Ötkarika a vásznon – filmek az olimpiai játékokról

Mindannyian ismerjük a klasszikus népmesei fabulát: a legkisebb királyfi felkerekedik, és a nehézségek leküzdésével nyeri el méltó jutalmát. Ezek az archetipikus történetek a befogadó legmélyebb érzéseivel, tapasztalataival kommunikálnak, épp ezért tudnak hatást gyakorolni. A sportban ez a motívum, a küzdelem, a helytállás nagyon erősen jelen van, így a hollywoodi filmesek (s nemcsak ők, hanem európai, ázsiai társaik egyaránt) is előszeretettel nyúlnak a sport, azon belül is az olimpia témájához. A következőkben néhány olyan alkotást ismertetünk, amelyek valamilyen módon az olimpiai játékokkal foglalkoznak, lesznek köztük olyanok, amik főleg sportszempontból érdekesek, de olyanok is, amelyek filmként is kitűnőek. Lévén, hogy nagyon felkapott témáról van szó, a lista közel sem lesz teljes, a válogatásban szubjektív szempontok is szerepet játszottak, épp ezért várjuk az esetleges kiegészítéseket, további ajánlásokat a Facebook posztunk alatt. 

Olympia (1938; rendező: Leni Riefenstahl)

Az 1936-os olimpiát valószínűleg senkinek sem kell bemutatni, a Berlinben rendezett játékokat a néhány évvel korábban hatalomra kerülő Adolf Hitler igyekezett politikai célokra felhasználni, a tervébe azonban több esetben hiba csúszott, gondoljunk csak Jesse Owens győzelmére. Az olimpiáról két évvel később készített filmet a náci propaganda legmegbízhatóbb rendezője, Leni Riefenstahl. Az alkotás két részből áll, az első fejezet címe Fest der Völker (A népek ünnepe), a másodiké pedig Fest der Schönheit (A szépség ünnepe). Riefenstahl rendezése több szempontból is érdekes, egyrészt ez volt az első dokumentumfilm, amelyet az olimpiákról készítettek, másrészt pedig amellett, hogy propagandafilmről van szó, így a célkitűzés erősen megkérdőjelezhető, a filmben számtalan olyan újító technikai megoldás van, amely csak jóval később vált általánossá: a kamera sok esetben kimozdul statikus pozíciójából, követi a szereplőket, alkalmaztak víz alatti objektívet, ügyesen játszottak a vágásokkal és a világítással.

Tokyo Olimpiad (1965; r.: Icsikava Kon)

Az idei évhez hasonlóan, 1964-ben szintén Tokió adott otthont az olimpiai játékoknak, erről készített Icsikava Kon magával ragadó dokumentumfilmet. A BBC egy nemrégiben megjelent cikkében egyszerűen úgy fogalmaz, hogy ez az alkotás „a legjobb film, amit valaha sportról készítettek”. A Tokyo Olimpiad központi vonulata a nehézségek után felálló Japán; Tokió eredetileg 1940-ben rendezhetett volna először olimpiát, azonban akkor erre a háborús viszonyok miatt nem volt lehetőség, az 1945-ben ledobott atombombák történetét pedig szükségtelen hosszasan ismertetni. Volt tehát egy ország, melyet szó szerint a romjairól kellett újjáépíteni, ennek volt látványos lépcsőfoka az 1964-ben végül megtartott olimpia.

Az újjáépítéssel párhuzamosan a kulturális életben is üdítő folyamatok indultak el, olyannyira, hogy az ’50-es éveket szokás a japán filmművészet aranykorának nevezni, a filmvilágba ekkor betörő Kuroszava Akirát vagy Ozu Jaszudzsirót máig a filmtörténet fontos alkotói között tartjuk számon. Icsikava Kon sem volt sokkal kisebb jelentésőségű filmes (A burmai hárfa című filmjét például a legjobb idegen nyelvű alkotások kategóriájában még Oscarra is jelölték), így némileg talán meglepő volt, hogy egy ilyen formátumú rendező vállalkozott az olimpiai dokumentumfilm elkészítésére. A japánok a hírek szerint kezdetben nem is voltak elégedettek a filmmel, ám az utókor itt is máshogy ítél, kreatív történetmesélése, gyönyörű képei miatt rengeteg éltették Kon rendezését, sőt azt is pozitívumként említik, hogy az alkotás nemcsak a sportolókkal foglalkozik, hanem többek között a szurkolókkal, önkéntesekkel is, így adva át a sport szellemiségének teljességét.

Tűzszekerek (1981; r.: Hugh Hudson)

Egy olyan film, amit nemcsak, hogy elismert a szakma, hanem díjazott is, mégpedig a legfontosabb filmes díjjal: az 1982-es Oscar-gálán a Tűzszekerek vehette át a legjobb filmnek járó elismerést. Hugh Hudson filmje (melynek címét William Blake Jerusalem című költeményének egyik verssora, a „Bring me my chariot of fire!” inspirálta) igaz történeten alapul, két eltérő társadalmi hátterű futót követünk végig, amint készülnek az 1924-es olimpiára. Eric vallásos skót misszionárius, istenért és a hazáért versenyez, míg a zsidó származású Harold azért küzd, hogy embertársai végre elfogadják. Végül más-más versenyszámban, de mindketten sikert aratnak, életük pedig különböző utakon folytatódik tovább.

A film máig óriási népszerűségnek örvend, sok helyütt idézik, sőt bekerült az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című kiadványba is. A Vangelis Chariots of Fire című, a filmhez kapcsolódó dalát pedig biztosan mindannyian hallottuk már.

Akit érdekel az alkotás, itt elolvashatja bővebb filmismertetőnket!

http://legacy.bunteto.com/kultura/futas-a-vilagi-dicsosegnel-magasztosabb-celokert-tuzszekerek-filmismerteto/

Jég veled! (1993; r.: Jon Turteltaub) és Eddie, a sas (2016; r.: Dexter Fletcher)

A magyar nézők és olvasók talán a Jég veled! filmet ismerik a leginkább, hiszen a különböző televíziócsatornák előszeretettel és gyakran tűzik műsorra. Nem véletlenül, a jamaikai bobcsapat szívmelengető és vicces története hamar rabul ejt mindenkit, a tagok között remekül működik a kémia, a mellékkarakterek is a helyükön, a szórakoztatás mellett pedig végig érezhető egyfajta tisztelet a filmben. Valódi szívderítő mozi!

Nagyon hasonló alkotás készült aztán el 2016-ban Eddie, a sas címmel. Ismét csak a téli olimpián járunk, ismét egy olyan sportoló próbál szerencsét, aki nem valamely tradicionális téli sport nagyhatalom sarja. Az Eddie, a sas nagyszerűsége abban rejlik, hogy a kis hőst mutatja be. Nem a sportági legendát, aki később szobrot kap, és akire évtizedek múlva is emlékezünk, hanem azt a sportolót, akinek lehet, hogy az lesz a legnagyobb eredménye, hogy felkerül róla valahová egy vicces videó. Saját keretein belül mégis megtesz mindent, küzdelme nem kisebb, mint a bajnokoké. Ehhez a szálhoz még hozzájön néhány remekül kikarikírozott brit sztereotípia, egy szédületes önironikus Hugh Jackman, és már készen is van a siker.

Foxcatchcer (2014; r.: Bennett Miller)

Nem feltétlenül a sport, hanem sokkal inkább három ember különös kapcsolata áll a következő film középpontjában. Ismét egy valós alapokon nyugvó történet: John du Pont különc milliárdos, aki rajong a sportolókért, így közel kerül a birkózó olimpiai bajnok Schultz-testvérekhez. Hamar történik azonban egy tragédia, amely után új irányt vesz a történet. Bár ahogy említettük, a sport ezúttal csak a háttérben húzódik meg, a film helye megkérdőjelezhetetlen a listán, hiszen kitűnő moziról van szó, melyet öt Oscar-díjra jelöltek.

Én, Tonya (2017; r: Craig Gillespie)

Erről a filmről nemrégiben írtunk bővebben, így hosszasan nem is ismertetném, ez talán az a mozi a listáról, mely a legjobban találja meg az arany középutat: sportrajongóként is elsőrangú szórakozást nyújt, ugyanakkor azok sem fognak csalódni, akiket a film minősége érdekel elsősorban. Tonya Harding története jól ismert. A sportolónő gyanúba keveredett, hiszen kiderült, férjének köze lehetett ahhoz, hogy legnagyobb ellenfelét, Nancy Kerrigant fizikailag harcképtelenné próbálták tenni az 1994-es téli olimpia előtt. Tonya ellentmondásos személyiség, van benne valami zabolázatlan, valami mélyről jövő, olyasmi, ami idegennek hatott a műkorcsolya esztétikus, lecsupaszított világában. Nem az eleganciájával, hanem a kitartásával és a fizikai erejével tűnt ki, nem csoda, az élet megtanította küzdeni. Gillespie remekül mutatja be ezt az ambivalens életutat, Tonya anyjához fűződő viszonyát, a narratívák szerepét, valamint azt, hogy nincs abszolút igazság, bármennyire is szeretnénk hinni ebben.

http://legacy.bunteto.com/kultura/filmajanlo/a-bantalmazas-nem-szunik-meg-csak-atalakul-en-tonya-filmismerteto/

München (2005; r.: Steven Spielberg) és Richard Jewell balladája (2019; r.: Clint Eastwood)

Két olyan film maradt a lista végére, melyekben már szinte egyáltalán nem a sport a fő szál, a téma azonban egyértelműen kötődik az olimpiákhoz. Steven Spielberg részben Budapesten forgatott mozijában az 1972-es müncheni olimpia utóéletét látjuk. Mint ismeretes, 11 izraeli sportolót gyilkoltak meg a játékok alkalmával, a film pedig annak a különleges egységnek a történetét meséli el, akik feladata a merénylők felkutatása volt. A thriller tehát ezt a nyomozást, az egység csoportdinamikáját helyezi a középpontba.

Valamivel talán mélyebb Clint Eastwood filmje, amely viszont az 1996-os atlantai olimpia utóéletét dolgozza fel. Richard Jewell talál egy magára hagyott hátizsákot, hamar cselekszik, és kiüríti a környéket. Az FBI azonban később őt gyanúsítja, mondván, a hírnév érdekében megrendezte a merényletet. Eastwood filmje éles médiakritikát fogalmaz meg, felhívja a figyelmet az amerikai bürokrácia visszásságaira, így mindenképp érdemes a figyelmünkre. No meg persze azért is, mert egy feszes, jó ritmusú, izgalmas alkotás.

Cikkünk alapját a BBC alábbi összeállítása képezte. Tokyo Olympiad: The greatest film about sport ever made - BBC Culture