Öt évvel a vb-ezüst után teljesen kilátástalanná kezd válni a spanyol női kézilabda-válogatott
Az olimpiai kézilabdatorna eddigi legnagyobb negatív meglepetése a spanyol női válogatott szereplése. Ambros Martín együttese tükörsimán vesztette el mindhárom eddigi mérkőzését, és már most szinte csak majdhogynem lehetetlen forgatókönyvekben bízhat a továbbjutást illetően. De mi vezetett odáig, hogy a spanyol válogatott ilyen rövid idő alatt ennyire visszaessen?
Jennifer Gutiérrez, Silvia Arderius, Lara González, Alicia Fernández, Mireya González, Alexandrina Cabral Barbosa. Ők azok a spanyol játékosok, akik ott voltak 2019-ben a kumamotói világbajnokság döntőjében, és kedd délután a Hollandia elleni aktuális meccskeretben is. Jól látszik tehát, hogy bár valóban lezajlott egy generációváltás a spanyol női kézilabdában, megmaradtak a régi csapat hímondói, akik biztosíthatnák a sikeres átmenetet. Ennek ellenére a 2019-es vb-ezüstérem óta folyamatos a visszaesés, amit tökéletesen megmutatnak az eredmények is: 2020-ban kilencedikek voltak a spanyolok az Eb-n, a tokiói olimpián szintén a kilencedik helyre értek oda, 2021-ben még jött egy negyedik helyezés hazai pályán a vb-n, utána azonban a 2022-es kontinenstornán ismét kilencedikként zártak, az előző vb-n pedig csak 13. helyen végeztek. Az élmezőnyből tehát szépen lassan kikopott a spanyol együttes, és a már a középmezőnyben is egyre hátrébb szorul.
És nagyon úgy tűnik, hogy ezen a korábbi győri sikeredző, Ambros Martín sem tud igazán változtatni, bár őszintén szólva talán kicsit botorság is volt ezt várni. Martín nem most éli edzői csúcsidőszakát, már második győri korszaka is ellentmondásos volt, és eddig nem nagyon látszik, hogy ehhez a spanyol válogatotthoz mit tudna hozzátenni. Bár azt is mindenképpen ki kell emelni, hogy ez a keret most nagyon messze van attól, hogy reálisan ott lehessen akár az első hat között. A korábban említett játékosok már túl vannak pályafutásuk csúcsán, az újak pedig nem képviselnek a régi eredményekhez elégséges szintet. Ennek megértéséhez elég megnézni a spanyolok eddigi három mérkőzését ezen az olimpián, illetve, hogy milyen klubokban játszanak ezek a kézilabdázók.
Kellemetlen kezdés, majd hidegzuhany
Ambros Martínék Brazília ellen kezdték az olimpiát, az ellen az együttes ellen, amelynek az erejét mindig igazán nehéz belőni. Játékosaik egy részét nem látjuk nap mint nap, de azt minden világversenyen bizonyítják, hogy meg tudnak lepni magasabban jegyzett együtteseket, és ezen az olimpián még ehhez mérten is erősnek tűnnek.
Ez azonban nem szolgál magyarázatul arra a teljes leolvadásra, ami végül egy 29–18-as vereségben öltött testet. Az lehetett az érzésünk, hogy a brazil csapat gyakorlatilag ugyanazt csinálja, mint a spanyol, csak mindent kicsit jobban.
Érdekes módon pont így nézett ki az Angola elleni találkozó is, amelyet a spanyolok 26–21-re buktak el. Azonban ha hozzátesszük, hogy az angolai válogatott szövetségi kapitánya jelenleg az a Carlos Viver, aki az említett vb-ezüst alkalmával még a spanyol padon ült, talán nem meglepő, hogy az afrikai csapatnak minden taktikai variációra kész válasza volt. Angola egyébként is nagyon „spanyolos” kézilabdát játszik, nagy hangsúlyt fektet a kettő-kettőkre és a beállókra, de átlövésekből sokkal eredményesebbek és nagyobb tempót tud diktálni, mint a spanyolok (ahogy azt a mieink is megtapasztalták).
És itt térhetünk rá arra, hogy az eddigi három mérkőzés alapján a spanyol női kézilabda mellett alapvetően elment a világ, egyszerűen nem korszerű az a játék, amire ez a keret képes, és amit Ambros Martín játszatni szeretne vele.
A spanyol együttes gyakorlatilag képtelen az átlövésre, egy-egy az egy ellen pedig nincsenek meg a megfelelő előnyszerzések, egyedül Paula Arcos, a Vipers Kristiansand átlövője képes helyenként párharcokat nyerni. Egy ilyen közepes támadópotenciállal rendelkező csapat kizárólag akkor tud eredményes lenni, ha védekezésben tökéletes teljesítményt és remek kapusmutatót látunk tőle, de a spanyoloknál még csak ez sincs meg (nem kapnak sok gólt, de az inkább a meccseik ritmusából fakad).
A spanyol médiában rendre a „harcosok” néven hivatkoznak a csapatra, s a Hollandia elleni 29–24-es vereség során a játékosok legalább ebből mutattak valamit. Az első félidő ezúttal már vállalható volt, de ez csak arra volt elég, hogy az előzetesen vártnak megfelelően szoros eredménnyel zárjanak.
Ez a mérkőzés azért mutatja, hogy az olimpián teljesen nem lehet leírni a spanyol csapatot, ezért a magyar csapat sem írhatja be előre a két pontot. Ám hosszabb távon a strukturális gondok egyre nehezebb helyzetbe hozhatják a spanyolokat, és ha némileg átnézünk a férfiak oldalára, ott is hasonló tendencia figyelhető meg, főleg a korösszetétel tekintetében.
Kiemelt fotó: Alamy
Szerző
