Nyugaton fel-, keleten eltűnnek kézilabdakultúrák – de mi lesz velünk?

A XXI. század során drámaian átalakult a sportág zászlóshajójának számító férfi kézilabdázás térképe, amit többek között megmutat a 20 évvel ezelőtti és a mostani világbajnokság végeredményének összehasonlítása. Persze minden világverseny más és más sorrendet hoz, ám a tendenciák alapján egyáltalán nem véletlen a legjobb nyolc – vagy éppen legjobb tíz, 12 – mezőnye, amelyben jól érzékelhető a földrajzi átrendeződés Európán belül. A kontinensen kívül nem érzékelhető ilyen látványos változás, továbbra is Egyiptom az egyetlen, amely a vb-ken és az olimpiákon az éremesélyeknek is folyamatosan is kemény ellenfél.

Kelet

Egész Kelet-Európát (amelybe egyelőre ne keverjük bele a volt szocialista blokk közép-európai tagjait) már a húsz évvel ezelőtti vb 24-es mezőnyében is csak egyetlen ország képviselte – de az annál nagyobb erőkkel. Az idei vb 32-es mezőnyében viszont nemhogy nagy, de kis erőkkel sem volt már jelen a kontinens keleti fele (a délszláv együttesek nem ide tartoznak, őket külön tárgyaljuk majd).

Oroszország akkor olimpiai címvédőként lett ötödik, majd még a következő játékokon is bronzérmet nyert, hogy aztán előbb az elődöntő, majd a negyeddöntő mezőnyéből tűnjön el, még jóval az ukrajnai háború előtt. Az olimpiákra az elmúlt másfél évtizedben már kvalifikálni sem tudott.

Hazánk számára – amely a támogatási és a képzési rendszer minden hibája, elavultsága ellenére valahogy megtapadt a legjobb nyolcban – még inkább figyelmeztető jel keleti szomszédunk, Románia kézilabdakultúrájának romos állapota. Az 1970-es évek kétszeres világbajnoka a rendszerváltás évében még fel tudott kapaszkodni a vb-dobogóra, azóta viszont mintha nem is létezne életre való válogatottja (eltekintve talán a Marian Cozma tragédiáját megelőző éveket).

Klubszinten a Dinamo Bucuresti projektje révén újra hallat magáról az ország a Bajnokok Ligájában, de a közép-, kelet- és dél-európai tapasztalatok alapján erősen kérdéses, hogy egy klub felpumpálása magára a román kézilabdázásra mekkora hatással lesz. Akár a magyar, a lengyel vagy éppen a macedón példát nézzük, az elmúlt évtizedben egyre nagyobbra nyílt az olló a nemzetközi szinten legsikeresebb, légiósokra épülő klubok (Veszprém, Kielce, Vardar) és a válogatott eredményessége között.

Az ezredforduló táján átmenetileg kemény ellenfelet jelentettek számunkra is az ukránok (a 2001-es világbajnokságon hetedikek voltak!), és nekik sem a háború vitte el az eredményességüket, akárcsak a fehéroroszoknak, akik a 2010-es években még mindenkire veszélyesnek számítottak világversenyek csoportkörében, középdöntőjében.

Nyugat

Míg az idejétmúlt politikai és sportpolitikai rendszereket keleten mintha senki sem élné túl, nyugaton egyre másra tűnnek fel a semmiből a riválisok. Az 1990-es évek elején szinte pillanatok alatt lett világhatalom Franciaország, ahol a kézilabdázást korábban alig tartották számon a hatalmas futball- vagy a kosárkultúra mögött. Daniel Constantini, a francia kézilabdázás atyja 1985-ben az akkori C-világbajnokságról, a harmadik vonalból indult a válogatottal, az 1990-es nagyvilágbajnokságon már egy nagyon erős csapattal lett kilencedik (egy góllal maradt alul a magyarok ellen), 1992-ben pedig olimpiai bronzérmet ünnepelt.

Hollandia első sikereit a 2010-es évek második felében a női klasszisainak és válogatottjának köszönhette, de a 2022-es magyarországi Eb nyitánya előtt is sikerült itthon úgy lesajnálni, hogy néhány országos médium szerint csak a győzelem aránya lehetett (volna) kérdéses válogatottunk számára. Aztán „Luc Steins és Kay Smits úgy ment át rajtunk, mint kés a vajon”.

Hollandia a XXI. század kézilabdázásába illő gyors és kiválóan cselező játékosokat tud felvonultatni, a tavalyi Eb megmutatta, hogy még a beugró amatőrök is versenyképesek. Ötödik számú kapusa, Thijs van Leeuwen koponyaimplantátum-készítőként lett Budapesten a Montenegró elleni középdöntő hőse.

Az idei vb a számszerű végeredmény (14. hely) alapján csalódás lett ugyan, immár Staffan Olsson svéd legenda vezetésével, de a mutatott játék alapján Hollandia még simán helyet követelhet magának a párizsi olimpia mezőnyében. A Norvégia elleni csoportmeccs ezt tökéletesen megmutatta (félidei négygólos vezetés, egygólos vereség), Steins a PSG irányítójaként, Smits a Magdeburg átlövőjeként még fénykora elején jár a maga 27, illetve 25 évével. Smits február közepén éppen a Veszprémet szomorította kilenc góllal a BL-ben.

És ha már a tavalyi Eb-csoportunknál jártunk, akkor következzen Portugália. Nem az a klasszikus nyugat, mint mondjuk Franciaország és Hollandia, de mégsem véletlen, hogy nem Európa délkeleti (mondjuk Bulgária), hanem délnyugati részén születik egyszer csak egy nagy ellenfél.

A portugálok a 2003-as vb házigazdájaként egy elismerésre méltó 12. hellyel gyarapodtak, de a következő évtizedben nem alkottak maradandót. Ám ami késett, nem múlott, a 2010-es évek derekán a topcsapatokat is meglepte a legmagasabb szintre fejlesztett hét a hat elleni játékával. A 2020-as Eb szereplésüknek köszönhetően előbb az olimpiai selejtezőre jutottak el, majd meg sem álltak Tokióig, megfosztva Horvátországot a kvótától. Az idei világbajnokságon a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy messze nemcsak az emberfölényes játékkal képesek eredményesek lenni, a magyar kézilabdázás minden hibáját megmutató meccsen esélyt sem adtak nekünk. Végül a fegyelmezetlenségüket okolhatják, hogy lemaradtak a negyeddöntőről, a brazilok időn túli, videózással megítélt büntetővel csentek el egy pontot tőlük (miután a portugálok akadályozták a szabaddobás elvégzését.)

A számszerű végeredmény alapján 2003-hoz képest így eggyel hátrébb, a 13. helyen végeztek, de valójában lényegesen előrébb tartanak, amit az Izland vagy éppen a Svédország elleni meccsük (négy, illetve kétgólos vereség) során a játék képe egyértelműen jelez. A 2024-es Eb-n pedig még mindent jóvá tehetnek 2020 mintájára, egy újabb olimpiai kvóta már nem lenne szenzáció tőlük. A háttérben, klubszinten figyelemre méltó munka folyik, a Porto és a Benfica már a kézilabdában is Európa szerte ismert, utóbbit a nyárig Chema Rodríguez magyar szövetségi kapitány irányítja a pálya széléről, a pályáról pedig – amikor egészséges – Juhász Ádám. Ezzel együtt a közép- és kelet-európai mintákkal (az említett magyar, lengyel, román, macedón eset) ellentétben a válogatott eredményessége messze felülmúlja a klubcsapatokét – amiben csak tanulhatunk tőlük.

A régi vágású nyugati nagyhatalmakra – Németország, Spanyolország – nem tértünk ki külön, emberemlékezet óta a legjobbak közé tartoznak, 2003-hoz hasonlóan 2023-ban is a legjobb öt között végeztek. Bár megjártak szűk, olimpia szereplés nélküli éveket is, a XXI. században vb- és Eb-aranyat, olimpia érmeket gyűjtöttek, többek között a világ két legszínvonalasabb bajnokságára támaszkodva. A 2024-es németországi Eb-n is az aranyesélyesek közé tartoznak majd.

A folytatásban Európát újra felosztjuk, de ezúttal északra és délre, elsősorban a skandinávok és a délszlávok között kialakuló szakadékot megvizsgálva.

Kiemelt kép: Getty Images