„Olyan csapatot akarok a pályán látni, amelyik ellen utálnak az ellenfelek futballozni” – Interjú Tímár Krisztiánnal

– Ha néhány szóban kellene megfogalmaznod, miben rejlik a Nyíregyháza ereje, mit mondanál?

– Mentalitás, csapategység, tudatosság. Nekem ezek nagyon fontos összetevők. A kohéziót mielőbb ki akartuk alakítani, hogy a játékosok képesek legyenek együtt, egy közös célért küzdeni. Az egység és a megfelelő mentalitás megteremtése rendkívül fontos részét képezi az edzői hitvallásomnak.

– Ha le kéne írnod a Tímár Krisztián-féle futballt szűken szakmai szempontból, az hogyan festene?

– Nagyon szervezett, agresszív és támadó szellemű. Szeretem, ha már az ellenfél térfelén megkezdjük a védekezést, meg is követelem. Annak is egységesnek, szervezettnek kell lennie. Olyan csapatot akarok a pályán látni, amelyik ellen utálnak az ellenfelek futballozni. És nem azért, mert szétrúgja a riválist, hanem mert

tudatos, gyors, intenzív, agresszív, az ellenfél szempontjából kellemetlen focit játszik, magasan kezd el védekezni, gyors az átmenetekben, szóval a modern futball stílusjegyeit mutatja. Jól kell tudnunk reagálni a váltásokra, de fontos, hogy labdabirtoklásnál is tudjuk, hogyan juthatunk el az ellenfél kapujáig.

– Ebből a szempontból az, hogy a nyáron tizenkét új ember érkezett a csapathoz könnyebbséget jelentett? Nem egy frusztrált, fásult közeget kellett felvillanyoznod, hanem a – mondjuk úgy – még nem elrontott futballistákkal kellett elhitetned, hogy amit megkövetelsz, az eredményre vezet.

– Ettől még a miliő ilyen volt, csalódott az elmúlt évek kudarcai miatt. Az első hét volt ebből a szempontból kulcsfontosságú, mert nyilván mindenkiben nyomot hagyott a hányattatott szezon. Mielőbb el kellett hitetnem a játékosokkal, hogy új időszámítás kezdődött, másfajta gondolkodásra lesz szükség, muszáj felemelni a fejeket, beleállni a munkába. A Nyíregyháza NB II-es pótvizsgája miatt kevesebb pihenő jutott a futballistáknak, de miután elkezdtünk együtt dolgozni, a stábunk pozitív hozzáállása viszonylag hamar átragadt a játékosokra, és kiderült, vevők arra, amit szeretnénk velük együtt megvalósítani. Segített, hogy már a felkészülési mérkőzések is elég jól sikerültek.

– Külföldi példákból is látjuk, van edző, aki néhány hét alatt a saját képére formálja csapatát, másnak egy év alatt sem sikerül. Valójában mennyi időre van szüksége egy edzőnek ahhoz, hogy tökéletesen elültesse mindazt, amit szeretne viszontlátni, és úgy játsszon a csapata, ahogy azt elképzelte? Létezik egyáltalán sztenderd?

– A világért sem hasonlítanám magam neves külföldi trénerekhez, de megkerülni sem akarom a választ: nekem erre egy felkészülési időszak elég szokott lenni. Ami nem azt jelenti, hogy addigra tökéletes a játékunk, korántsem, de arra elég, hogy lerakjam az alapokat, hogy megértessem az állománnyal, mit szeretnék látni a játék négy fázisában. Sokat segített ebben az utánpótlás válogatottaknál betöltött szövetségi edzői munkám, ott is elég rövid idő alatt kellett összeraknom a játékunkat. Szóval a Nyíregyháza sincs még kész, sokat kell még fejlődnünk, már csak azért is, mert egyrészt van konkurencia, másrészt az ősszel megleptük a mezőnyt, a tavasszal viszont arra számítok, hogy sokkal alaposabban készülnek ránk az ellenfelek. De ha megőrizzük a munkamorálunkat, szép második félév elé nézünk.

– Nyilván nem szabad általánosítani, de sokszor éri a vád a magyar futballistákat, hogy kevésbé szeretnek dolgozni, szeretik a kényelmet, eszükbe sem jutna feszegetni a határaikat. Meg tudod ezt cáfolni?

– Ebből a szempontból nálunk nem volt probléma. Mindjárt a közös munka elején lefektettem az elveket, elég szigorúan. Tudják, mi a követelményrendszer, mit akarok viszontlátni, nem is nagyon volt gond. Ha mégis akadt, egyéni beszélgetésekkel rendeztem. Mindenki alkalmazkodott az intenzív, pörgős edzéseinkhez. Egy edzőnek az az egyik legfontosabb, hogy a mérkőzésen minél több minden megjelenjen a tréningeken gyakoroltakból, ha azokból semmi sem látszik a hétvégén, valami nem stimmel.

Ami pedig a határok feszegetését illeti, szorosan kell tartani a gyeplőt, valahogy kicsikarni, hogy a játékos mindennap úgy jöjjön edzésre, jobb akar lenni. Ezt próbálom elérni. Tudatosítani, hogy nem időt elütni vagyunk együtt, hanem azért, hogy egyénileg és csapatként is fejlődjünk. Hozzátéve, hogy nem két órában kell profinak lenni, az edzés előtt és után is ahhoz méltón kell élni. Ebben van a kintiek és a mieink közt különbség, a tapasztalataim szerint ott érettebben gondolkodnak, de a mieinket is rá lehet állítani a jó pályára. 

– Mindezek alapján a személyiség volt a nyáron a kiválasztás legfőbb szempontja?

– Az egyik legfőbb. A három-négy alapvető szempont egyike volt a megfelelő mentalitás, hogy motivált legyen a játékos, edzhető személyiséggel, olyan, aki fejlődni akar. A többi szempont posztfüggő is.

– Ami igazán érdekes, hogy olyan játékosokkal érsz el hangos sikert, akiket rég leírtak, gondolok itt Nagy Dominikra, Géresi Krisztiánra, Novák Csanádra, de még lehetne sorolni a neveket. Mi a titok?

– Az, hogy nem így álltam hozzájuk. Jó játékosoknak tartom őket, Fekete Tivadar sportigazgatóval tudatosan választottunk, tudtuk, hogy sikeréhesek, bizonyítani akarnak, van bennük ambíció. Többet láttunk bennük, mint amennyit esetleg mások, és sikerült is megértetni velük, mit akarunk megvalósítani. Ők pedig partnerek a munkában.

– Nyilatkoztad korábban, sokat tanultál a győri időszakból. Mit, egész pontosan? Mi annak az időszaknak a legfontosabb tanulsága?

– Hogy nem minden úgy van, ahogy azt te naivan elképzeled. De akkor is muszáj önazonosnak maradni. A bajban jössz rá, ki milyen ember, és az is kiderült, Szalai Tamásra, a segítőmre a nehezebb pillanatokban is számíthatok.

– Ahogy érzékelem, ebbe bővebben nem szívesen mész bele, viszont az utánpótlásban eltöltött évek ugyancsak jó iskolának bizonyultak?

– Több szempontból is. Taktikai értelemben feltétlenül, többféle játékrendszert is szabadon kipróbálhattam, ettől még a játékfelfogás maradt állandó. De ki tudtam próbálni többféle periodizációt, a négy-, illetve ötvédős rendszert, a labdakihozatalt többféleképpen gyakorolni, a presszinget fejleszteni. Egészen kicsikkel kezdtem, az U10-es korosztállyal, és örülök, hogy Klausz Milán személyében abból a csapatból is lett NB I-es játékos, büszke vagyok rá. A gyerekeknél rendkívül fontos a pedagógiai érzék, ezt is fejleszthettem.

Egy klubcsapatnál mindennap együtt vagy a játékosokkal, minden rezdülésre figyelsz, megtudod, kire számíthatsz igazán, szóval klubszinten sok mindent könnyebb megvalósítani, de például Marco Rossi válogatottja is azért ilyen eredményes többek közt, mert olyan szoros közösséget alkot, mintha csak klubcsapat volna.

Én is törekedtem mindig a válogatottnál a klubszellemet kialakítani. Szóval, miközben sok mindent tanultam, azt éreztem, a bennem buzgó versenyszellem a felnőtt futball felé terel. A felnőtteknél vezetőedzőnek lenni az utánpótláshoz képest egészen más, nagy része a vezetéselmélet, egy egész stábot kell tudni irányítani, a csapat élére állni. Aprólékos munka, de a siker nagyrészt az emberi kapcsolatokon múlik, hogy hogyan tudsz ennyi labdarúgót és szakembert vezetni, összefogni, egy célért egy zászló alá terelni. 

– Általában a futballfelfogásodra, arra, hogyan érdemes a játékról gondolkodni, mennyiben hatottak az angliai légiósévek?

– Nagyon, de ugyanígy hatott rám Lőw Zsolt és a Red Bull koncepciója. Megtetszett az a játék, a nagy tempó, az intenzív presszing, beszélgettem erről Cicával, a magyarországi előadásain is részt vettem, és kiegészítve a saját gondolataimmal formáltam a játékképemet. 

– Mivel lettél több Angliában, még játékosként?

– Tudatosabb lettem. A lelkesedésem itthon is megvolt, ott profivá váltam. Öt évet töltöttem el Angliában, ehhez kellett kitartás és önfegyelem. Az előbbi mindig megvolt bennem, utóbbiban sokat fejlődtem.

Érettebb gondolkodású, tudatosabb ember lettem. Azt az intenzitást, amit ott a hétköznapi munkát is jellemezte, ma is alkalmazom. Olyan nincs, hogy ha hétköznap kocogsz, a hétvégén sprintelni tudsz. Szóval abszolút meghatározó időszaka Anglia a karrieremnek.

Már fiatalon oda szerettem volna egyébként igazolni. Emlékszem, még a BKV-ban volt a csapattársam Filipovics Vladan, ő mondta mindig, az én játékstílusom az angol futballba való. Onnantól határozott célommá vált eljutni a szigetországba. Amikor a Fradiba igazoltam, egyből be is iratkoztam egy nyelviskolába, hogy ha a következő lépcsőfok Anglia lesz, felkészült legyek. 

– És Anglia lett, a Plymouth, amelyik a 2007–2008-as idényben három magyarral állt fel, Buzsáky Ákossal, Halmosi Péterrel, Tímár Krisztiánnal, és végzett az igencsak rendben lévő tizedik helyen. A Plymouth a Championship szintjén is inkább kiscsapat volt ugyebár. De imádtak ott titeket…

– Valóban. Ákos előbb érkezett, mi Halmosi Cucuval később, sokat segített nekünk a beilleszkedésben, de a mentalitásunkkal, személyiségünkkel, no meg persze a játékunkkal hamar elfogadtattuk magunkat. Ma is létezik egy magyar fal a stadionban, Made in Hungary felirattal és a freskónkkal emlékeznek ránk.

– Kultikus figurává váltál Plymouthban, az emberek fekete, Timanator feliratú pólóban jártak a meccsekre, annyira imádták a szuper lelkes, kőkemény játékodat. Halmosi Peti mesélte, hogy bár igazán megtermett, csupaizom csatárai voltak a Plymouthnak, ők is úgy mentek oda hozzád a tréningek előtt, hogy „Krisz, imádunk, de a közelünkbe ne gyere az edzésen”. Ennyire tartottak tőled ugyanis. Mert te a tréningeken is száz százalékot adva, irgalmat nem ismerve futballoztál.

– Így volt. Egy idő után a meccseken is így álltak hozzám. Megismertek, tudták, mire számíthatnak. De ez a hozzáállás kellett ahhoz, hogy helytálljak Angliában. 

– Ez a hozzáállás az ember bensőjéből fakad, nem? Ezt nem lehet megtanulni, feltételezem.

– Valahol veled született, mégis hiszek abban, hogy a közeg képes formálni az embert. A kint játszó magyarok mindegyike hazahozta ezt a mentalitást, mert hatott ránk a közeg. Én pedig amúgy is az típus vagyok, akiből dacot vált ki, ha leírják, ha azt hallja, úgysem sikerül. Akkoriban sokunkra legyintettek, hogy úgyis jön haza egy év múlva, én viszont eldöntöttem, kint ragadok. 

– Egy majdhogynem végzetes élmény is a Plymouthhoz köt: a 2008-as Wolves elleni szezonzáró bajnokin súlyos fejsérülést szenvedtél, de a következő idény első meccsén, ugyancsak a Wolves ellen már pályán lehettél. Az azért ijesztő jelenet volt, és lehetett volna belőle még nagyobb baj, nemde?

– Nagyon nagy volt a baj. Szilánkosra tört a koponyám, kis híján megvakultam, mert félő volt, az orrnyergemből leszakadt szilánk belefúródik a szemembe. Ezért is kellett mielőbb műteni, hogy a látásom ne kerüljön veszélybe. Ma is nagyon hálás vagyok a Plymouthnak azért, hogy keresett egy remek koponyaspecialistát, aki egy műtéti eljárással újraplasztikázta a homlokcsontomat. Ma is tizennégy platinadarab van a homlokomban, de tökéletesen sikerült az operáció, és az akaraterőmnek is hála, sikerült visszatérnem a pályára. 

– Már gyerekként is kőkemény játékos voltál, elképesztő küzdőszellemmel?

– Igen. Édesapám nevelte ezt belém és a bátyámba. Igen szigorú volt, de tőle fakad a fociszeretetünk. Az volt az elve, csak akkor menjünk fel a pályára, ha mindent beleadva küzdünk, ha mindent megteszünk a győzelemért.

– Mindezek alapján kérdezem, játékosaidnál a futballtudást vagy a megfelelő hozzáállást tartott fontosabbnak?

– Mindkettőt. Alapelvárás a jó mentalitás, de kell a futballtudás is.

Ha megvan benned az alázat, ha fejlődni akarsz, fogsz is. Szoboszlai Dominik remek példa. Kiváló játékos, de ha nem lenne ennyire alázatos, nem játszhatna a Liverpoolban. És ugye nem azok a hírek jöttek előbb Liverpoolból, hogy mindenkit kicselez, hanem hogy ő futja a csapatból a legtöbbet, hogy milyen jó a személyisége, mennyire sokat dolgozik a meccseken.

Gera Zolit említhetném még. Amellett, hogy zseniális játékos volt, elképesztő sokat melózott. 

– Mit tartasz amúgy a legnehezebbnek az edzősködésben? Ezt, vagyis a nem megfelelő hozzáállású játékos gondolkodását megváltoztatni?

– A problémamegoldást, hogy tágabban közelítsem meg a kérdést. Nyomás alatt is higgadtnak maradni, rendre jól dönteni. Reagálni kell tudni a saját csapatodat ért bajokra, ha például egy meccsen már az első félidőben hárman megsérülnek, és reagálni az ellenfél játékára. S bár nem nehézség, kötelező érvényű feladat, hogy mindig korrekt maradj, egyenes, őszinte.

– És mi okozza a legnagyobb örömöt? A hétvégi győzelem?

– Ha úgy győzünk, ahogy azt begyakoroltuk. Akkor valóban nagyon boldog vagyok. 

Kiemelt kép: Nyíregyháza Spartacus FC facebook