Örök szőke, örök szikla

Milyen volt szőkesége? Nem tudom már. Az én korosztályomnak nincs vele szemben empirikus, a futballal – amelynek ő és mi is kiábrándíthatatlan szerelmesei vagyunk – kapcsolatos tapasztalata.

Kár, mert Kálmán bá’ ennél több volt.

Hogy mást ne mondjak így a világbajnokság idején, ő volt az egyetlen honfitársunk, aki játékosként és szövetségi kapitányként is megjárta a mundiált (1962-ben és 1966-ban a pályán; 1982-ben a kispadon). Pedig a magyar futball története van annyira színes és terjedelmes, hogy azt gondolná az ember, ezt azért többen is elmondhatják magukról. De nem, ő ebben is egyedi volt. Becenevét jócskán megszolgálta, hiszen Szőkének szőke volt, de Sziklaként nem csak kemény védőjátékáról marad híres, hanem arról is, hogy biztonságot nyújtott, el lehetett mögötte bújni.

Ez történt, amikor 1969 végén Marseille-ben a Csehszlovákia elleni 4–1-es zakó után kimondta, amire futballista gondolni sem mert:

„A mi időnk lejárt.”

Vele együtt egy teljes generációt nyugalmazott az MLSZ akkori vezetése, holott ő ekkor még harmincon innen volt. Később öt meccset még kapott a legjobbak között, de meghatározó szerepet már nem tudott betölteni.

A World Soccer magazin 1971. decemberi címlapján (forrás: Hont András Facebook)

Nem úgy a Vasasban, melynek – méltán – legendája. Igazi Illovszky-bébi, Ihász Kálmánnal és Farkas Jánossal egy sem addig, sem azóta nem látott generáció tagja a Fáy utcában, ahol teljes felnőtt-karrierjét végigjátszotta. Nyert négy bajnoki címet a piros-kékekkel, és háromszor elhódította a Közép-európai Kupát is.

A korai visszavonulás azt is jelentette, hogy fiatalon edzőnek állt, kisebb csapatok irányítása után visszatért szeretett otthonába, a Fáy utcába, mielőtt első ízben kinevezték a válogatott szövetségi kapitányává. Irányításával csoportelsőként jutottunk ki az 1982-es spanyolországi vb-re, és bár ott a csoportkörből nem jutottunk tovább, a 10–1-es Salvador elleni, máig gólrekordot tartó mérkőzésen ő ült a kispadon. 1985-ben elfogadta a török szövetség invitálását és átvette a helyi válogatott irányítását, az ott töltött időszakról és az őt körülvevő szeretetről élete végéig a legnagyobb lelkesedéssel beszélt.

A rendszerváltás előtt hazatért, majd a Zalaegerszeg szakmai tanácsadójaként bundagyanúba keveredett, amiből sosem tudta magát hitelt érdemlően tisztázni. Féléves eltiltással megúszta az ügyet, de sokat elárul nagyságáról (vagy a kor erkölcséről), hogy ezután még két időszakban irányíthatta a magyar válogatottat. Vezetésével sem az 1992-es svédországi, sem az 1996-os angliai Európa-bajnokságra nem tudtunk kijutni és ezzel egyidejűleg edzői pályafutása is az érdemi részének a végéhez ért. Ezt követően az Magyar Labdarúgó-szövetség alkalmazásában állt, de 2007-ben elbocsátották, miután televíziós szakértőként rasszista megnyilvánulást tett a Magyarországra szerződő afrikai légiósokról.

Szövetségi kapitányként végül három részletben 61 mérkőzésen irányította a válogatottat (Forrás: goal.com)

Vagy amiatt, mert ő volt a beszélő feje a 2012-es Eb-pályázatunknak, amely a lehetséges tizenkét döntéshozóból egyet sem tudott meggyőzni arról, hogy jó házigazdái lennénk a tornának. Vérmérséklettől függően esetleg a nevét gyakran egy kontextusban emlegetik a Ferencváros 2006-os NB I-es kizárásával, de a tény, hogy sokan csak botrányokkal kapcsolják össze a személyét, világos feladatot jelöl ki az utókor számára:

Vajon hányan tudják, hogy 1966-ban Brazília 3–1-es legyőzésekor törött kulcscsonttal játszott, és talált be Brazília ellen a világbajnokságon? Úgy állt akkor a tizenegyes-pontra letett labda mögé, hogy a legtöbb csapattársa oda sem mert nézni. De ő kemény és megingathatatlan maradt, valódi Szikla.