Öröm és bánat Afrikában (I. rész) – Mesés meglepetések

A március végi mérkőzések előtt egy FIFA-döntés alaposan felborzolta a kedélyeket Afrikában, ugyanis a világszövetség a COVID miatt bevezetett karanténkötelezettségek esetére lehetővé tette a klubok számára, hogy ne engedjék el játékosaikat a válogatott mérkőzésekre. Így aztán több komoly adok-kapok után alakult csak ki az afrikai csapatok kerete és bizony számos fontos játékos nem állhatott hazája rendelkezésére.

Pedig a kontinens életében létfontosságú az Afrika-kupa és az azon való részvétel, hiszen a világbajnokságokon egyelőre alig öt válogatott képviselheti a földrészt, miközben itt egyáltalán nem különül el ilyen szűk elit a mezőnyben, gyakorlatilag 10-15 csapat is jó eséllyel pályázik ezekre a kvótákra.

A többieknek és a még kisebb csapatoknak így az Afrika-kupa jelenti az egyetlen lehetőséget, hogy valamivel szélesebb közönség számára is képernyőre kerüljenek. Az így elérhető szponzori szerződések a szövetségek számára általában az egyetlen számottevő bevételi forrást jelentik, nem véletlen, hogy például a Comore-szigetek is csak az Afrika-kupa-kvalifikáció után készül megkötni története első sportszállítói szerződését, de legutóbb Benin is csak a kontinentális porondra lépésének köszönhetően tudott 12 év után újra ilyen kontraktust kötni.

Mindemellett persze számos nehéz helyzetből induló, a nemzetközi futball tömegében elvesző játékosnak is ez a torna jelent lehetőséget, hogy megmutassa magát és akár örömöt és dicsőséget szerezzen hazája szurkolóinak, akik viszontagságos életében amúgy is különleges szerepet tölt be a futball. A hétköznapok megpróbáltatásai között ugyanis az egyre elterejdtebb internetlefedettséggel, mobilhálózatokkal és televíziós közvetítésekkel már őket is elárasztja a tehetősebb országok távoli mesevilágának luxusélete, melyhez számukra az egyetlen gyengécske kapcsot a labdarúgás jelenti. Egyrészt ez az a játék, ami akár egy Isten háta mögötti falu végében egy homokos pályán is ugyanaz, mint a csillogó stadionokban. Másrészt pedig az Európában is befutó néhány labdarúgón keresztül érezhetik kicsit a magukénak is a távoli pompát, és a válogatott sikereivel oldódhat fel valamelyest az utóbbi századokban mélyen kondicionált alsóbbrendűségi attitűd is.

Nem csoda, hogy az így félisteni státuszba kerülő legnagyobb sztárokat, Sadio Manét, Mohamed Salahot, Pierre-Emerick Aubameyangot vagy Franck Kessiét ezúttal sem tarthatta vissza semmi, különleges felelősségük tudatában csatlakoztak most is nemzeti csapataikhoz és ők egyébként nagyjából elégedettek is lehettek eredményeikkel, így bizakodva várhatják a csúszás miatt jövő január–februárban esedékes Afrika-kupát.

Történelmi meglepetések

Az már szinte biztos volt a márciusi meccsekre, hogy a Comore-szigetek a torna 64 éves történetében először kvalifikálja magát, hiszen ehhez egyetlen pontra volt szüksége a csapatnak, amit aztán Togo ellen rögtön be is gyűjtött, de egyébként nagy esély volt rá, hogy enélkül sem sikerült volna a vetélytársaknak előzniük, hiszen a csoportelső Egyiptom legyőzésére lett volna hozzá szükség.

A délkelet-afrikai, trópusi szigetcsoportnak alig 800 ezer lakosa van, ennek megfelelően a kontinensen csak két másik szigetországnak kisebb a GDP-je, ugyanakkor távolról sem tartozik a legszegényebbek közé és jelentős diaszpóra is él szerte a világban, főként francia nyelvű területeken. Az erős arab befolyás után ugyanis egy évszázadnyi francia gyarmati sors alól vált 1975-ben függetlenné az ország. Pontosabban egyetlen sziget, Mayotte kivételével, melyet egy népszavazás alapján Franciaország máig tengerentúli területének tekint, de a Comore-szigetek is igényt formál rá, így alkalmanként elég komoly lejárató kampány figyelhető meg a francia sajtóban az országgal szemben.

Éppen ennek a szigetnek a szülötte a válogatott legnagyobb sztárja, El Fardou Mohamed Ben Nabouhane, aki aztán a francia másodosztályon keresztül Görögországba került és már az Olympiakosszal is megjárta a Bajnokok Ligáját, jelenleg pedig a Crvena Zvezvda játékosaként hamarosan begyűjtheti negyedik szerb bajnoki címét, amihez nem kevesebb, mint 46 góllal járult hozzá. A világfutball szűk elitjére koncentrálva ez persze nem feltétlenül éri el a felszínesebb szurkolók ingerküszöbét, de egy rendkívül szerény infrastruktúrájú trópusi szigetcsoportról indulva egészen kivételes teljesítménynek számít, El Fardou pedig olyannyira tekinthető nem csak a comore-szigeteki futball, hanem az ország első számú nagykövetének is, hogy az AC Milan elleni Európa-liga-mérkőzés felvezetése során még Hegyi Iván is az ő személyén keresztül szembesült a szigetország létezésével.

Rajta kívül is akad egy-két első osztályú játékosa a Comore-szigeteknek, mint a holland élvonalban vitézkedő balhátvéd Said Bakari (RKC Waalwijk), a belga élvonalbeli támadó Faiz Selemani (KV Kortrijk), a román bajnokságban pallérozódó Nasser Chamed (Gaz Metan) vagy a Norvégiát januárban elhagyó Ali Ahamada kapus. A rutinos középpályás Fouad Bachirou (Nottingham Forest) korábban meghatározó játékosa volt a svéd kupagyőztes és az Európa-ligában is szép menetelést produkáló Östersundsnak. A csapat nagyja azonban francia alsóbb osztályokból érkezik, mint a válogatottsági rekorder Youssouf M’Changama (EA Guingamp), aki például a Kenya elleni első meccsen (1-1) egyszerre lett pozitív és negatív hős egyaránt, hiszen előbb gólt lőtt, majd kiállíttatta magát. A legtöbben bevándorló szülők gyermekeként főként Provence-ban születtek (Marseille-ben és Martigues-ben) és akadnak köztük francia harmad- és negyedosztályú játékosok is, mint a csapatkapitány, a 36 esztendős középhátvéd, Nadjim Abdou, de svájci és görög másodosztályú légiósok is.

Az utóbbi években az egyre jobb eredményekben már korábban is érzékelhető fejlődés fő kovácsa ugyanakkor a szövetségi kapitányi tisztséget már hét éve betöltő Amir Abdou, aki szintén Marseille-ben látta meg a napvilágot, a „szivárvány-szigeti” megbizatása előtt pedig mindössze egyetlen frrancia amatőrcsapatnál, a dallamos nevű Entente Golfech-Saint-Paul d’Espis gárdájánál szerzett edzői tapasztalatokat.

Érdemes a csapat becenevéről is szót ejteni, hiszen a korábban kihaltnak hitt, ám a 20. század elején az ország közelében felfedezett halfajtáról, a Latimeria chalumnae-ról, azaz magyarul bojtosúszos maradványhalról nevezték el a gárdát (ez azért franciául egyszerűbben hangzik: les coelacantes).

A 2022-es Afrika-kupa másik debütánsa szintén a kontinens legkisebb és legszegényebb országai közé tartozó Gambia lesz. A belga világvándor, Tom Saintfiet által irányított “skorpióknak“ még az előselejtezőben is meg kellett küzdeniük Dzsibutival és ott bizony csak büntetőrúgásokkal jutottak tovább. A csoportkörben viszont remekül kezdtek, Angolát főként a Svájcban légióskodó Assan Ceesay (FC Zürich) góljaival oda-vissza legyőzték, a második siker pedig már a kvalifikációt is jelentette számukra. Közben ugyanis a 2015-ben még bronzérmes Kongói DK elleni meccset is sikerült 2-2-es döntetlenre menteniük a hosszabbításban, a legkétségesebb győzelmüket pedig Gabon ellen aratták a skorpiók.

A meccs előtt ugyanis a gambiai hatóságok a COVID-járvány miatti beutazási korlátozásokra hivatkozva nem voltak hajlandóak kiengedni a vendégeket a reptérről, így Aubameyangék a terminálban töltötték az éjszakát. Az eset miatt a CAF pénzbüntetést rótt ki a rendezőkre, de jelenleg a Nemzetközi Sportdöntőbizottság előtt áll az ügy, hogy pontot is vonjanak le Gambiától. Ennek azért lehet különösen nagy jelentősége, mert a kongóiak az utolsó fordulóban legyőzték őket és egyetlen pont hátrányra zárkóztak fel a végelszámolásnál.

Egyelőre valószínűsíthetjük azonban, hogy Gambia ott lehet első kontinensbajnokságán. Az aprócska országot a mai Szenegál területén lévő francia gyarmaton belül a Gambia folyó mentén alakították ki az angol gyarmatosítók, mégpedig egy anekdota szerint a folyón úszó hajóról leadott ágyúlövésekkel meghúzva a keskeny határvonalakat. Az egyetlen szomszédhoz hasonlóan megindult már innen is a tehetségek Európába áramlása, különösen a 2007-es U20 világbajnokságon való részvétel óta, de jól mutatja a helyi értékek minőségét, hogy idén újra bronzérmet szerzett az U20-as csapat az Afrika-kupán.

Ezen a tornán is ott volt a már a felnőtt válogatottban is bemutatkozott Musa Juwara (Boavista), de az őt Portugáliába kölcsönadó Bolognában számít már alapembernek a szintén csak 22 esztendős Musa Barrow, és a Serie A-ban pallérozódik a 21 éves balszélső Ebrima Colley (Hellas Verona) vagy a már valamivel rutinosabb középhátvéd, Omar Colley (Sampdoria) is. A másik középhátvéd mellette általában a Belgiumban profiskodó Bubacar Sanneh (RSC Anderlecht), a középpályán pedig Sulyaman Marreh (RC Genk) mellett Alasana Manneh (Górnik Zabrze) a lengyel élvonalból érkezik. A gólfelelős Assan Ceesayt már említettük, de hozzá hasonlóan Svájcban telepedett le a csapatkapitány balhátvéd, a most épp klub nélküli Pa Modou Jagne. A láthatóan egyre komolyabb európai élvonalbeli rutin mellett van ugyanakkor a keretben alsóbb ligákban szereplő játékos és ázsiai légiós is, a sok afrikai válogatottnál gyenge pontnak számító kapusposztra például Modou Jobe a szaúdi másodosztályból érkezik.

A legváratlanabb visszatérők

Kelet-Afrika a független afrikai labdarúgás bölcsőjének tekinthető, hiszen amikor az ötvenes években megrendezték az első Afrikai Nemzetek Kupáját, még csak három önálló ország szerepelhetett a tornán, mégpedig Egyiptom mellett Szudán és Etiópia. Az alapítók aztán nyertek aranyérmeket akkor is, amikor egyre több felszabaduló ország csatlakozhatott a versengéshez, a hetvenes évek óta azonban alaposan leáldozott a csillaguk. Az új évezred kihívásaiban sem állják túl jól a versenyt, hiszen csak kevés tehetség tud a legprofesszionálisabb ligákhoz csatlakozni légiósként, a hazai állapotok pedig ha a kontinensen viszonylag fejlettek is, a nemzetközi összevetésben messze elmaradnak a lehetőségek, miközben mindkét országban közel polgárháborús állapotok uralkodnak éppen.

Különösebben vérmes reményeik így most sem lehetnek az Afrika-kupán, az viszont komoly fegyvertény tőlük, hogy kivívták a kvalifikációt náluk esélyesebb csapatokkal szemben. Az afrikai BL-ben gyakran fel-felbukkanó nagy omdurmani riválisok, az al-Merrikh (a név jelentése: Mars) és az al-Hilal (Hold) játékosaira épülő Szudán például az elmúlt 45 évben csak kétszer jutott el a kontinenstornára és a mostani selejtezősorozatot is pocsékul kezdte. A járvány alatti csúszás közben azonban a két algériai bajnoki cím, a kongói TP Mazembével pedig egy afrikai BL-trófea révén  Afrikában már jó névnek számító francia Hubert Velud lett a szövetségi kapitány, a selejtezősorozat újraindulása után a “kígyászkeselyűk” pedig az ő irányításával legyőzték Ghánát, Sao Tomé és Principét, végül pedig a sorsdöntő meccsen Dél-Afrikát is, így megszerezték a második kvalifikáló helyet a csoportban.

Előzetesen talán még kevesebb esélyt adhattunk Etiópiának a kvalifikációra, hiszen még klubszinten sem nagyon tud az ország számottevű együttest felmutatni, ráadásul a kispadra is egy nemzetközi rutin nélküli hazai szakember, Wubetu Abate került tavaly. Ennek ellenére hazai pályán lehengerlőek voltak a “kőszáli kecskék“, hiszen Elefántcsontpart 2-1-es meglepése után a hírhedt szurkolótáboruk nélkül is kiütötték otthunukban Nigert (3-0) és végül a legutóbbi torna közönségkedvenc meglepetéscsapatát Madagaszkárt is (4-0). A gólokat leginkább régi ismerősök, a dél-afrikai légióskodás után már hazatérő Getaneh Kebede és az Egyiptomban profiskodó Shemeles Bekele szállították, a kvalifikációhoz azonban végül szerencsére is szükségük volt, hiszen a sorsdöntő zárómeccsen a madagaszkáriak hazai pályán meglepetésre nem tudták legyőzni a csoport sereghajtóját, Nigert még úgy sem, hogy a válogatottól korábban visszavonult Ima Fanevát is reaktiválták a mérkőzésre a két évvel ezelőtti hősök közül.

Nem panaszkodhatott a futballszerencsére a kontinens egyik leghányattatottabb sorsú országa, Malawi sem. Főként az jött nekik jól, hogy a már az előselejtezős továbbjutásával is kellemes meglepetést okozó Dél-Szudán meglepte Ugandát, tőlük viszont egyaránt kikapott otthon és idegenben is 1-0-ra. A zárófordulóban azért Malawinak is tennie kellett a sikerért, és az addig egyetlen gólt kapó és legutóbbi két ANK-s szereplésük miatt is jóval esélyesebb ugandaiakat is legyűrte 1-0-ra. A “lángok“ csapata elsősorban dél-afrikai légiósokra épít, Gabadinho Mhango ráadásul az ottani sztárcsapat, az Orlando Pirates játékosaként a liga első malawi gólkirálya is lett, de a válogatott győztes találatait szállító Richard Mbulu (Baroka) is ott profiskodik, akárcsak a középhátvéd csapatkapitány Limbikani Mzava (AmaZulu), mint ahogy és a szövetségi kapitány, Meke Mwase is megfordult a dél-afrikai bajnokságban játékoskarrierje során. Ugyanakkor két európai légiós is erősíti a nemzeti csapatot, ha nem is a legmagasabb szinten, hiszen az egyaránt 20 esztendős védő Charles Petro és a kisnövésű szélső Peter Banda a Sheriff Tiraspollal készülnek épp megnyerni a moldáv bajnokságot.

Nem szűkölködött drámában Egyenlítői-Guinea szereplése sem, mely ugyan két Afrika-kupán ott volt már korábban, ám mindkétszer rendezőként. Legutóbbi 2015-ben az Ebola-járványtól való félelem miatt visszalépő Marokkó helyett ugrottak be házigazdának, és elég rossz emléket hagytak maguk után főként a Ghána ellen elbukott elődöntőn történt jókora lelátói balhé miatt. Most viszont kifejezetten harcos gárdát rakott össze Juan Micha szövetségi kapitány, mely az ország történetében először vívta meg sikerrel a selejtezősorozatot. A Líbia elleni hazai meccsükön például a hosszabbításban fordítottak, de a sorsdöntő meccset is a 91. percben nyerték meg Tanzánia ellen. A korábbi gyarmati státusz miatt leginkább a spanyolországi diaszpóra alkotja a keretet, a “nemzeti mennydörgés“ becenevű gárdához három éve csatlakozott Pedro Obiang (Sassuolo) is volt korábban spanyol utánpótlásválogatott, a hat évvel ezelőtti ANK-n pedig már a csapatkapitány volt az U19-es Európa-bajnoki címmel is büszkélkdeő Emilio Nsue (APOEL Nicosia), aki a mindent eldöntő találatot is jegyezte egy szép lefordulás után. A megkülönböztető karszalagot most már Carlos Akapo (Cádiz CF) viseli, ha éppen nem sérült, további húzóember a nagyobb tehetségként indult José Machín (Pescara), de mellettük pedig javarészt spanyol harmadosztályú játékosok alkotják a válogatottat, no meg ékként az a Salomón Obama, aki Örményországban rúgja a bőrt.

A magyar szál

Szinte minden európai bajnoksághoz hasonlóan az OTP Bank Liga is képvistette magát az Afrika-kupa-selejtezőkön, mégpedig két játékossal is. Az egyikük az a Stopira (MOL Fehérvár FC) volt, aki 2015-ben már ott volt a kontinenstornán és most újra kirobbanthatatlan tagja a Zöld-foki-szigetek válogatottjának a védelem jobb szélén. Kamerun bravúros, 3-1-es legyőzése során egy gólpasszt is adott, majd végigjátszotta a sorsdöntő, Mozambik elleni luzofon csörtét, aminek 1-0-s megnyerése után hét év szünetet követően ünnepelhetettek újra kvalifikációt a “kék cápák“. A szigetcsoport sikere akár a korábbi, váratlan visszatérők fejezetünkbe is bekerülhetett volna, de a zöld-fokiak számos légiósa teljesít jól az európai ligákban és voltaképpen az utóbbi években a válogatott is egész erős teljesítményt nyújtott, mindig csak egy hajszállal maradt le a kontinenstornáról.

A Fradiban légióskodó Aissa Laidouni neve édesapja révén Algériában is felmerült már, végül azonban édesanyja hazája, Tunézia mellett tette le a voksát és most be is mutatkozott a “kárthágói sasok“ soraiban. Kezdő volt Líbia ellen, majd csereként pályára lépett Egyenlítői-Guinea ellen is, és bár a tunéziaiak már biztos ANK-résztvevők voltak, mindkét meccset megnyerték. Így egyébként egyedülálló módon zsinórban 15. Afrika-kupáján lesz ott Tunézia.

A Fradi másik afrikai válogatott légiósa, Samy Mmaee ezúttal kimaradt a marokkói keretből, a nagyon komoly konkurenciát elnézve pedig nincsenek is túl jó esélyei visszakerülni oda, hiszen Zouhair Feddal (Sporting CP), Nayef Aguerd (Stade Rennes), Yunis Abdelhamid (Stade Reims) és Sofian Chakla (Getafe CF) mellett ezen a poszton szerepel Romain Saiss (Wolverhampton Wanderers) is az “Atlasz oroszlánjai“ között.

A többi magyarországi légiós nem nagyon jött még szóba az afrikai válogatottaknál, de talán érdemes megemlíteni, hogy az egykor Újpesten is megfordult, azóta török gólkirályi címet szerző és jelenleg a Premier League-ben szereplő Mbaye Diagne (West Bromwich Albion) pályára lépett a szenegáli válogatottban, bár nem nyújtott maradandót.