Olaszországban is bizonyított a világbajnok uruguayi klasszis

Az uruguayi és a dél-amerikai labdarúgás történetének legnagyobb alakjai közé tartozó Juan „Pepe” Alberto Schiaffino legnagyobb sikere az 1950-es emlékezetes világbajnoki cím volt Uruguay válogatottjával.

Négy bajnoki cím a nevelőcsapatával

Az 1925-ben Montevideóban született nagyszerű irányító-támadó nevelőegyesülete a patinás Penarol volt. Schiaffino 1943 és 1954 között 227 mérkőzésen 88 gólt szerzett a Decano színeiben, miközben 1949-ben, 1951-ben, 1953-ban és 1954-ben is megnyerték a bajnokságot. Számtalan emlékezetes csatát vívtak a másik nagy fővárosi egylet, a Nacional ellen, amely a Penarol sikerei közti években hódította el a címet.

A két vetélytárs azóta is fej-fej mellett halad a bajnoki címek számát illetően. Az uruguayi országos bajnokság eddigi 119 kiírásából 100(!) alkalommal e két csapat valamelyike diadalmaskodott: a Penarol eddig 51-szer, a Nacional 49 alkalommal lett győztes.

Az 1950-es bravúros vb-győzelem

Uruguay hazai környezetben nyerte meg az első, mindössze 13 csapat részvételével megrendezett világbajnokságot 1930-ban. A második világháború utáni első, összességében a negyedik tornán újra Uruguay diadalmaskodott, miután 1950-ben Brazíliában hódította el a vb-trófeát nem mindennapi körülmények között.

Az 1950-es vb-n a négy csoport első helyezettje automatikusan bejutott a legjobb négy közé, ahol rendhagyó módon körmérkőzéseket rendeztek. Uruguay a csoportkörben 8:0-ra legyőzte Bolíviát (Schiaffino duplázott), mindez pedig elég volt a csoportelsőséghez, mert Franciaország visszalépett a tornától. A legjobb négy csapat közé a Celeste mellett a házigazda brazilok, valamint Svédország és Spanyolország kvalifikálta magát.

Uruguay csak 2:2-es döntetlent játszott a spanyolok ellen és nagy nehezen, 3:2-re győzte le Svédországot, miközben a brazilok 7:1-es és 6:1-es kiütéses sikert arattak az európai csapatok ellen. A két dél-amerikai csapat mindent eldöntő egymás elleni mérkőzésének Brazília volt a toronymagas esélyese. Ráadásul a selecaónak egy döntetlen is elegendő volt az üdvösséghez a 173 ezer néző előtt rendezett mérkőzésen a riói Maracana Stadionban. A brazilok a második félidő elején Frianca góljával meg is szerezték a vezetést, ám a második gólt nem tudták megszerezni.

Forrás: historyofsoccer.info

Az egész brazil nemzet az ünnepre készült, a játékosok hazai pályán történő megkoronázására. Ehelyett nemzeti katasztrófa történt, az előre betervezett utcai karneválok és ünnepségek elmaradtak, helyette a letargia lett úrrá Brazílián. Az újságok nem voltak hajlandóak írni a meccsről, még ünnepélyes díjátadót sem tartottak, ráadásul sokan öngyilkosságot követtek el a stadionban, a lelátóról a mélybe vetve magukat. A játékosok közül többen lemondták a válogatottságot. Egyszer, s mindenkorra Brazília szakított a szerencsétlenséget hozó fehér mezével, és innentől kezdve viseli a máig ismert sárga-kék szerelést. Az eset a Maracanazo (Maracana-csapás) néven vonult be a történelemkönyvekbe.

„Az az igazság, hogy bárhogy is próbáltunk utána visszaemlékezni egyes momentumokra, nehezen tudtuk felidézni azokat, egyszerűen stresszben játszottunk. Utólag hallottuk, hogy a brazil játékosok közül néhányan elájultak az öltözőben az idegkimerültségtől. Nem csodálom, azt hiszem, mi is közel álltunk ehhez. Arra határozottan emlékszem, hogy a szünetben Andrade odavont magához, megfogta az égszínkék mezemet, és annál fogva rázott, úgy, hogy majdnem kiestem a trikómból. »Pepe, gólt fogsz lőni. Gólt kell lőnöd!« Látja, így történt”

– emlékezett vissza Schiaffino az ominózus meccsre egy 1995-ben adott interjúban.

Az Aranycsapat hiúsította meg a címvédést

Négy évvel később az 1954-es svájci világbajnokságon Uruguay a negyedik helyen végzett. A sikeres csoportkör után a negyeddöntőben a mieink által nem sokkal korábban 6:3-ra és 7:1-re megvert Angliával találkoztak, és a gólt is szerző Schiaffino vezérletével a Celeste 4:2-es győzelmet aratott. A világbajnoki elődöntőben az Aranycsapat óriási küzdelemben, hosszabbításban tudta felülmúlni 4:2-re a rendes játékidőben kétgólos hátrányból egyenlítő Uruguayt. Ahogy ezután a mieink a vb-döntőben, úgy a dél-amerikaiak a bronzmeccsen kaptak ki. Uruguay 3:1 arányban maradt alul Ausztriával szemben, így a címvédő csak negyedik lett Svájcban. A bronzmeccs volt Schiaffino utolsó fellépése a válogatottban.

Új élet Olaszországban

A világbajnokságot követően ugyanis akkori világrekordot jelentő díjért, 52 millió líráért átigazolt a Penaroltól az AC Milanhoz. Akkoriban azok a játékosok, akik Dél-Amerikából Európába szerződtek, gyakorlatilag kegyvesztetté váltak hazájukban, onnantól a válogatottban sem számítottak rájuk. Schiaffino a távozásáig 21 meccsen kilencszer volt eredményes a dél-amerikai nemzeti tizenegyben, később az olasz válogatottban négy meccsen lépett pályára olasz származású apai nagyapja révén.

Fotó: IFFHS

Az uruguayiból lett olasz kedvenc hat év alatt 171 mérkőzésen 60 találatot szerzett a milánói csapat színeiben. Eközben három alkalommal segítette a Milant bajnoki címhez (1955, 1957, 1959), továbbá megnyerték az 1956-os Latin Kupát, melyen olasz, spanyol, francia és portugál klubcsapatok vehettek részt. Az 1958-as BEK-döntőt viszont elveszítették a kor egyeduralkodó európai csapatával, a Real Madriddal szemben. (Ez volt a „királyi gárda” sorozatban megnyert öt BEK-címéből a harmadik diadal.)

Schiaffino ezt követően még két évet eltöltött az AS Roma alkalmazásában, a fővárosiakkal a VVK-trófeát emelhette magasba 1961-ben.

A visszavonulása után visszatért a hazájába, ahol az 1970-es években egy rövid ideig egykori csapatát, a Penarolt és az uruguayi válogatottat is irányította. 2002-ben Montevideóban hunyt el 77 éves korában.

Schiaffino a korszak egyik legtechnikásabb játékosa volt, kiváló ütemérzékkel. Jól cselezett és és számos megmozdulásával előrébb járt a kortársainál. Az ellenfelek számára sokszor kiszámíthatatlan módon lelassította vagy éppen a felgyorsította a játékot. A passzolási képességei legalább annyira kiemelkedőek voltak, mint a lövései, átlagon felüli rúgótechnikával és lövőerővel bírt. Bátran vállalkozott távolról, akár 30-40 méteres átlövésekre is. A mai értelemben vett cselekkel szemben azonban inkább a különböző testcseleket és az ellenfelek sebességgel való legyőzését részesítette előnyben, de ha a helyzet úgy hozta, a fizikai párharcoktól sem riadt vissza.

Az IFFHS Schiaffinót nevezte minden idők legjobb uruguayi labdarúgójának, míg a 20. század legjobb játékosait tömörítő listán az előkelő 17. helyre jelölte őt.

A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője. További érdekességek, aktualitások az argentin és a dél-amerikai labdarúgás világából:

https://futballtango.blog.hu/

Kiemelt fotó: historyofsoccer.info