Novak Djokovics a csúcsról is csak felfelé tekint

A 36 esztendős Djokovics a Casper Ruud elleni párizsi győzelmével ráadásul a világelsőséget is visszavette, amit normális esetben el sem veszíthetett volna, de a pandémia (egészen pontosan a szerb oltatlansága) és az ATP ezen időszak alatt tanúsított ad-hoc jellegű ranglista-politikája is negatívan befolyásolta az előmenetelét. De Djoko ezeken a speciális akadályokon is át tudott lépni; és nagyon úgy néz ki, sikertörténete itt még koránt sem ér véget.

A GOAT-verseny

A „Ki minden idők legjobbja?” című örökzöld és végeláthatatlan viták minden valamirevaló sportágban újra és újra feltett lemezek, de amit Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovics rivalizálása jelentett, az minden szempontból teljesen unikális. Egyrészt azért, mert egyéni sportágról lévén szó, sokkal objektívebben vizsgálhatóak a felek, másrészt azért, mert döntően párhuzamosan zajlott a pályafutásuk, és harmadszor e két tényező evidens következményeként: folyamatosan megküzdhettek egymással is. Ettől függetlenül a GOAT kérdésben elsősorban nem dönteni és győztest kiáltani szeretnénk, hanem alaposan és tárgyilagosan körbejárni azt.

A régi bajnokok szóba sem jöhetnek?

Sokaknál már az kiveri a biztosítékot, ha a fenti három teniszezőre szűkítik a kört, a „minden idők legjobb játékosa” címért kiírt képzeletbeli versenyen. Nyilván a különböző korszakokat sok szempontból csak nagyon óvatosan érdemes hasonlítgatni, és elvitathatatlan, hogy ami szigorúan a képességeket és a tehetséget illeti, még vagy tucatnyian jöhetnének számításba. Ha azonban az univerzális játéktudást állítjuk középpontba, és a pályaborítástól független, tartós versenyképességet, gyakorlatilag mindenki más kiesik a rostán. Persze a potenciális karrierhosszok mára a teniszben is kitolódtak – többek között az orvos- és sporttudomány, valamint különböző leágazásaik fejlődésének is köszönhetően –, de dőreség lenne mindent erre fogni. A 21. században jóval nehezebb csúcsra járatott élsportolónak lenni, sokkal jobb állóképességet és fizikumot, összehasonlíthatatlanul nagyobb mentális erőt és monotóniatűrést igényel egy sokkal kompetitívebb és globálisabb mezőnyben. Pete Sampras 2002-ben beállított, akkor még megdönthetetlennek tűnő 14-es rekordját Federer 2009-ben írta felül (ő végül 20-ig jutott), de az amerikainál sokkal komplexebb teniszezők sorakoznak mögötte az örökranglistán. Igazságtalan lenne őket rangsorolni, az meg már-már fantasyba hajolna át, ha elképzelnénk, ki mire menne a mai mezőnyben. Ami tény: a modern tenisz 1968 óta íródó történetében (Open Era) a nagy hármason kívül a karrier Grand Slam (vagyis mind a négy major tornán legalább egyszer diadalmaskodni) is csak Rod Lavernek – neki a naptári (mindet megnyerni egyazon évben) is, egyedüliként - és Andre Agassinak jött össze.

(Forrás: moneycontrol.com)

Federer, Nadal, Djokovics – játékos arcélek

Arról nagyjából globális egyetértés van, hogy hőseink közül Roger Federer volt a legtehetségesebb teniszező, hiszen a svájci egyenesen a sportág történetének legösszetettebb és legkifinomultabb játékosa. Azzal a könnyedséggel és eleganciával, ahogy ő, soha senki nem ütötte a labdát. Játékának nem volt gyenge pontja, egykezes fonákja hamar az egyik legélesebb fegyverévé vált, megsokszorozta a variációs lehetőségeit, olyan szögeket tudott megütni, amit két kézzel nem lehet. Számos rekordja közül álljon itt a legfontosabb: Wimbledont nyolcszor nyerte meg, többször, mint bárki más. A sportágra és a sportvilágra gyakorolt hatása; az „RF” brand messze túlmutat teniszkarrierjén.

A 37 éves Rafa Nadal elsősorban salakkirály, 22 Grand Slamjéből 14-et nyert a Garroson, ez bődületes rekord, az utána következő Björn Borg hatszor diadalmaskodott Párizsban. Klasszikus alapvonal-játékos, a legnagyobb erőssége az elnyűhetetlensége és a szélsőségesen dinamikus lábmunkája: bármit befut, bármeddig elér a pályán. Rendkívül atlétikus és gyors, minden labdamenetbe a lehető legtöbb energiát teszi bele. Kimagaslóan védekezik, és látszólag a „semmiből” képes nyerőt ütni, akár a legkiszorítottabbnak tűnő helyzetekből is. Egyetlen relatív gyengéje a szervája, de elég sokat tudott ezen fejleszteni a karrierje második felére.

Novak Djokovics játékstílusa sok tekintetben hajaz Nadaléra, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy gyors és jól helyezett szervája az egyik fő fegyvere, az alapvonalról pedig ő eredendően irányítja a játékot. A lábmunkája is hasonló szinten van, ezért nagyon nehéz vert helyzetbe hozni. Küzdőszelleme és harciassága még a spanyolét is meghaladja, fejben pedig folyamatosan fejlődik, ezért is lehetséges, hogy 23 GS győzelméből 11-et 30 éves kora után aratott. (Roger Federer 20-ból 16-ot nyert 30 éves koráig, Nadal 22-ből 14-et.)

Az elmúlt 20 év Grand Slam-győztesei

Federer, Nadal, Djokovics: a számok nyelvén

Novak Djokovics töltötte a leghosszabb időt a világranglista élén, ő nyerte meg a legtöbb major tornát, és ő az egyetlen, aki mind a négyet legalább háromszor meg tudta nyerni. De ha kiszélesítjük a kört a további legfontosabb versenyeket is ide sorolva (világbajnokság, azaz az ATP Finals, az ATP 1000-es tornák és az olimpia), akkor is a szerb az első 67 trófeával (Nadalnak 59, míg Federernek 53 van). Ha minden tornát figyelembe veszünk, a svájci zseni a nyerő 103-mal – ezzel 2. az örökranglistán Jimmy Connors (109) mögött – a világelső jelenleg 94 tornagyőzelemmel holtversenyben áll a harmadik helyen Ivan Lendllel, míg Nadal 92-vel követi őket. Federer és Djokovics 6-6 vébét nyert, Nadal egyet sem; olimpián azonban csak a spanyol diadalmaskodott egyesben. Federernek ez csak párosban sikerült (Stan Wawrinkával), egyéniben „csupán” ezüstöt nyert, míg Djokovics bronzéremig jutott az ötkarikás játékokon.

Az egymás elleni eredmények tekintetében szintén a szerb a legsikeresebb, a Federer elleni összesített mérlege 27–23, a döntőkben 13–6. Nadallal szemben 30–29 a javára, és 15–13, ami a finálékat illeti. (A Nadal–Federer párbajokat 24–16 arányban nyerte a spanyol, 14–10-es döntőbeli mutatóval.) Azért itt említést érdemel, hogy a 2022-ben, 41 évesen visszavonult Federer karrierje érdemi része a 2019-es wimbledoni döntőben lezárult (Djokovicstól kapott ki egy szédületes, ötszettes mérkőzésen), onnantól kezdve alig tudott játszani. Az a négy, illetve öt év korkülönbség pedig, amennyivel idősebb riválisainál, a 2010-es évek dereka környékétől (a sérülései mellett) szintén negatívan befolyásolta az ellenük való eredményességét, így tudta Djoko és Rafa is a maga javára billenteni a svájci elleni mérlegét. Federer értelemszerűen már nem tudja alakítani a tenisztörténelmet, kérdés, Nadalnak lesz-e még lehetősége rá. A mallorcai 22 éve profi, első és eddigi utolsó GS-győzelme között 17 év telt el, ez a szám Federer és Djokovics esetében egyaránt „csak” 15. Potenciál és erő még volna benne, ez vitán felül áll, de nagyon úgy néz ki, az évek óta meglévő különböző sérüléseit már nem képes megfelelően kikúrálni, pedig sok időt (és tornát) beáldozott a regenerációba; de valljuk be, ezen a szinten óriási szerencse is kellene ahhoz, hogy valaki „büntetlenül” hajtsa úgy szét magát, ahogy azt Nadal teszi, évtizedek óta. Az idei Australian Openen történt második fordulós veresége óta nem tudott játszani, tervei szerint jövőre vonul vissza, vagyis a számára legkedvezőbb esetben – ha fizikálisan alkalmas lesz rá – még egy lövése marad a 2024-es Roland Garroson.

A legtöbb Grand Slam-tornát nyerő játékosok (Forrás: Sporting Life)

Szintézis

Djokovicsot – a számok mellett – több dolog is egyértelműen a korszakos vetélytársai fölé emeli. Roger Federer bár győzelemre született, elsősorban a játék szerelmese, amolyan l’art pour l’art teniszező volt, Nadal pediglen egy virtigli ellenálló, a megmászhatatlan hegy, a bevehetetlen vár, a küzdelmet soha fel nem adó sportolói karakter. Novak Djokovics azonban mindennél jobban vágyja és akarja a győzelmet is, úgy, hogy közben a vereség gondolatától is irtózik.

Ezen kívül olyan egészségtudatosan él, és olyan profi módon tartja magát karban, aminek köszönhetően sokkal jobb állapotban van, mint pályatársai voltak az ő korában, és a jelentősebb sérülések is elkerülték az elmúlt években. Idővel azon is képes lett úrrá lenni, hovatovább előnyére fordítja már azt, hogy a közönség rendre nem neki szurkol a döntőkben, sőt sokszor méltatlanul ellenséges vele szemben. Ezért persze ő maga is „megdolgozott”, krakéler viselkedésével, naturális nyilatkozataival, a nézőkkel létesített, többnyire indokolatlan interakcióival, egyszóval a megosztó személyiségével; mindezek ellenére talán többet „kapott” a kelleténél. Nyilván a relatív népszerűtlensége abból is fakadt, hogy Federer és Nadal ellen küzdött, ellenük ilyen értelemben teljesen esélytelen volt, a svájci globális közönségkedvenc volt, és a spanyol sem maradt el tőle nagyon.

Az sem maradhat említés nélkül, hogy vélhetően 23 GS felett járna már, ha nincs az a szerencsétlen véletlen a 2020-as US Openen, a Pablo Carreno Busta elleni nyolcaddöntőjében; és persze a világjárvány. Az ominózus New York-i eset: az első szettben a szerb 5:4-es vezetésénél három játszmalabdát is elpuskázott, amin eléggé felhúzta magát, majd egy rossz esés miatt ápolni is kellett a vállát. Nem sokkal később 5:6-os állásnál (egy elveszített adogatójáték után) dühében beleütött a labdába, amivel torkon találta az egyik vonalbírót. A vonatkozó szabályok értelmében Djokovicsot leléptették (egy kicsit azért tanakodtak rajta), ugyanis hiába nem volt szándékos az eset, a regula nem tesz distinkciót.

Aztán 2022-ben egy nem akármilyen bürokratikus purparlé után konkrétan kitoloncolták a szerbet Ausztráliából, így nem tudott elindulni Melbourne-ben. (Röviden: úgy volt, oltatlansága ellenére kivételt tesznek vele, és speciális vízumot kap, majd aztán hosszas huzavona után mégis visszavonták a különleges engedélyt.) Az azévi US Openre pedig el sem utazott már, hiszen a vakcina felvétele az Egyesült Államokba való belépés feltételéül volt szabva. Ez így három füstbe ment major torna, amelyeknek az első számú esélyese lett volna.

(Forrás: atptour.com)

A jelen még bőven Djokovicsé, és a (közel)jövő is tartogat esélyeket a számára

A szerb harmadik Garros-elsőségéhez persze az is kellett, hogy a címvédő Nadal ne tudjon elindulni, illetve az, hogy Carlos Alcaraz megsérült az elődöntőben. A (spanyol) tenisz új üstököse (a torna első kiemeltje volt) egészen a 3. játszma elejéig versenyben volt ellene (1:1), annak a 2. játékában azonban megsérült a lába. A küszködő Alcaraz az ápolás után sem adta fel a találkozót, így azonban Djokovics két sima 6:1-es szettel tudta lezárni a mérkőzést. A finálé egyébként nem a legkedvezőbben indult a számára, 3:0-ra és 4:2-re is vezetett Ruud az első játszmában, de aztán verhetetlen üzemmódba kapcsolt a szerb, egy szinte hibátlan tie-breakkel hozta az első szettet, és végül 7:6, 6:3, 7:5 arányban győzött. Ez volt az ötödik mérkőzése a norvég ellen, és még játszmát sem bukott ellene soha.

Mivel a világelső januárban Ausztráliában is nyert, újból reális közelségbe került a naptári Grand Slam elérése, ami Rod Laver 1969-es bravúrja óta senkinek sem sikerült még. Federernek háromszor úszott el a Roland Garroson (2004-ben a korábban háromszoros bajnok Gustavo Kuerten már a harmadik fordulóban kiejtette, 2006-ban és 2007-ben azonban csak a döntőben kapott ki, mindkétszer Rafa Nadaltól), persze mivel a Roland Garros rendre az év második Grand Slamje, joggal mondhatnánk, hogy esélye se volt rá. Nadalnak egyetlen triplázós éve volt (2010), akkor azonban Federer rögtön behúzta Melbourne-t (a spanyol térdsérülés miatt feladta a döntőig menetelő Andy Murry elleni negyeddöntőjét). 2011-ben (Federer verte meg a négy között) és 2015-ben (vesztes finálé Nadal ellenében) a szerbnek is csak a párizsi torna megnyerése hibádzott a világraszóló bravúrhoz, 2021-et azonban már a befutónál, a US Open döntőjében bukta el, amikoris váratlanul simán, három szettben kikapott az orosz Danyiil Medvegyevtől.

Természetesen semmilyen garancia sincs arra, hogy idén sikerül, de nagyon jók a kilátásai. Djokovics a világ legjobbja, de messze nem csak erről van szó. A szerb nyilvánvalóan innentől kezdve még inkább a Grand Slamekre gyúr (nyilván mindenki, viszont azt szinte senki sem engedheti meg magának, hogy adott esetben két major torna között alig-alig versenyezzen), ráadásul mostantól extra tétet jelent a naptári GS, azzal a könnyítéssel, hogy a Garros-diadallal levett a saját válláról egy gigantikus terhet. Ha nem jön közbe sérülés, és csont nélkül alakul a felkészülése (márpedig a Goran Ivanisevic vezette stábja alighanem a sportág történetének leginnovatívabb és legprofibb háttércsapata), akkor nem nagyon lesz, aki megállítsa.

Már nincs Federer, és idén biztosan nem jöhet szembe Nadal sem, akik meg maradtak, nem igazán jelenthetnek veszélyt rá. 2003 óta, vagyis bő 20 éve ők hárman a megrendezett 81 GS-ből 65-öt nyertek meg! Andy Murray és Stan Wawrinka 3-3-at, s bár egyelőre egyikük sem vonult vissza, az már elképzelhetetlen, hogy nagy tornát nyerjenek. Rajtuk kívül négy még aktív játékos tudott ezen időszak alatt Grand Slamet nyerni: Marin Cilic, Dominic Thiem, Medvegyev, és Alcaraz, valamennyien egyszer diadalmaskodtak, Cilic a 2014-es, a többiek az előző három US Open győztesei. A 34 éves horvát fél éve nem játszott a térdsérülése miatt. Az osztrák Thiem jelenleg nagyon mélyen van, a 89. a világranglistán, nem sok vizet zavar az elitben, az orosz képtelen egyenletesen teljesíteni, és alapvetően csak kemény pályán veszélyes igazán. Alcaraz más tészta, ő a kvalitásait tekintve elképesztő karrier előtt áll, tehetsége a nagy hármas dimenziójában van, sokan még eléjük is helyezik a tekintetben, hol tart 20 évesen hozzájuk képest; de füvön egyelőre biztosan nem lesz favorit a világelső ellen.

Ami a többieket illeti, Ruud a három bukott major döntőjével továbbra is inkább csak ígéret, és sokkal inkább kelti egy nagyon szimpatikus sportember benyomását, mintsem egy világverő teniszezőjét. Sztefanosz Cicipasz alapvetően fejben alkalmatlan, a képességei alapján sokkal előrébb kellene tartania már a görögnek; kérdéses, áttöri-e valaha a saját maga elé emelt falat. A fentieken túl még Alexander Zverev játszott GS döntőt, őt is a mentális problémái és a sorozatos balhéi korlátozzák elsősorban a kibontakozásban. Más nincs a mezőnyben, aki eddigi teljesítménye alapján Djokovics útját állhatná, a fentiek közül pedig elsősorban Alcaraz, és esetleg Medvegyev lehet, aki meghiúsíthatja a szerb naptári Grand Slamét. De alkalmasint csak New Yorkban, hiszen Nole kedvenc borítása a fű, nem mellesleg Wimbledonra is juthat egy rekordbeállítás, hiszen eddig hétszer nyert a londoni All England Club szentélyében.

Hogy meddig lesz képes a világelső (teste) a legmagasabb szintű teniszre, az nyilván beláthatatlan, de akár még 2-3 év is lehet benne, a legnagyobb fokozaton és ugyanezen a nívón. Ami bizonyos: mostantól felszabadultan mehet tovább előre, már nem kell bizonyítania senkinek semmit, nem kell visszafelé tekintgetni. Neki a csúcsról is csak felfelé vezet az út.

Kiemelt fotó: cbssports.com