„Pandevre felnéztünk, Gigi Buffon pedig egy élő legenda” – interjú Balogh Botonddal

– A 2020–2021-es szezonban négy mérkőzést játszottál a Parmában a Serie A-ban volt, a következő évben a másodosztályban ötöt, most pedig fél szezon után kilencnél tartasz. Elégedett vagy, esetleg gyorsabb, nagyobb lépésekkel szerettél volna fejlődni?

– 17 évesen kerültem Parmába, és már akkor az első keret tagja lehettem. Ahogy elmondtad, a 2020–2021-es szezonban az U19-es csapatból áthívtak a felnőttek közé három másik csapattársammal, és pályára léptem három Serie A-s bajnokin, illetve egy kupameccsen. Igazából besegítettünk. Erre nem számítottam előzetesen, és arra sem, hogy megragadok a felnőttek között. Fabio Liverani volt ekkor az edző, tetszettem neki, és a koronavírus-járvány miatt is sokan kiestek a csapatból. Aztán volt egy edzőváltás, az új tréner egy fiatal belga játékost részesített előnyben belső hátvédként. Személyes indokból nem kedvelhetett, de ennek nem tudom a valódi okát. Aztán viszont jött az U21-es Európa-bajnokság, ahol 18 évesen is jó teljesítményt tudtam nyújtani a 22 évesek között.

– Ez változtatott a helyzeteden a Parmában?

– Érkezett egy új sportigazgató is, aki megkérdezte, hogy ha a magyar válogatottban jól játszom az U21-es Eb-n, miért nem férek be a keretbe? Visszavitt a felnőtt csapathoz, és újra meccset játszhattam a Serie A-ban. Aztán megint új edzőnk lett, megint új játékfelfogásban kezdtünk játszani, a tavalyelőtti szezonban pedig kiestünk a másodosztályba. Jól kezdtem a szezont, pályán is voltam, de aztán egy sérülés miatt kiestem másfél hónapra. Mire felépültem, ismét edzőváltás volt, új stáb, új játékrendszer. Hiába kerültem be újra a kezdőcsapatba, megint megsérültem, két hónapig nem játszhattam. Aztán ugyanez lejátszódott 2022 elején: újra kezdő voltam, de áprilisban jött a sérülés, és csak a szezon végére épültem fel.

– Ugyanaz a testrészed sérült meg, vagy különböző típusú problémáid voltak?

– Ezek komolyabb izomszakadások voltak. 2022 tavaszán elhatároztam, hogy változtatnom kell, mert ez így nem mehet tovább.

– Kalmár Zsolt azt mondta a közelmúltban a Büntetőnek, ha törése, szalagszakadása van, arról nem tehet, az izomsérülések viszont sok esetben a nem megfelelő alvásmennyiség, rossz táplálkozás, helytelen életmód miatt is kialakulhatnak. Magadat hibáztatod?

– Kerestem magamban is a hibát, nem szeretnék másra mutogatni. Azonban sok múlik a fizikai felkészítésen, a bemelegítésen, nyújtásokon, konditermi munkán. Feltűnő volt, hogy abban az időszakban mennyi hasonló sérülése volt a csapattársaimnak. Goran Pandev például alig két héttel azután szenvedett izomsérülést, hogy megérkezett hozzánk. 38 éves, azt mondta, hogy soha nem volt ilyen sérülése a karrierje során. Mindegy, nem hibáztatok semmit, de változtattam. Tavaly nyáron otthon több szakembert felkerestem, ételintolerancia-vizsgálaton is voltam. Kiderült a vérvétel után, hogy nagyon rossz hatással van a szervezetemre a tojásfehérje, a borsó, a tehéntej. Addig nem is volt tudomásom erről, szinte minden nap tükörtojást reggeliztem, a tejet pedig kifejezetten ajánlják a sportolóknak. Teljesen új étrendre álltam át, és nyártól rengeteg láberősítést végeztem. Most is elmegyek fél-háromnegyed órára a konditerembe edzés előtt, illetve utána. Nem tudom, az edzésnek, vagy az új étrendnek köszönhetem-e, de július óta hatalmasat fejlődtem fizikálisan, és ebben a szezonban eddig semmilyen izomproblémám nem volt.

Egyre több játéklehetőséghez jut a Parmánál (Forrás: Scout Nation)

– Visszatérve az eredeti kérdésre: elégedett vagy a fejlődési íveddel?

– Nem teljesen, mert azután, hogy játszottam a Serie A-ban is, többet vártam magamtól. A tavalyi szezon legkellemesebb élménye, hogy be tudtam mutatkozni Marco Rossi válogatottjában. A többi emlékem kevésbé pozitív, hiszen sokáig nem tudtam játszani a sérülések miatt. Az elmúlt másfél hónapban voltam stabilabban a kezdőcsapat tagja.

– A tavaly nyáron kinevezett Fabio Pecchia a hatodik edző négy év alatt, vagyis amióta te Parmában vagy. Nekem ez azt jelzi, mintha kapkodnának a klubnál, nem lenne türelem ahhoz, hogy egy tréner egy klubigazgatóval karöltve megalkosson egy koncepciót, és teljesítsen egy tervet. Belülről mit érzékelsz?

– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy a klubvezetést bíráljam, nem is teszek ilyet. Az természetesen egyetlen klubnak és játékosnak sem tesz jót, ha félévenként, évenként cserélik az edzőt, és rendre új stáb érkezik egy teljesen új felfogással. Tudni kell, hogy a Parma 2015-ben csődbe ment, és helyi üzletemberek összefogásának köszönhetően maradt életben. A Serie D-ből, vagyis a negyedik vonalból három év alatt három osztályt lépve jutott fel az első osztályba, ahol stabilan szerepelt egy ideig. A 2019–2020-as szezon végén az Európa-liga-indulást érő helyezésért küzdöttünk. A következő évben új tulajdonos érkezett, sajnos kiestünk, és onnantól sűrűn váltották egymást az edzők.

– Fabio Pecchia Rafa Benítez mellett dolgozott a Napolinál és a Real Madridnál. Milyen felállást, játékfelfogást alakított ki Parmában?

– Tudok róla, hogy Benítez asszisztense volt Madridban és Nápolyban, remekül beszél például spanyolul. Az összes itteni edzőm közül az ő felfogása tetszik a legjobban. Sokkal nagyobb hangsúlyt próbálunk például fektetni a labdatartásra, vagyis a labdás, nem pedig a labda elleni játékra. Persze nem az eredmény rovására. Szintén változás, hogy öt helyett négy védővel játszunk. Nekem az is nagyon tetszik, hogy azt mondja, mi ne igazodjunk az ellenfélhez, hanem ragaszkodjunk a saját koncepciónkhoz. A korábbi edzőim hetente három-négy videós edzést tartottak, ahol egy órán át kizárólag az ellenfél taktikáját elemeztük, hogy kinek melyik az erősebb lába, merre fog cselezni. Névről ismertünk mindenkit. Pecchiánál 20 meccs alatt talán kétszer fordult elő, hogy ilyen alapossággal elemeztük a riválist. Bízik bennünk, és a saját játékunkra összpontosítunk. Ez nekem nagyon pozitív.

– Tőled mit kér Pecchia?

– Ugyan én vagyok a csapat és a védelem legfiatalabb tagja, azt kéri, hogy irányítsam a védelmünket. Eresszem ki a hangomat, beszéljek sokat a pályán. És persze azt, hogy zárjam le a saját területemet, próbáljak elővételezni a beadásoknál. Nagyszerű szakmai meglátásai vannak.

– Azt, hogy legfiatalabbként is te irányítsd a társaidat, tanulnod kell, vagy magabiztos vezér típus vagy, és ez könnyen megy?

– Amikor 17 évesen odakerültem a felnőttek közé, olyan társaim voltak a belső hátvéd poszton, mint a portugál válogatott Bruno Alves. Neki azért nem ordítottam volna le a fejét, hogy mit művel. Akkor még meghúztam magam.

Most sem jellemző, hogy hangoskodnék, de a pályán muszáj sokat kommunikálnunk, és ehhez nagy segítség, hogy ma már jól beszélek olaszul. Kezdetben ez is másképp volt, angolul beszéltem a pályán, ám sok olyan olasz csapattársam volt, aki nem értette, mit mondok.

– Fiola Attilával beszélgettem nemrégiben, szerinte furcsa, hogy Magyarországon sok klubnál egyáltalán nem várják el a játékosoktól, hogy megtanuljanak alapszinten magyarul, még évek múltán sem. Inkább a helyi játékosoknak kell alkalmazkodniuk.

– Ez edzőnként változik. Amikor Parmába kerültem, azonnal beírattak iskolába, és heti több alkalommal, több órán át tanultam olaszul. Szóval éreztették, hogy fontos az olasz. Egyik korábbi trénerünknél, Roberto D’Aversánál csak olaszul lehetett beszélni az öltözőben, míg a Manchester Citytől érkezett Enzo Maresca beszélt olaszul, franciául, spanyolul és angolul is. Ő visszament a Cityhez, Pep Guardiola asszisztense. Most Pecchia is mondja, hogy próbáljak minél többet olaszul beszélgetni, de ő azért jól beszél angolul is. Valljuk be, az olasz nyelv nem olyan nehéz, mint a török vagy mondjuk a flamand, meg lehet tanulni.

– Néztem egy korábbi videót, ahol olaszul faggatnak újságírók, te pedig angolul válaszolsz. Ma már olaszul felelnél?

– Szerintem egy 2021 nyarán készült videó lehetett, indultunk épp az edzőtáborba. Már akkor is szinte mindent értettem, de nem volt elég önbizalmam, hogy olaszul válaszoljak, ezért beszéltem angolul. Az a típus vagyok, aki ha nem beszél helyesen, inkább nem akar megszólalni. Ez nem jó hozzáállás, így nem lehet eleget gyakorolni a nyelvet. Ma már gond nélkül tudok interjút adni olaszul is. Azon is gondolkozom, hogy nyáron megcsinálom a nyelvvizsgát.

– Az elmúlt két-három évben válogatott futballisták sora, Dejan Kulusevski, Matteo Darmian, Gervinho, Bruno Alves volt a csapattársad? Milyen kapcsolatot ápoltál velük, mit tanultál tőlük?

– Brunót tudnám talán kiemelni, akivel egy poszton játszottunk. Nagyon kedves ember, rengeteget segített nekem, de ha edzésen, mérkőzésen nem azt csináltuk, amit kellett, leüvöltötte a fejünket. Minden gondolata a futball körül járt. Ha ebédnél leültem mellé, vagy együtt mentünk haza, nem a csajokról vagy az időjárásról beszélgettünk, hanem azt magyarázta, hogyan kell mozogni a pályán, vagy hogyan ne kövessem el újra az aznapi hibát. Elképesztően profi gondolkodású játékos volt. Amikor még akadémista voltam, előfordult, hogy a szabadnapjaimon bementem az edzőközpontba kondizni, vagy beültem a jégkádba, esetleg szaunázni. Bruno szinte mindig ott volt, hatalmas energiát fordított a felkészülésre.

– Goran Pandevről, Gigi Buffonról is ez a tapasztalatod? Róluk mit tudsz mesélni?

– Goran Pandevvel sajnos csupán hat hónapig voltunk csapattársak, de az elejétől fogva nagyon kedves, közvetlen embernek ismertem meg. Nagyon szeretett viccelődni az öltözőben, mindenkivel jóban volt. Felnéztünk rá, hiszen Bajnokok Ligáját is nyert az Internazionaléval. Gianluigi Buffon pedig egy élő legenda. Kiskoromban nagy Juve-szurkoló voltam, volt Buffon-mezem, és buffonos kapuskesztyűm is. Ő is nagyon közvetlen, mindenkinek próbál segíteni, engem is nagyon sok tanáccsal lát el a meccseken, és edzésen is. Persze komoly is tud lenni, de így közel a 45-höz is szinte mindig ő az első, aki benne van a hülyeségekben.

Kisgyerekként álmodni sem mertem róla, hogy előtte fogok futballozni, nekem már akkor is ő volt a kedvencem. Így, hogy megismertem, és kiderült, hogy civilben is mennyire jó ember, biztossá vált bennem, hogy ő minden idők legjobb kapusa.

– Azokról a magyar játékosokról, akik eljutnak a topligák egyikébe, utólag mindig kiderül, hogy irgalmatlanul sok plusz munkát fektettek a futballba, a pályán kívül is. Sokkal többet, mint egy átlagos labdarúgó. Ez ezek szerint rólad is elmondható, hiszen a szabadnapodon is a konditeremben futottál össze Bruno Alvessel, nem egy kávézóban.

– Mielőtt Parmába igazoltam, az MTK-ban játszottam, és azért akkor még nem volt teljesen profi a hozzáállásom. Nem arra gondolok, hogy bulizni jártam volna a barátokkal, egyszerűen nem végeztem el azokat a plusz munkákat, amikről most már látom, hogy szükségesek. 15-16 évesen nem voltam tisztában vele, hogy a plusz kondiedzés, vagy a tudatos étkezés és a sok pihenés mennyire fontos. Nem voltam tróger, de nem is annyira figyeltem oda rá, ahogy a környezetemben lévő társak sem. Itt Olaszországban a Primavera-csapatban hamar megszoktam ezt a másik életmódot, és egyáltalán nem esett nehezemre, szívesen dolgoztam többet. Lehet, hogy már az MTK-ban is vevő lettem volna erre a profibb szemléletre, csak ott még nem voltak olyanok körülöttem, akik húztak volna magukkal, mint itt Parmában. Az első csapatban pedig még egy lapáttal rátettem, ami az extra munkát illeti.

(Forrás: Parma Calcio 1913 Facebook)

– Csak a futball körül járnak a gondolataid?

– Szezon közben kizárólag a futball körüli feladatokra figyelek, de a másfél hónapos nyári szünetben próbálok kikapcsolni, és tudatosan nem foglalkozom a focival. Folyamatosan edzek akkor is, de még meccseket sem szoktam nézni, a családommal, és barátaimmal vagyok, ilyenkor belefér akár a buli is.

– Olvastad Zlatan Ibrahimovic önéletrajzi könyvét?

– Megvan a könyv, elkezdtem olvasni, de még nem fejeztem be.

– Egy helyen mérhetetlen önállótlanságáról vall. A Malmöből az Ajaxhoz igazolt, szakadatlanul videójátékozott, és amikor kiürült a hűtője, a klub egyik alkalmazottjának szólt, hogy oldja meg a helyzetet. Te 17 éves voltál, amikor Parmába igazoltál Kosznovszky Márkkal. Bár 13-17 éves korod között kollégista voltál az MTK-ban, Olaszországban megküzdöttél az önálló élet támasztotta kihívásokkal?

– Akkor már nem. Sopron mellől származom egy kis faluból, Peresztegről. 12 évesen hívott el az MTK, és Budapestre költöztem egy kollégiumba. Na, akkor küzdöttem ilyen gondokkal, nem igazán tudtam, mi fán terem az önállóság. Aztán négy éven át nekem kellett intézni a hétköznapi teendőket, szóval Parmába érkezve ezzel már nem volt különösebb problémám. Más kérdés, hogy Budapestről egy-két hetente haza tudtam utazni, és folyamatosan tartottam a kapcsolatot a szüleimmel meg a barátaimmal. Olaszországban erre már nem volt lehetőség, ezen nehéz volt túltennem magam.

– 2019-ben a világ egy legjobb bajnokságának hátországához tartozó Primavera-csapatba igazoltál. Hogy kell elképzelni egy ilyen csapatot, mindenki egyetlen célért hajt, hogy bekerüljön az első csapatba, vagy van más motiváció?

– Na, ez egy érdekes téma, egészen más impulzusok értek, mint Magyarországon. A legnagyobb különbség az volt, hogy mindenki szeretett mindenkit. Az MTK-ban megvoltak a megszokott klikkek, ki kivel van jóban, ki kivel megy haza. Parmában azt vettük észre Márkkal, hogy mindenki mindenkivel beszélget, tök jó viszonyban van. Aztán jött az edzés, ahol mindenki 100 százalékon pörgött, agyonrúgtuk egymást, de a tréning végén ugyanolyan jó volt a viszony, mint előtte.

A tréningről egy srác egy másikkal ment haza, a következő edzés után pedig két másik sráccal ment el boltba. Nem voltak klikkek. Úgy éreztük magunkat, mintha egy családba kerültünk volna, nem is egy csapatba. Egy közösségbe, ahol mindenki segít a másiknak. Az itteni srácok ebben a közegben szocializálódtak.

– Sok külföldi volt rajtatok kívül?

– Úgy emlékszem, a többség külföldi volt. Akadt román, ghánai, svéd, spanyol, szlovák, argentin, elefántcsontparti, görög csapattárs. Színes társaság, mégis nagyszerű összhang volt köztünk.

– Tagja voltál a 2019-es Eb-n ötödik helyezett, a portugálokat, az oroszokat, a belgákat legyőző U17-es válogatottnak. A sokra hivatott csapat gerince ma az NB II-ben játszik, ketten stabil élvonalbeli futballisták, ketten perememberek az NB I-ben. Egy-egy játékos jutott el az osztrák, illetve a belga első osztályba, te pedig bemutatkozhattál a Serie A-ban. Mi a véleményed, mi kellene ahhoz, hogy többen kerüljenek külföldre, a magyarnál színvonalasabb ligába?

– Szerintem ezt játékosonként érdemes nézni, és egy-egy döntésre lebontva vizsgálni. Arról tudok, hogy az U17-es Eb után nem csak engem, másokat is hívtak a csapatból külföldre. De valamiért nem szerettek volna élni a lehetőséggel. Neveket most nem szeretnék mondani.

– Megkérdezted esetleg tőlük, hogy miért nem szerettek volna külföldi csapatba igazolni?

– Nem. Nincs pontos képem arról, mi szükséges ahhoz, hogy erős bajnokságba kerüljön az ember. Az biztos, hogy megfelelő időben jó döntést kell hozni, és szükséges nagy adag szerencse is. Pedig azon az Eb-n tényleg nem lógott ki senki a csapatból, másképp nem tudtuk volna megverni például a portugálokat. Talán az is az okok között lehet, hogy magyarok vagyunk. Ha a szlovák vagy a lengyel U17-es csapat éri el ezzel a játékkal az ötödik helyet, tuti, hogy a játékosok többségét elviszi egy erős külföldi csapat.

– Még mindig ennyire gyenge a vonzereje egy magyar játékosnak? Egy szlovákhoz vagy egy lengyelhez képest is?

– Még én sem tudtam igazán jól megfogalmazni magamnak, de leginkább arról van szó, hogy még mindig nem kapósak annyira a magyar futballisták. Korábban sem sűrűn fordult elő, hogy egy magyar fiatal kiment volna egy jó csapathoz, és megállta volna a helyét. Emiatt, ha van két játékos, aki ugyanazon a poszton játszik, és ugyanolyan képességekkel bír, de az egyik magyar, a másik pedig lengyel vagy szlovák, biztos, hogy nem a magyart viszik el. Ez sajnos még mindig sokszor így van.

A válogatott eredményeinek hála némileg változóban van a helyzet: Szoboszlai Dominik, Schäfer András is eljutott a Bundesligába, vagy épp Kerkez Milos az Alkmaarba. Az ő sikereik révén a magyar fiatalokról is egyre inkább elhihetik, hogy van bennük potenciál.

– Az MTK-ról esett már szó, a klubnál nevelkedtél, pozitív és kifejezetten rossz emlékeid is vannak róla. Ha visszatekintesz, mi az, amiben az MTK kiemelkedő, akár egyedülálló lehetőség egy fiatal játékosnak, és mi az, amiben biztosan változtatniuk kellene?

– Ha nem gond, erről a témáról most inkább nem szeretnék beszélgetni, volt a közelmúltban konfliktusom miatta.

– Rendben, nem erőltetem. Nem feltétlenül ehhez a témához kapcsolódik, de egy őszi NB1.hu-s interjúdban a következőképpen fogalmaztál: „Sokszor azt látom, hogy nem bíznak otthon azokban a játékosokban, akikben kellene, megbíznak viszont azokban, akikben nem kellene.” Mi lehet ennek az oka, szakmai hiányosság, vagy a menedzserek, klubigazgatók hatalma, esetleg más?

– Nem tudom pontosan. Úgy gondolom, hogy számos olyan magyar játékos is van otthon, aki sokkal több lehetőséget érdemelne a csapatában. Mások viszont talán nem is érdemelnének annyi játéklehetőséget, mégis sokat játszanak.

– Ez inkább az utánpótláscsapatokra vonatkozik, vagy a felnőttekre?

– Amikor otthon játszottam, még nem igazán értettem, hogy működik a dolog, inkább a jelenből visszatekintve látni jobban, hogy akadnak olyan futballisták, akik simán beférnének az NB I-es csapatokba, mégis az NB II-ben kell játszaniuk. Ez egy megoldatlan rejtély számomra.

(Forrás: Rangadó)

– Marco Rossi tavaly szeptemberben azt mondta neked, ha játszanál rendszeresen a Parmában, akkor sűrűbben meg tudna hívni. Beszélt veled mostanában, közelebb kerültél a válogatotthoz?

– Épp az Internazionale elleni kupameccs után beszéltem Laczkó Zsolttal, Marco Rossi segítőjével. Nem mentünk bele részletekbe, látják, hogy egyre többet játszom a Parmában, és arról érdeklődött, hogy mik a terveim a közeljövőre nézve. Nyáron jeleztem a klubnak, hogy többet szeretnék játszani, ezért inkább átigazolnék máshova, és visszatértünk erre a témára most január elején is. Volt néhány jó lehetőségem. Akkor és most is jelezték, hogy ragaszkodnak a maradásomhoz, és ha így játszom tovább, megkapom a lehetőséget. Ezt elmondtam Zsoltnak is.

– Milyen kluboktól kerestek?

– Konkrétumokba nem szeretnék belemenni, de a menedzseremmel, Fülöp Ferenccel mindig átnézzük a lehetőségeket, és közösen fogjuk meghozni a legjobb döntést.

– A pályafutásod elején jársz, van már terved, mi lesz utána?

– Nincs. Nem tervezem, hogy később a futballban dolgozzak, egyelőre egyáltalán nem vonz az edzői pálya, persze ki tudja, lehet, hogy megváltozom majd. Próbálok olyan szintre eljutni most a focival, hogy azzal megkönnyítsem a későbbi életemet. Ha ne adj isten jönne egy komolyabb sérülés, akkor sem hiszem, hogy bajba kerülnék, szívesen tanulok új dolgokat. A kettő együtt, vagyis a profi futball és az egyetemi tanulmány párhuzamosan nekem nem megy, de a karrierem későbbi szakaszában simán lehet, hogy elkezdek egy sulit. Mielőtt elhatároztam, hogy futballozni fogok, ügyvéd szerettem volna lenni. Ki tudja, lehet, hogy beiratkozom egyszer a jogi karra.

Kiemelt fotó: Utánpótlássport