„Ölembe vettem a kisfiam, és csak arra tudtam gondolni, látnia kell még engem futballozni” – interjú Holman Dáviddal

– Az ötödik bajnoki címedet ünnepelhetted a Slovanban, ami igazán dicséretes teljesítmény, kérdés, az ideit mennyire érzed a magadénak?

– Kétségtelen, egy sportoló akkor tekinti sajátjának a győzelmet, ha részt vett annak kiharcolásában. Ez az idény sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Szokták a futballban mondani, mindegy ki rúgja a gólt, csak nyerjen a csapat, és ez így is van, de jó lett volna azért rúgni néhány gólt.

– Jelent némi vigaszt a gyötrelmes szezonodra a csapat bajnoki címe?

– A sérülésből felépülő játékos szeretne mielőbb újra meccset vívni, visszanyerni a formáját, erre én nem kaptam meg az esélyt. De különedzéseket végeztem, hogy ha a nyáron lejáró szerződésem miatt váltanom kell, minél jobb formában legyek. Úgyhogy jó állapotban vagyok, sikerre éhes, várom az új kihívást.

– Márciusban hét hónap kihagyás után futballozhattál ismét tétmeccsen, a Szlovák Kupában. Ha újabb lehetőségek az első csapatnál azután nem is adódtak, az akkori pályára lépés felért egy újjászületéssel?

– Elég súlyos sérülést szenvedtem el a nyáron, immár a másodikat. Az elszántságomat mutatja, hogy hat hónap után mindkét esetben a csapattal edzettem, ami igen gyors felépülésnek számít. Kellett hozzá, hogy az orvosok, illetve az engem a rehabilitációban segítő szakemberek egyaránt remek munkát végezzenek. A játéklehetőség aztán sajnos elmaradt, én azonban készen álltam.

– Korábban a bal térdedben szenvedtél keresztszalag-szakadást, a nyáron ugyanígy sérült meg a jobb, és azt nyilatkoztad kevéssel utána, az is megfordult a fejedben, hogy feladod, a kisfiad azonban inspirációul szolgált a folytatásra. Ha ő nem jön akkor a világra, abbahagyod?

– Nehéz erre felelni… Gyerekkorom óta futballozom, ez az életem, a szenvedélyem, abban a traumatikus helyzetben sok minden megfordult azonban a fejemben, a befejezés gondolata is.

Aki átesett már egy ilyen sérülésen, tudja, milyen fájdalommal jár a felépülés. Miután visszatértem az első sérülésből, megszületett a kisfiam, ami rendkívül boldoggá tett, néhány hónap múltán azonban a másik keresztszalagom is elszakadt, az örömmámor után, ami hatalmas energiákat szabadított fel bennem, újra csak a mélyben találtam magam.

Kaptam egy újabb gyomrost. Nehéz ezt a helyzetet megélni, elfogadni a tényt, hogy újra végig kell csinálnod az egész rehabilitációt, annak minden gyötrelmével. De az ölembe vettem a kisfiam, és amikor ránéztem, csak arra tudtam gondolni, hogy pályára kell még lépnem, látnia kell engem futballozni, azt szeretném, ha én lennék neki a példa arra, megéri küzdeni, kergetni tovább az álmokat.

– Arra emlékszel, milyen álmokat fogalmaztál meg kölyökkorodban?

– Rengeteget. Kezdve azzal, hogy eljussak a futball világába, egészen addig, hogy egy nap magamra öltsem a válogatott mezt. Még talán azt is, hogy én leszek az új Juan Román Riquelme. A mai napig nézem egyébként a gyerekkori kedvencemről készült felvételeket. De ugyancsak felnéztem a szintén futballozó nagyobbik bátyámra. Aztán ahogy egyre nagyobbá válsz, újabb és újabb célokat akarsz megvalósítani.

– És az valamikor pusztán annyi, hogy újra a gyepen lehess…

– A keresztszalag-szakadásból való felépülés elég viszontagságos. Minden orvos másképp tervezi meg a rehabilitációt, velem például a műtét után közölték, akkor álljak rá a lábamra, és csoszogjak csak ki a wc-re. Mások más módszerben hisznek. Újra kell mindenesetre tanulni járni, mert a térded elfelejti a mozgást, az izmok elhalnak, egyénfüggő, mennyi időt vesz igénybe a teljes felépülés, a legfontosabb azonban, hogy ne keresd a miérteket. Hogy miért történt, miért veled történt.

Az foglalkoztasson egyedül, hogy mielőbb vissza tudj térni a pályára. Össze kell szorítani a fogad, és csak előre tekinteni.

– Az első esetben nyilván meg sem fordult a fejedben, hogy feladd, de a másodiknál vettél igénybe külső segítséget, pszichológusét például, vagy elég motivációval szolgált a már taglalt apaszerep?

– Szerető családban nőttem fel, a szüleim és a feleségem segítsége nagyon sokat jelentett, de a barátok és a csapattársak támogatását is mindvégig élveztem. Lehet külső segítséget igénybe venni, de ha te nem vagy elég elszánt, ha nincs meg a belső hajtóerő, szerintem hiábavaló.

– Mindkétszer Bécsben műtöttek. Ugyanolyan tökéletesen sikerült a második operáció, mint az első?

– Igen. Sokakkal beszélgettem, akik átestek hasonló sérülésen, és a legtöbbjük később is érzett még fájdalmat a térdében, nekem egyáltalán nincs. Olyan, mintha soha nem is műtöttek volna meg. A lábam 100 százalékos, edzésben vagyok, meccsre kész, ahhoz persze, hogy tökéletesen meccsfitt legyek, egy alapozást végig kell dolgoznom.

– Szokták mondani, ami nem öl meg, az megerősít. Erősebb emberré váltál a két sérüléssel, és az abból való felépüléssel?

– A mondás tökéletesen igaz. Amíg nem ér baj, azt hiszed, érinthetetlen vagy, hogy az élet csupa öröm, aztán rájössz, korántsem.

Nyilván vannak az életben és a világban sokkal nagyobb tragédiák annál, mint egy sportsérülés, még ha az ilyen súlyos is, de pofi labdarúgóként, akinek ez az élete, csapásként éled meg ezt is.

A lényeg, hogy mielőbb túllépj az első napokban óhatatlanul rád törő miérteken, mert azzal csak az időt pocsékolod. A sérülés másnapján érdemes már a jövőbe nézni, és mindent beleadni.

Forrás: SK Slovan Bratislava Facebook

– Utóbb kialakul az emberben egy olyan érzés, hogy minden akadályt le lehet küzdeni?

– Talán igen, illetve biztos, hogy felerősödik a sport iránti szeretet, mert ami addig természetes volt, hogy edzhetsz, játszhatsz, egyszer csak elveszni látszik, s megtanulsz nagyon örülni annak, hogy újra futhatsz, labdázhatsz, kapura lőhetsz. És felerősödik benned az érzés, hogy igen, ezt akarom csinálni. A fájdalomküszöböd biztosan kitolódik a felépülés idején, kitartóbbá válsz.

– Amúgy is mindig jellemzett a küzdőszellem, az elszánt akarat, vagy a sajnálatos sérülésekkel erősödtek meg benned ezek a jegyek?

– Semmit nem adnak ingyen, szerintem az a futballista, aki eljut az élvonalba, tud küzdeni, mert biztosan rákényszerült addigi karrierjében. Semmi nem hullik az öledbe. Ugyanakkor egy ilyen sérülés, pláne kettő, még inkább megerősít.

– Lehetett azért tapasztalatod abban, hogy érdemes összeszorítani a fogat, és előrenézni, mert amikor 21 éves korodban légmelled lett, ugyancsak volt ok az ijedtségre.

– Mondják, az életben fontos a szerencse. Hogy nem csak a képességeken múlik egy karrier, hanem a mázlin. Hát, engem mindig a lehető legrosszabbkor ért a baj. Annál a bizonyos légmellnél már játszottam a Fradiban, és akadtak külföldi ajánlataim, az első keresztszalag-sérülésnél szintén kerestek más külföldi klubok. De ahogy a Fradi-drukkerek is skandálják: küzdeni mindig, feladni soha, s én ehhez tartottam magam.

– Ha már a zöld-fehérek. Vác–MTK útvonalon jutottál el a Ferencvárosba 16 évesen. Hogy jött a Fradi?

– Nyolcévesen vitt el édesapám Vácra, mindjárt ott tartottak. 14 éves koromig játszottam piros-kékben. Akkor felfigyelt rám az MTK, és Agárdon folytattam. Két évet töltöttem el az akadémián, azután elváltak az útjaink. Későn érő típus voltam, 16 évesen még a 160 centit sem értem el, ráadásul rettenetesen vékony voltam, elkezdett ugyanakkor fájni a hátam és a térdem. Az engem megvizsgáló specialista elmondta, a növekedés lesz az oka, türelmesnek kell most maradni, de ne aggódjak, elég magas leszek. Én pedig egy-másfél év alatt nőttem 20 centit, 187 lettem felnőtt koromra, szóval igaza lett. A Fradinak pedig kellettem, és lépcsőről lépcsőre haladtam felfelé.

– Már 19 évesen bemutatkozhattál az első csapatban, egy Siófok elleni találkozón. Élénken él benned a pillanat?

– Hogyne. Addig egyáltalán nem edzettem az első csapattal, a Lipcsei Péter irányította NB II-es második csapatban játszottam. Egy pénteki tréningen odajött azonban hozzám Détári Lajos, és megjegyezte, úgy készüljek, holnap játszom. Tudom, feleltem, megyünk az MTK-hoz. Nem, te nálunk játszol az NB I-ben a Siófok ellen, mondta.

– A világ legboldogabb embere lehettél.

– Valószínűleg. Nagy közönség gyűlt össze, mert a rosszabb szériánk miatt ingyen léphettek be a szurkolók. Arra pedig biztosan sokan emlékeznek még, milyen hangulat uralkodott a régi Üllői úti stadionban, ha tele voltak a széksorok…

– A gatya nem volt tele?

– Minden olyan gyorsan történt, hogy izgulni sem volt időm. Döme bá amúgy épp ezt kérdezte a meccs előtt, de hamar megnyugtatott: felesleges izgulnom, izguljon az, aki berakott.

– Azóta is csak keveseknek adatik meg, hogy a Fradi utánpótlásából eljussanak az első csapatig. Miért olyan iszonyatosan nehéz megugrani ezt a lépcsőfokot?

– A Ferencváros mindig is az egyik legerősebb hazai klub volt,

a legjobb játékosokat próbálta megszerezni, ma is így van, külföldről is minőséget igyekszik importálni, ezért aztán nehéz egy fiatal dolga.

Szerencsém volt azzal, hogy Ricardo Moniz lett azután a vezetőedző, szeretett fiatalokkal dolgozni, nem félt őket betenni az első csapatba. Rengeteget fejlődtem nála, sokat köszönhetek neki is.

– A tavasszal töltötted be a 30-at. A boldogságot említettük. Azt tudod, életed első három évtizedében mikor voltál a legboldogabb?

– A fiam születésekor. A sportpályafutásomban Azerbajdzsán ellen, egy Eb-selejtezőn, amikor mindjárt a bemutatkozásomkor gólt lőttem a válogatottban. Ez azért keveseknek adatik meg.

– Most készítettél egyfajta számvetést? Hogy milyen pálya áll mögötted?

– Alakulhatott volna jobban és rosszabbul is, nem tudom már meg soha, mi történik, ha nincsenek a sérülések. A bajnoki címek, kupaaranyak szép emlékek, és úgy neveltek, ne legyek elégedetlen soha, köszönjem meg Istennek, amit kaptam. Mégis azt remélem, nem ez volt az utolsó bajnoki címem, és öt-hat nagyon jó évem van még a futballban. Rendkívül motiváltnak érzem magam.

– Azért meg tudtad rendesen ünnepelni a kerek évfordulót?

– Szűk családi és baráti körben, egy ebédeléssel. Az emberben megfogalmazódik, hogy hú, majd a 30. születésnapon mekkora bulit csap, ebből lett ez a szolid összejövetel. Nem baj, úgyis azt mondják, a 40 az új 30, talán majd akkor…

Kiemelt kép: SK Slovan Bratislava