Nincstelenként halt meg az ír edző, aki bajnok lett a Betisszel és megmentette a Barcelonát

Patrick O’Connell 1887 márciusában született Dublinban. 14 éves korától egy malomban dolgozott, közben pedig néhány helyi amatőr csapatban futballozott középső védőként. 1908-ban profi szerződést kapott a Belfast Celtictől, ahol jó teljesítményt nyújtott, így felfigyelt rá a Sheffield Wednesday, és ötven fontért megvásárolta a játékjogát.

Sheffieldben viszont nem úgy alakultak számára a dolgok, ahogy azt előzetesen eltervezte, ezért a Hull Cityhez igazolt, de ott sem jöttek be a számításai: két szezon alatt csak 21 alkalommal lépett pályára az első csapatban. Játékos-pályafutásának csúcspontját viszont ekkor érte el, méghozzá a nemzeti csapatban: 1914-ben az ír válogatott tagjaként Brit Házibajnokságot (British Home Championship) nyert úgy, hogy nagyfokú hősiességről tanúbizonyságot téve törött karral játszott a tornán. (A Brit Házibajnokság 1883-tól 1984-ig létezett, és ez a siker volt Írország egyetlen győzelme.)

Közbeszólt ugyanis a történelem: kitört az első világháború, a játékosok aggódtak amiatt, hogy hamarosan beszüntetik a bajnokságokat, ők pedig munka és fizetés nélkül maradnak. Elkezdtek hát a „tilosban járni”: létrehoztak egy fogadóirodát, ahol a saját meccseik eredményeire is lehetett tippelni. (Ez nyilván csakúgy, mint manapság, illegálisnak számított.) Nem volt tehát meglepő, hogy hamarosan egy Manchester United–Liverpool meccs előtt „szokatlanul sok” fogadást kötöttek a Vörös Ördögök 2–0-s győzelmére. A két érintett klub játékosainak igencsak megérte belemenni ebbe a játszmába, ez a tipp ugyanis nyolcszoros pénzt ért. Ami a mérkőzést illeti, minden a megbeszéltek szerint haladt, 1–0-s manchesteri vezetésnél a játékvezető büntetőt ítélt a United javára. O’Connell – aki nem tartozott az állandó ítéletvégrehajtók közé – ekkor azt követelte, hogy ő álljon a labda mögé. Lövése azonban annyira elkerülte a kaput, hogy a játékvezető és az asszisztense állítólag percekig vitáztak egymással arról, hogy megismételtessék-e a büntetőt.

A botrányt követően nem sokkal O’Connell és a többi futballista korábbi aggodalmai valósággá váltak: az angol bajnokságot 1915-ben felfüggesztették, mivel 2100 játékos harcolt a seregben. Hősünk feltalálta magát az új viszonyok között is: egy lőszergyárban kapott munkát. (Bizonyos feltételezések szerint lehet, hogy ebben az időben fegyvereket és lőszert csempészett a gyárból Írországba, hogy így támogassa a függetlenségi háborút.)

A világháború végeztével aztán újraindult a bajnokság, de O’Connell nem talált magának csapatot Angliában, így egy szezonon át a skóciai Dumbartonban játszott, majd végül mégis vissza tudott térni egy angol klubba, az Ashingtonba – ahol a második idényében már játékos-edzőként szerepelt. 35 évesen aztán úgy döntött, végleg szögre akasztja a futballcipőt, és már csak az edzősködésnek szenteli az életét. Viszont nem Angliában kezdte el építeni a karrierjét, hanem váratlanul – kétségbeesett feleségét és négy gyermekét nagy szegénységben hagyva – Spanyolországba utazott, mintegy szerencsét próbálni. Hollétéről a család csak hónapokkal később szerzett tudomást, amikor „az észak-spanyolországi Santander postai bélyegével ellátott, pesetákkal teli borítékok kezdtek érkezni az otthonukhoz.”

A Racing Santander edzője lett ugyanis, ahol eredményesen dolgozott, hiszen a kikötőváros csapata öt regionális bajnoki címet nyert a vezetésével. Ez volt a legjobb eredmény, amit elérhetett a santanderi együttessel, ugyanis a ma ismert LaLiga akkor még nem létezett. A szándék ugyan megvolt egy spanyol első osztályú bajnokság szervezésére, de három klub, nevezetesen a Barcelona, a Real Madrid és az Athletic Bilbao képviselői úgy szerették volna, hogy az elitligában csak hat csapat szerepeljen. A Racing és más együttesek viszont ellenszegültek ennek a javaslatnak, így végül 1929-ben a santanderi csapattal a soriban indulhatott el a LaLiga – amelynek a kispadján ekkor már nem O’Connell ült, ugyanis az ír edző a második ligás Real Oviedo csapatához ment, amelyet két évig irányított.

A Betis akkoriban a másodosztályban szerepelt, és a továbblépés érdekében O’Connell gyökeres változásokat indított el a klubnál. Játékosainak megtiltotta a dohányzást (amely a futballisták körében akkoriban, a harmincas években igencsak elterjedt volt), szabályozta az étkezésüket, illetve megkövetelte tőlük a megfelelő mennyiségű és minőségű alvást.

Ami pedig a munkája technikai és taktikai részét illeti, az Angliában látottakat beépítette az edzéseibe: keresztpasszokat és hosszú előreíveléseket gyakoroltatott, a csatároktól pedig kérte, hogy cselezzenek. Különös gondot fordított a megfelelő futósebesség kialakítására, és a védekezésből támadásba való gyors átmenet begyakoroltatására. Fontos volt számára az is, hogy a csapatának kiváló legyen az erőnléte, illetve elvárta a tökéletes taktikai fegyelmet is a futballistáitól.

A sok munkának és O’Connell keménykezűségének meg is lett az eredménye: az első közös szezonban feljutottak a LaLigába, 1935-ben pedig már a bajnoki cím megszerzésére is volt esélyük. Az idény utolsó meccsén az edző korábbi klubja, a Racing Santander ellen léptek pályára, úgy, hogy egy ponttal előzték meg a második a Real Madridot – az akkori kiírás értelmében egy döntetlen már elég lett volna a bajnokság megnyeréséhez, mivel a győzelemért nem három, hanem két pont járt.

O’Connell az elsőségről döntő meccs előestjén meglátogatta volt csapatát, amely számára nem volt tétje már a találkozónak, hiszen semmiképpen sem eshetett ki. Az ír edző és a santanderiek éppen kedélyesen beszélgettek, borozgattak, amikor állítólag O’Connell egy pillanatban a következőt jegyezte meg: mi értelme lenne másnap magas fordulatszámon pörögnie a Racingnek? (Mindez annak tükrében lehetett különösen megdöbbentő, hogy – mint említettem – a neve már játékos korában is összefonódott egy fogadási csalással.)

A játékosok visszaemlékezései szerint erre a Madrid-szurkoló santanderi elnök válasza az volt, hogy fejenként ezer peseta bónuszt ajánlott a futballistáinak, ha legyőzik O’Connell bajnokaspiráns csapatát. Hogy mi volt igaz mindebből, nem tudhatjuk, az mindenesetre tény, hogy a Betis másnap 5–0-ra nyert a Santander ellen – a sevillai csapatnak az egész bajnokságot tekintve ez volt a legnagyobb gólkülönbségű győzelme.

A Betis sporttörténelmet írt ezzel a sikerrel, a klub első és mindmáig egyetlen bajnoki címét szerezte meg. De nemcsak emiatt érezte magát remekül O’Connell az andalúziai városban. Mivel munkáscsaládból származott, magáénak érezte a csapat identitását, és az új feleségét is Sevillában ismerte meg, ott, ahol nagyfokú elismertséget vívott ki magának az évek alatt. (Érdekes, hogy az első feleségével való házasságát sohasem érvénytelenítette.)

A Barca működését a pénzügyi válság, illetve az aktuális társadalmi és politikai folyamatok is hátráltatták. Spanyolországban (ahol a kommunisták és szocialisták alkotta kormány eltávolítására a Franco vezette hadsereg puccsot tervezett) és a klub szűkebb pátriájában, Katalóniában is (a régió a spanyol elnyomás ellen küzdött) vészterhes idők jártak. A Barcelona ilyen körülmények között nem is szerepelt jól a bajnokságban, de O’Connell az első szezonjában azért elért egy figyelemre méltó eredményt: bejutott a Copa del Presidente de la Republica (a mai Copa del Rey, azaz a Spanyol Kupa) döntőjébe.

1936-ban aztán kitört a spanyol polgárháború, méghozzá akkortájt, amikor O’Connell elment Írországba nyaralni az új feleségével. Itt sokkoló hírt kapott: a Barcelona széles körben elismert elnökét, Josep Sunolt francóista csapatok elrabolták és meggyilkolták, mert tagja volt egy baloldali katalán pártnak. A klub azt is megüzente neki, ha veszélyben érzi magát, nem kell visszatérnie a csapathoz. Az ír edző azonban ragaszkodott a munkája folytatásához.

Ő és a csapata is zaklatott idők elé nézett. A polgárháború gyökeresen megváltoztatta a sportéletet is: a LaLigát felfüggesztették, a Barca csak a katalán és a valenciai csapatoknak létrehozott Mediterrán Ligában játszhatott, a stadionja egy része megsemmisült a város bombázása során, a klubot a teljes megszűnés veszélye fenyegette. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben azonban egy mentőövet kapott a klub.

Egy mexikói üzletember (a latin-amerikai országban Franco-ellenes szocialista kormány volt hatalmon) felajánlott a katalán csapatnak egy barátságos mérkőzésekből álló túrát 15 ezer dollár honoráriumért. 16 játékos és négy klubalkalmazott szállt fel a menedéket jelentő, Mexikóba tartó hajóra. (Nem mondhatni tehát, hogy az összes szükséges szakember a csapat rendelkezésére állt volna, a legenda szerint az út során O’Connell személyesen képezte ki a klub pályamesterét fizioterapeutának.)

Az eredményes szereplés és a bőséges bevétel után viszont nagy veszteség érte a klubot: csak négy játékos tért vissza Barcelonába az edzővel együtt, a többiek disszidáltak, mert féltek a Franco-párti erők megtorlásától. A csapat tehát szinte kilátástalan helyzetbe került. Ami viszont az anyagiakat illeti, O’Connell igyekezett gondoskodni a katalán együttes túléléséről: a visszaút során Párizsban egy titkos bankszámlát hozott létre a klub titkárával, és azon helyezte el a turnén szerzett összeget – amely végül megmentette a csődtől a Barcát.

Később edzősködött még a két korábbi klubjánál, a Betisnél és a Santandernél, illetve a Sevillánál is, de korábbi sikereit már nem tudta megismételni. 1949-ben visszatért Angliába, testvére londoni házának padlásszobáján lakott, az egykori ünnepelt sikeredzőből gyakorlatilag egy kitaszított (a családjától korábban elfordult) nincstelen lett. Állami segélyből és koldulásból tartotta fenn magát, az alkohol rabja lett. Tüdőgyulladásban halt meg 1959-ben. Jeltelen sírba temették, búcsúztatásán csak a testvére vett részt.

Évtizedeken át úgy tűnt, a spanyol futball ír legendája talán örökre feledésbe merül. Az elmúlt években viszont több, emlékéhez méltó kezdeményezést indítottak a klubok, amelyek sokat köszönhettek neki. 2015-ben bekerült a barcelonai Hírességek Csarnokába, a Betistől pedig mellszobrot kapott, a sírjához emlékművet helyeztek el.