Jokka fáradhatatlanul robotolt a bal oldalon, én sokszor befelé húztam, ő mehetett fel közben a szélen. Mi sem tudtunk azért mindig mindent megoldani, ahogy Argentínában sem; én például a mai napig megkapom, miért nem fejeltem be a labdát az argentin kapuba.

– Milyen volt Tóth Jokka az életben?

– Bohém. Ugyanakkor fantasztikus ember. Remek haver, akivel jókat lehetett beszélgetni, jó érzés volt vele egy társaságban lenni. Hirtelen ment el nagyon… Emlékszem, amikor Finnországból hazajött, lejött edzeni az újpesti tartalékba. Én csak azt láttam, hogy a tízkörös futásnál az első nyolcat végigdumálja, élménybeszámolót tart a fiataloknak, aztán az utolsó kettőben elindult, és vert vagy egy kört mindenkire. Őserő lakozott benne. Fizikailag mindig is fantasztikus volt, és technikai szempontból sem érhette panasz a játékát.

– Mit mondjunk akkor Törőcsik Andrásról?

Ő nyilvánvalóan zseni volt. Fantasztikus dolgokat művelt a gyepen, alig bírtuk követni. Nem lehetett tudni, mit húz legközelebb, ott találta ki a pillanat hevében. De hát ezért géniusz. Centerez vagy kapura rúg? Vagy inkább a harmadik társat játssza meg? Nagyon kellett koncentrálnunk, ha tartani akartuk vele a lépést. Emlékszem, hetvennégyben megérkezett Újpestre egy szőke fiatalember, aki az első edzésen elkezdte bebőrözni a rutinos, sokat megélt klasszisokat. Ezt ne csináld, nem szeretjük, vetették neki oda a delikvensek, de mit sem törődve a figyelmeztetéssel, folytatta tovább.

Törő ellen nem tudtak mit tenni az ellenfelek (Fotó: MTI/Németh Ferenc)

– Ami azt illeti, ön is meglehetősen fiatalon bemutatkozott az első csapatban.

– Hatvannyolc áprilisában, tizennyolc évesen, amikor a villanyfényt avatták a Megyeri úton a Vasas ellen. Leszóltak a tartalékba, hogy Kicsi, fogd a cuccod, az első csapatnál van jelenésed. Három nullra nyertünk a Mészöllyel, Farkas Jancsival felálló piros-kékek ellen.

– Meg volt szeppenve?

– Megégni nem akartam, de biztattak, ami segített. Akkor is azt gondoltam, azokon van nagyobb teher, akik régóta a csapat tagjai. Juhász Petivel mi voltunk az újak, sikerült góllal bemutatkoznom. Apámmal mentünk haza utána a harmincas buszon, „te, nem ez a kölyök játszott a bal szélen”, kérdezték egymástól az ott ülők, apám büszkén mondta, de igen. Én igyekeztem csendre inteni, szerettem volna meghúzni magam, akkor sem rajongtam ugyanis a rivaldafényért.

– Ami Törőcsiket viszont rendesen beragyogta.

– Nem véletlenül. Már eligazoltam Újpestről, és csak felvételről láttam, ahogy egy Köln elleni mérkőzésen halomszám fekteti el a németeket, a Bolívia elleni, hat nullára megnyert vb-selejtezőn pedig a kispadról, ahogy ugyanezt teszi a dél-amerikaiakkal. Tíz perccel a vége előtt, amikor már jó ideje öt nullra vezettünk, Baróti szólt, álljak be, mert megállt a góllövés. Két perce voltam a pályán, ő lekészített, nekem csak be kellett rúgnom.

– Mondják, ha külföldre születik, világszerte ünnepelt klasszissá válik.

– Ez teljesen egyértelmű. Akkor úgy beszélnénk ma róla, mint ahogy Messiről, Ronaldóról vagy Neymarról. Mindent tudott a futballról, nagyon jól gondolkodott a pályán. Az viszont alighanem igaz, nem szabadott volna ilyen lezserül élnie. Akkor volt gond, ha a kelleténél többször nézett a pohár fenekére. Pedig rendkívül értelmes ember volt. Jól tudta, mire van szükség Újpesten, és hogy mi kell a bajnoki címekhez. Futballjával kétségtelenül megelőzte a korát. Minden egyes megmozdulása élményszámba ment, csodálták a játékát. Miatta is jöttek fel az emberek vidékről az Újpest meccseire, látni akarták a csapat és az ő szenzációs futballját. Ma azt mondják, szögletes volt akkor a labda, pedig dehogy. Mi a kornak megfelelő magas szinten űztük ezt a sportágat. Talán ezért is kezdett el a közönség öt perc után fújolni, ha nem rúgtunk gólt. A „Táncolj, Törő!” rigmus persze hangosabban szólt, nem is felejtik el soha. De ha már Törő, nem ártana felismerni, hogy nem csak Puskás ütötte meg a legmagasabb nemzetközi szintet, Albert, Göröcs, Törőcsik szintén.

– Ő maga amúgy tisztában volt vele, mennyire jó?

– Persze. Nem volt gond az önbizalmával, tudta jól, mire képes. Egyszer láttam is egy felvételt, amelyben erről nyilatkozik, a játékáról, a képességeiről, valamint hogy milyen ember. Tökéletesen lefestette az életét.

– Az 1979-es autóbalesete, amelyben súlyosan megsérült a csípője, jelentősen hátráltatta a karrierjében?

– Összekapta magát, nyolcvanban még fantasztikus teljesítményt nyújtott. Amellett azonban, hogy valaki zseni, hogy ragyogóan látja és érti a játékot, szükség van akaratra, megszállottságra. Ennek sem volt híján, csak épp itthon nem támasztottak olyan magas követelményt velünk szemben. Ezért is lett volna kívánatos, hogy külföldre szerződjünk. Az Újpestnek valószínűleg nincs sorozatban hét bajnoki címe, ha a legjobbjai sorban légiósnak állhatnak, a magyar labdarúgás azonban jócskán profitált volna belőle.

Állnak: Szentmihályi Antal, Káposzta Benő, Horváth József, Solymosi Ernő, Fazekas László, Noskó Ernő, Juhász Péter, Dunai Ede, Tóth András, Bánkúti István, Borbély László. Elől: Zámbó Sándor, Bene Ferenc, Dunai Antal, Göröcs János, Nagy László, Kellner Jenő. (Forrás: Újpesti Dózsa fotolabor "volt egyszer" Facebook)

– Kardos József annak az újpesti aranykorszaknak még nem lehetett részese, mégis a Megyeri út ikonikus alakjává vált.

– Mert imádta a labdát. Azzal bármire hajlandó volt, anélkül kevésbé… Svájcból tértem haza, amikor Temesvári Miklós megkért, vezessek le egy edzést Józsinak. Ha csak róttuk a köröket, az nem annyira volt az ínyére, a labdával a lábánál viszont bármit megcsinált. Ha nem is jellemezte olyan finom külső, mint Beckenbauert, hozzá tudnám leginkább hasonlítani: azzal, ahogy belépett a játékba, amilyen jól fejelt, ahogy a góljait szerezte. Ahogy Törőcsikről vagy Tóth Jokkáról, Kardos Józsiról is nehéz nem dicsérően szólni.

– Nyilván minden veszteség borzasztóan fájdalmas, már-már feldolgozhatatlan, nem is különbségtételre kérném, de biztosan más-más kapcsolat fűzte mindhármójukhoz. Szóval, ha szabad ilyen privát szférába merülni: melyikük távozását siratta meg a legjobban?

– Tényleg nem lehet különbséget tenni. Mind a hárman közel álltak hozzám. S ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést, a jó néhány éve elhunyt Fekete Laci hogy tudott olyan fiatalon elmenni? Tudom, hogy szívbillentyű kellett volna neki, Titinek is vissza kellett volna mennie a kórházba, de nem ment… Mindannyiuk távozása hatalmas veszteség. Nincs különbség, egy valami van: a fájdalom, hogy nincsenek már köztünk.

Kiemelt kép: Zsolnai Péter/Blikk