„Nyolc egyre győztünk, mind a nyolc gólt én szereztem, majd megkérdezte, lenne-e kedvem a Fradiban folytatni”

– Kezdjük az elején: valóban hamis igazolással játszva győzte meg képességeiről az önt leigazolni igyekvő zöld-fehér utánpótlás-vezetőt, Vincze Gézát?

– Igen. A nyolcvanas évek elején, tizennégy-tizenöt évesen én már az Építők játékosa voltam, szombat délelőtt ifi meccset játszottam, délután pedig a felnőttben a falum megye II-es csapatában futballoztam. Hamis igazolással persze, elvégre két klubban nem szerepelhettem egyszerre. Pilisszántón, ha jól emlékszem, Fischer István néven regisztráltak. Szóval az egyik megyei meccs előtt megjelent egy fehér Merci, nagy dolognak számított az akkoriban, kiszállt belőle Vincze Géza, hogy személyesen is szemrevételezzen. Nyolc egyre győztünk, mind a nyolc gólt én szereztem, megkérdezte, lenne-e kedvem a Fradiban folytatni. Ha tekervényes úton is, de a Ferencvárosba igazoltam, úgy másfél év után pedig az Üllői úton is a felnőttben találtam magam.

– Miután Vincze Géza lett a vezetőedző.

– Az ifiből nyolc futballistát vitt fel az első csapatba, szerintem jól is ment a játék, de az eredmények nem nagyon jöttek. Nagyon sok fiatal játszott egyszerre, kellő tapasztalat híján. A kiesés ellen harcoltunk, de így is kint volt legalább 15 ezer ember a meccseinken. Sárosi László vette át aztán a bajban lévő csapatot, és tartotta bent az élvonalban. 

– Húszévesen, az 1986–1987-es idénytől lett alapember, az azt követő idénytől pedig a gólokat is elkezdte rugdosni, három bajnoki idényben ötvenet, noha nem csak centert játszott. A Fischer, Dzurják, Dukon támadótrió már-már ikonikus.

– Pedig világéletemben csatár voltam, de valóban játszottam a vonalak mellől indulva is, amikor például Csöpinek kellett helyet szorítani a csapatban, jobbszélsőként szerepeltettek.

Jó volt a fizikumom, a cselezőkészségem, a fejjátékom, és mert elég gyors voltam, szerettem a szélen, egy az egyben a védőm ellen futballozni. Meg tudtam húzni a vonal mellett, s abból gólpasszokkal szolgáltam, ha pedig befelé toltam a labdát, ellőttem. 

– Értékelte is a Fradi-tábor a teljesítményét, de vajon a vezetőség is? Limperger Zsolt árulta el a nekünk adott interjújában, hogy az első fizetéseiből vett egy használt Zsigulit.

– Én is. Egy 1500-as Ladát, körülbelül hatvanezer forintért. Akkoriban azért nem voltak olyan bérek, mint ma. Eleinte hazavittem havi hatezer forintot, és ha az a duplája volt is az átlagkeresetnek, kellett néhány évet gyűjteni az autóra.

– Azt azért sajnálta, hogy a Fradival nem tudott bajnoki címet ünnepelni? 

Persze. Kétszer is ezüstérmesek lettünk, de a bombaerős Honvéddal kellett megküzdenünk. Kupát viszont szerencsére nyertem a Fradival.

(Forrás: magyarfutball.hu)

– Ugyanakkor épp a Honvéd elleni, 1989-es vesztes fináléban adta el magát Amszterdamba.

– A döntő előtt már jelezték, hogy az Ajax trénere, Leo Beenhakker ellátogatott a meccsre, azt viszont nem tudtam, hogy engem jött megnézni. A idény utolsó mérkőzése volt a kupafinálé, jó előre megbeszéltük, az eredménytől függetlenül benézünk az éjszakába. Sikerült is elhajolnunk, amikor pedig a kora reggeli órákban hazaértem, a feleségem jajveszékelve szólt, hogy a Fradi már tűvé tette értem a várost, mert megegyezett az Ajaxszal a kölcsönadásomról, és reggel kilenckor várnak aláírásra a Stadion szállóban.

Letoltam három kávét, letusoltam – akkor még ennyi elég volt a regenerálódáshoz –, kilencre odaértem, tízkor aláírtam. Akkoriban nem kellett egy egész csapatnyi ember a procedúrához, a Fradi és az Ajax képviselője mellett ott voltam én egymagam. Ma már a tizennégy éves játékosnak is menedzsere van, akkoriban ez még nem volt divat. 

– Beenhakker is jelen volt?

– Igen, és szimpatikusnak találtam. Felvázolta a terveit, elmondta, hogy megsérült az első számú center, és egy olyan csatárra lenne szüksége, mint amilyen én vagyok. Közölte, Amszterdamban meg akarják nyerni a bajnokságot, mert négy éve nem sikerül. Amikor megérkeztem, azt láttam, van a klubnak tizenhárom válogatott játékosa. Hová jöttem, kérdeztem magamtól? 

– Nem vájkálnék az anyagiakban, de oda nem hatezerért írt ugye alá?

– Nem, de komolyan mondom, nem emlékszem, mennyiért. Nyilván az öt-hatszorosát kaptam annak, amit itthon, de tényleg nem emlékszem. Arra igen, hogy bankkártyát kellett csináltatnom, én meg nyolcvankilencben azt sem tudtam, mi az. Mondtam, oké, csináljunk, de valaki kísérjen el a bankba, mert nekem ez kínai. 

– Eleinte szállodában lakott ugyebár, eközben viszont egy meglehetősen tehetséges játékos furikázta az edzésekre.

– Az első két hónapban szállodában laktam, mert a feleségem kevéssel a kiköltözésem előtt szült, és három és fél hónapig nem ülhetett repülőre a kicsivel. A jogsit akkortájt tettem le, de nem érkezett meg Hollandiába, ám mert Dennis Bergkamp a hotel közelében lakott, elvitt, és haza is hozott az tréningekről. 

– A húszéves Bergkampról is lerítt, hogy a világ egyik legjobbja lesz? 

– Persze. A játékintelligenciája, a cselezőkészsége, amilyen gyorsan játszott és ahogy érezte a kaput, az egyaránt klasszisra vallott. Mondjuk adtam is neki pár gólpasszt, és szeretett is velem játszani. Az persze egy brutál erős Ajax volt, mások mellett Blinddel, Woutersszel, Van ‘t Schippel, Bryan Royjal, a De Boer testvérekkel. Bergkamp azért így is kimagaslott. 

(Forrás: Net4)

– Tartja valakivel a kapcsolatot?

– Ma már nem, de befogadtak, és sokakkal nagyon jó barátságba kerültem. Már itthon futballoztam, amikor Groningenben készültünk Intertotó-kupa-meccset játszani, s egyszer csak azt látom, valaki eszeveszetten rohan le a lelátóról, azt kiabálva, „Paul, Paul”. Bryan Roy volt az, aki a Nottingham Foresttel épp ott edzőtáborozott. Danny Blind a szomszédom volt, ha a feleségem gulyáslevest készített, ő átjött ebédelni. Már ha megtaláltam az asszonyt, mert akkora lakást kaptunk, hogy sokáig kellett keresnem benne. A kecó berendezésére külön kaptam pénzt a klubtól, már nem tudtam mire költeni, úgyhogy vettem egy pálmafát a nappaliba. Nem tudtam, mi az a LED TV, de nekünk kint az volt. 

– Elég bőkezűen bánt önökkel az Ajax, mert ahogy azt egy korábbi interjújában olvastam, a szórakozásukat is fedezte olykor.

– Amikor Svédországban edzőtáboroztunk, érkezéskor mindenkinek a kezébe nyomtak egy borítékot, benne a játékos, illetve a csapat fotójával, hogy legyen mit dedikálnunk és osztogatnunk a rajongóknak, de találtunk benne kétszáz guldent is költőpénz gyanánt. A gulden akkor a német márkával mozgott egy árfolyamon. Úgyhogy nem volt rossz pénz. Hasonló gesztust gyakorolt a klub Detroitban is, azután, hogy megmérkőztünk az amerikai válogatottal. Egy pénteki napon 1–1-et játszottunk, hatvanezer néző előtt, Beenhakker a vacsora után azzal jött oda hozzánk, hogy tudjátok, hova kell hazajönni, hétfőn a reggelinél találkozunk. És utunkra engedett bennünket. Akkor épp háromszáz dollárt kaptunk fejenként.

Azért előre jelezte a mester, hogy csak ésszel, és ha az éjszakában át is éltünk néhány zűrösebb pillanatot, hétfőn a reggelinél épségben jelentkeztünk. 

– Mennyire ment könnyen az Ajax nagyon határozott játékstílusába beilleszkedni?

– Eléggé. Támadófocit játszott, élmény volt abban a rendszerben futballozni. Rúgtunk négy-öt gólt meccsenként. 

– Nagyon más edzésmunka fogadta Amszterdamban?

– Hogyne. Itthon nem ismerték még a futóiskolát, ott igen, azt meg kellett szokni. De szinte mindent labdával végeztünk, itthon azért még mentek a négyszer négyszázak, ötször kétszázak, kellett futni tízszer százat, ott ez a fajta futás nem volt a felkészülés része. Persze Hollandiában mindenkinek kötelessége volt úgy visszaérkezni a szünetről, hogy ne kelljen mindent elölről kezdeni. 

– Stefan Pettersson helyét foglalta el, miután pedig a svéd felépült, visszakerült a csapatba, ön pedig a kölcsönszerződés lejártával inkább hazajött. Kint kellett volna maradnia? Ha nem is az Ajaxban, egy másik holland csapatban?

– Igen, de a Fradi elég nagy pénzt kért értem, ezért az Ajaxnál nem marasztaltak, itthon pedig Nyilasi Tibi lett a Fradi edzője, és mert nekem mindig ő volt az isten, úgy döntöttem, maradok, dacára annak, hogy a Roda képviselője kétszer is járt a Népligetben.

– Kíváncsi vagyok, mai fejjel mit gondol: tehetett volna többet is azért, hogy az Ajax mindenáron meg akarja tartani, vagy nem tehet magának szemrehányást?

– Tudom, hogy tehettem volna többet. Csakhogy tizenegy meccsen szereztem hét gólt, Pettersson felépülésével mégis kikerültem a csapatból, én pedig emiatt a következő félévben kiengedtem, nem azzal a tűzzel dolgoztam, mint addig.

– Megsértődött?

Fogalmazhatunk így is. Arrafelé meg ilyet nem szabad.

– Hazatérése után nem sokkal, újra zöld-fehérben egy Vidi elleni mesternégyessel jelentkezett 1990 őszén. Az az egyik legjobb meccse?

– Ha az egyéni teljesítményt nézzük, kétségtelenül a csúcs, a Sporttól tízes osztályzatot kaptam. Minden összejött. De ugyancsak említést érdemlő a zalaegerszegi, Atwerpen elleni kupameccs, amikor nem játszhattunk otthon a Fradival, és emlékszem, a szállodában hallgattuk, amint a rádió szpíkere bemondja, hogy most indult el 12 ezer fradista Budapestről. Elindult a sereg. Libabőrt kiváltó, felejthetetlen élmény, annál is inkább, mert a gólpasszom után a hosszabbítás vége felé szerzett gólom biztosította be a továbbjutást, azzal nyertünk három egyre. De az antwerpeni nulla nulla is emlékezetes, oda huszonnyolc Ikarus-busszal utaztak el a drukkerek.

– A Fradiba tért haza, de két fővárosi riválisban is játszott: a Honvéddal bajnok lett, a Vasasban meg imádták a szurkolók. Hitte volna, hogy Angyalföldön ezzel a múlttal ilyen szeretetben részesül?

– Nem gondoltam volna. Kieső helyen állt a Vasas, Illovszky Rudi bá’ megkeresett, hogy segítenék-e neki. Ma is nagy tisztelettel gondolok rá, hálás vagyok neki. Bent maradtunk, a következő idényben meg két ponttal maradtunk le a dobogóról.

– Amikor viszont 91-ben, egy évvel a hazatérés után a Fradiból Siófokra igazolt, az azért volt, mert egyszerűen nem lehetett ellenállni a német befektetők megdobta pénznek?

– Részben, de még inkább azért, mert Tibi akkor már nem annyira számított rám, a fiataloknak szavazott bizalmat. Akkoriban hagyta el a klubot Bánki Dodi, Pintér Attila, Limperger Zsolt. Úgy éreztem, váltani kell. 

– De az akkori viszonyok közt elképesztő összeget kínált a Siófok?

– Elképesztő lett volna, ha megkapjuk. Két-három hónapig tartott azonban csak a kánaán. Sokunk kétéves szerződést írt alá, de ahogy elfogyott a pénz, közölték, egy évre módosítják az időtartamot, azután mehetünk, ahova akarunk. 

– És két-három hónap elteltével nem fizettek semmit?

– De, viszont csak a töredékét annak, amiben eredetileg megállapodtunk. Azután bele is tojtunk. Másodikként fordultunk, azzal a csapattal – Fodor Imre, Duró Józsi, Gregor József szerepelt benne többek közt –, simán bajnokok lettünk volna, de a tavasszal már nem hajtottunk úgy, a negyedik helyen zártunk.

(Forrás: Fischer Pál Facebook)

– Bár a Fradi utánpótlásában stábtagként dolgozik, a játékos-pályafutás után olyan nagyon mintha nem erőltette volna az edzősködést, esetleg a sportvezetői szerepet.

– Vezetőedző sosem akartam lenni, egész egyszerűen nem vagyok vezető típus. Nem lennék elég keménykezű, sosem tudnám valakinek leordítani a fejét. Ugyanakkor köszönet a Ferencvárosnak, hogy munkát kínált az utánpótlásban. Az, hogy az edzői csapat tagjaként megoszthatom a tapasztalataimat a fiatalokkal, felhívhatom a figyelmet a helyezkedésre, az egyes játékhelyzetekre, segíthetem őket a befejezésekben, sokkal inkább nekem való. 

– Inkább, mint a bútorok cihölése?

– Beleugrottam a futball után egy vállalkozásba, sokat buktam, valamiből élni kellett, elmentem melózni. Két év kellett legalább, míg egyenesbe jöttem. A holland szisztéma ebből a szempontból is ajánlott volna, ott a játékosok fizetésének és prémiumának egy része megy egy alapba, nevezzük nyugdíjalapnak, az ott összegyűlt pénzösszeghez csak a karrier befejezése után jutnak hozzá. Éppen azt akarják ezzel elérni, hogy a játékospályafutás befejeztével legyen mire támaszkodni. Nekem leginkább magamtól kellett talpra állnom, bár akadt szerencsére segítségem is, Bánki Dodi és a Fradi-öregfiúk például. Elutazhattam velük hírverő meccsekre, s ma is járjuk az országot, valamint a határon túli területeket. Idén 36 helyen fordultunk meg. Ha huszonöt évesekkel játszunk, az így a hatvan felé araszolva azért húzós, egy megye I-es csapat ellen olykor csak pislogunk, de kikapni így sem nagyon szoktunk.

– Mennyire nehéz egyébként a váltás a futballból a civil életre? Mert ugye van egy burok, amelyben él az ember, egész jól ráadásul, és amikor annak vége, pláne, ha nincs rá felkészülve, légüres térben találja magát.

– Tanulság a maiaknak is, hogy muszáj gondolni a jövőre, megtervezni, mivel foglalkozz azután, hogy abbahagyod. Kell legyen valami kapaszkodó. Sajnálom, hogy én nem törődtem ezzel. A korosztályomból sokan csak a jelennek éltünk, fittyet hányva a jövőre. Ma minden szuper, hogy mi lesz holnap, az egyáltalán nem érdekelt bennünket. Engem legalábbis biztos nem, ami igen helytelen hozzáállás.

– Egyáltalán nem volt tehát felkészülve arra, mi lesz, ha kikerül a nagybetűs életbe?

– Nem. Látom, hogy ma már sok fiatalember végzi el az edzőit, a sportmenedzserit, kóstol bele az ügynöki munkába, az is igaz persze, a sok milliós fizetésből könnyebb félretenni. Biztos azt is el lehet verni, de azért azt nehezebb.

– Lelkileg is megrogyasztja az embert, amikor egyszer csak vége?

– Ebből a szempontból szerencsés vagyok, harmincnyolc évesen még a megye I-ben fociztam, NB III-ban is sokáig, szóval majd negyven éves koromig játszottam. Annál tovább azért nehéz lett volna.

Kiemelt fotó: JochaPress