Párizs 2024: Valós veszély a bojkott? – A vergődő orosz sport terjeszkedő árnyéka

Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpia Bizottság (NOB) elnöke január végén jelentette be, hogy az orosz és fehérorosz sportolók, ugyan csak szigorú feltételek mellett (semleges színekben, azaz nem használhatják zászlajukat, címerüket és himnuszukat), de visszatérhetnek a versenypályákra, és elindulhatnak az ötkarikás játékokon is. Az elnöki kinyilatkozás természetesen óriási visszhangot generált. Az igencsak zavaros jelen értelmezése, és a kifürkészhetetlennek tűnő jövő latolgatása helyett kezdjük azzal, mi történt eddig.

A nagy doppingbotrány – tiltások és feloldások; ellentmondásos döntések

Oroszország a Szovjetunió 1991-es összeomlása után is a Föld legnagyobb területű országa maradt, és mindmáig sportnagyhatalomnak is számít. A nyári olimpiák történetében csak az Egyesült Államok szerzett több érmet, igaz az oroszok a 2000-es évek második felétől kezdve egy lefelé tartó spirálba kerültek. Tokióban Kína és a britek mellett már Japán is beelőzte őket az éremtáblán. De nem pusztán riválisaik térnyerése taszította le őket e képzeletbeli dobogóról, maguk is rengeteget tettek érte.

2014-ben a hazai rendezésű szocsi téli olimpia után jött a nagy orosz doppingbotrány, amely azóta is kihatással van nemzetük sportéletére. A fordulatokban bővelkedő skandalum lényege röviden:

A Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) vizsgálódásai után a NOB Szocsi után számos orosz induló eredményét törölte, örökös eltiltásokról határozott. Később, bizonyítékok hiányában az érintettek egy része hivatalosan is visszakapta elért eredményeit, illetve törölték az eltiltásukat is.

A 2018-as téli játékokon emiatt csak független (a NOB zászlaja alatt) színekben indulhattak az orosz nemzetiségű versenyzők. Nemzetközi helyzetük aztán tovább változott, 2019-ben a Nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) a WADA-val és a NOB-bal közösen és egyhangúan hozta meg a döntést: az ország sportolói a laboratóriumi eredmények manipulálása miatt nem vehetnek részt semmilyen rangos sporteseményen a következő négy évben, így olimpiákon és világbajnokságokon sem. Végül a 2021-re halasztott tokiói nyári és a 2022-es pekingi téli olimpián is szerepelhettek, de újfent csak a NOB égisze alatt. Érdekesség, hogy mindezek ellenére 2018-ban Oroszország megrendezhette a labdarúgó-világbajnokságot! Még a 2021-es Eb-n is elindulhatott, furcsa mód e verdikt szerint a kontinensbajnokság nem „rangos sportesemény”. Végül a katari vb kvalifikációnak is nekifuthatott és a pótselejtezőn keresztül akár ki is juthatott volna az orosz válogatott a tornára, de addigra közbeszólt a történelem, amit ők maguk írtak…

Fotó: Fabrice Coffrini/AFP via Getty Images

A háború ára

2014-ben a sportélet szempontjából még következmények nélkül maradhatott, hogy az orosz hadsereg de facto annektálta a Krím-félszigetet Ukrajnában, a 2022. február 24-én (négy nappal a pekingi záróünnepség után) indított hadviselés azonban minden korábbinál súlyosabb következményekkel járt. A „különleges katonai művelet” megkezdése után újabb négy nap elteltével a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) és az UEFA (Európai Labdarúgó-szövetség) is minden nemzetközi sorozatból kizárta az orosz és fehérorosz válogatottakat és klubcsapatokat, és így tett az EHF (Európai Kézilabda-szövetség) is. Némi fáziskéséssel, a NOB javaslatára többek között a jégkorongosok (IIHF), a kosárlabdázók (FIBA), a röplabdázók (FIVB), a korcsolyázók (ISU), az evezősök (World Rowing), a síelők (FIS), a tollaslabdázók (BWF), valamint a rögbisek (World Rugby) nemzetközi szövetsége is beállt a sorba. Mivel ilyen döntési jogkörrel csakis a nemzetközi, kontinentális szövetségek bírnak, nem beszélhetünk globális protokollról. Bár a legtöbb szervezet hasonlóan járt el, olyan példa is akad, ahol félmegoldással éltek.

A FINA (Nemzetközi Úszószövetség) először csak a versenyek rendezési jogától fosztotta meg az oroszokat, később mégsem engedte rajtkőre állni az orosz és fehérorosz úszókat a budapesti világbajnokságon. A teniszezőik a Davis- és Billie Jean King-kupán nem indulhatnak, de a tavalyi wimbledoni tiltás óta a többi Grand Slam-versenyen és egyéb ATP/WTA szervezte tornákon viszont igen – és persze törölték az októberi moszkvai versenyt. A Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) sem szankcionált, de kihúzta a versenynaptárból a szocsi nagydíjat. A Nemzetközi Ökölvívó-szövetség (IBA) tavaly totális kizárással élt, idén ellenben a kötelek közé engedi mindkét ország kesztyűseit a világbajnokságokon is. Ennek következtében tüntetőleg az összes IBA szervezte versenytől való távolmaradását jelezte többek között az Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Írország, Svédország és Csehország is. Válaszul az IBA fegyelmi eljárást indít az érintett országok tagszövetségei ellen. A Nemzetközi Vívószövetség (FIE) március 10-i rendkívüli online-kongresszusán határozott úgy, hogy az április 1-én kezdődő olimpiai kvalifikációs Világkupa-sorozatra visszaengedi az orosz és fehérorosz vívókat a pástra. A második versenynek otthont adó tauberbischofsheimi rendezést már vissza is mondták a németek.

„Sok még a nyitott kérdés a friss döntés alkalmazhatóságát illetően, emiatt lehetetlenné vált a verseny megrendezése” – nyilatkozta Claudia Bokel (csapatban olimpiai ezüstérmes párbajtőröző), a Német Vivószövetség elnöke. Hozzátette, tiszteletben tartják a FIE döntését, de „világos jelzést” akartak küldeni.

Svédország is elállt két szeptemberi stockholmi verseny lebonyolításától.

„Teljesen kizárt, hogy e két ország részvételével versenyeket rendezzünk, amikor véres háborút indítottak Ukrajnában” – mondta Otto Drakenberg, a svéd szövetség elnöke.

Fotó: Franco Arland/Icon Sport via Getty Images

Összeségében megállapíthatjuk, az orosz (és fehérorosz) élsport, ha nem is lehetetlenült teljesen el, sokkal mélyebb válságba zuhant rövid és középtávon, mint az orosz nemzetgazdaság az Európai Unió által eddig életbe léptetett tíz szankciós csomag nyomán. Azon szakszövetségek, akik szembemennek a hivatalosan nem kikövetelhető, de erősen ajánlott fősodratú retorziós politikával, minden esetben radikális ellenállásba ütköznek a világsajtó címlapjain – és immár a kollektív bojkottálás is valós fenyegetés. A háború előtt is sok volt a következetlenség, ami a nemzetközi sportdiplomácia döntéseinek komolyan vehetőségét, igazságosságát kísérte, de azóta ez a faktor exponenciálisan növekszik. Tavaly februárig elmondható volt, minden folyhat szépen tovább a maga medrében (business as usual), a látványtechnikai felszínen jól betiltják az orosz lobogót, időnként mutatóba elvesznek egy-egy régen nyert érmet (az utolsó precedens tavaly decemberi keltezésű: Natalja Antyuh gátfutóé, újravizsgált mintája után orozták el 2012-es olimpiai aranyát, tehát több, mint egy évtized után), oszt jónapot! A lebukott, már trükközéssel sem bevédhető sportolók karrierjének persze harangoztak, de fel nem merült, hogy Oroszország ne rendezze meg a futball-világbajnokságot és számos egyéb fontos versenyt.

A katonai beavatkozás után azonban többé már nem lehetett az üzleti érdekek mentén lavírozgatni. A fentebb sorolt szankciók mellett – a teljesség igénye nélkül – Szentpétervárt a BL, Moszkvát a sakkvilágbajnoki döntő rendezési jogától fosztották meg 2022-ben, idén pedig Lettország Finnországgal közösen adhat otthont a jégkorong világbajnokságnak – helyettük. Senki sem vitatja, hogy az orosz medve büntetést érdemel, de kérdés, hogy mennyire korrekt sportolókon elverni a port? Ráadásul teljesen véletlenszerű, az egyéni sorsok mentén váltakozó az, kit, hogyan ér megtorlás, már ha egyáltalán. A légiósok szabadon sportolhatnak világszerte, a legpatinásabb európai topbajnokságoktól az amerikai csúcsligákig bezárólag. A teniszező kedvére ütögethet, a sífutó botját sem mozdíthatja (FIS-versenyen legalábbis). Aki otthon ragadt, annak marad az elszigeteltség – de a külföldön élő honfitársaik is kitettek az oroszokkal szemben tanúsított megvetés különböző szintű megnyilvánulásainak. Nincsen ez így jól, és így futunk neki Párizsnak.

A bojkott réme

Kollektív, tömeges bojkott eddig kétszer fordult elő a modern kori olimpiák történetében. 1980-ban az Egyesült Államok mögött felsorakozva 66 ország hagyta ki a moszkvai játékokat, majd négy évvel később a szocialista blokk (Románia kivételével) ignorálta a Los-Angeles-i eseményt.

Thomas Bach januári bejelentése csak még feljebb korbácsolta az indulatokat. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök konkrétan felszólította a NOB-ot, zárják ki az orosz és fehérorosz sportolókat a 2024-es nyári játékokról, és az ügyet megvitatandó Kijevbe invitálta Bachot – de a NOB elnöke e meghívásnak nem tett eleget. Zelenszkij február 10-én, az uniós sportminiszterek virtuális csúcstalálkozóján is felszólalt. Hangsúlyozta, Oroszország mindent vérrel szennyez be, ezt pedig nem lehet holmi fehér zászlóval és semleges színekkel palástolni. Az orosz sportolók esetleges párizsi indulását az agresszió megnyilvánulásának nevezte és leszögezte, amennyiben mégis részt vehetnek az oroszok az olimpián, az ukrán sportolók bojkottálják az eseményt.

Ezután 34 ország kormánya közös közleményben szólította fel a Nemzetközi Olimpia Bizottságot, hogy tisztázza a semlegesség fogalmát azon szándékának érvényesítésére, hogy az orosz és fehérorosz sportolók bizonyos feltételek teljesülése mellett indulhassanak nemzetközi versenyeken, így a jövő évi párizsi olimpián is.

„Egészen addig, amíg ezekkel az alapvető problémákkal, illetőleg a működőképes semlegességi modell egyértelműsítésével, valamint a konkrét részletekkel nem foglalkozunk, nem értünk egyet azzal, hogy az orosz és fehérorosz sportolókat visszaengedjék a versenyekre” – áll a közleményben, melyet többek között az Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Lengyelország, Dánia, Észtország, Lettország és Litvánia is aláírt. Utóbbi öt állam az ukrán kezdeményezést erősítendő, szintén távolmaradással fenyegetőzik.

Természetesen Bach is reagált, levélben szólította fel Vadim Hutcajtot (az Ukrán Nemzeti Olimpiai Bizottság elnöke, egyben sport- és ifjúsági miniszter), hogy hagyjon fel a bojkottfenyegetéssel.

„Az egész olimpiai közösség osztozik az ukrán sportolók gyászában és emberi szenvedésében, de nem a kormányok feladata eldönteni, hogy ki milyen sportversenyeken vehet részt, mert ez a nemzetközi sportversenyek, a világbajnokságok és az olimpiai játékok végét jelentené mai formájukban” – mondta a franciaországi alpesisí-világbajnokságon tartott beszédében.

„A történelem majd megmutatja, hogy ki tesz többet a békéért. Az, aki nyitott marad és hajlandó kommunikálni, vagy az, aki az elszigetelést és a leválasztást javasolja. Próbálunk olyan megoldást találni, amely a sport küldetését szorgalmazza, ez pedig az egységesítés, nem akarunk hozzájárulni még több viszályhoz és a vita további elmérgesedéséhez” – tette hozzá. Kiemelte, teljes mértékben szolidáris Ukrajnával és támogatja, hogy erős ukrán csapat vehessen részt a jövő nyári olimpián.

Hogy mennyire lehet komolyan venni a Párizstól való távolmaradással riogató nemzeteket, nehéz pontosan megítélni. A lengyelek és a balti államok az ukrán ellenállás leghangosabb támogatói (az USA, Nagy-Britannia és Finnország mellett), teljes eszköztárukkal támogatják Ukrajnát, így természetes, hogy – egyelőre csupán elméleti szinten – elsőként álltak be Zelenszkijék mögé. Ha a NATO-tagországok háborúhoz való viszonyulása alapján közelítjük a kérdést, akkor simán benne van, hogy akár egy újabb történelmi bojkottot szenvedhet el az olimpiai mozgalom – de egyelőre ez tűnik kevéssé valószínűnek. Az USA e tekintetben is ügydöntő lehet, ha Washingtonban nemet mondanának Párizsra, az láncreakciót indíthatna el. De nehéz elképzelni, hogy az Egyesült Államok kihagyná az olimpiát, főleg mert azzal maga garantálná a számára minden porondon legfőbb rivális Kína elsőségét az éremtáblán. Ezt biztosan mindenáron elkerülné a Biden-kabinet.

Fotó: Andrej Isakovic/AFP via Getty Images

Jelenleg a NOB térfelén pattog a labda, az ominózus 34 ország (meg a többi is persze) várja a semlegesség fogalmának tisztázását, de eddig nem érkezett válasz. Az valószínű, hogy a pekingi és tokiói modell nem lesz elfogadható a számukra, de nehéz elképzelni, milyen egyéb kompromisszumos megoldás születhetne. Nyilván az orosz himnusz felcsendülése, vagy a nemzeti zászló megnyitón való lobogtatása fel nem vállalható konnotációkat hordozna magában – ez tiszta sor. Ahogy a Putyin indította katonai agresszió mellett kiálló sportolók kizárása sem szorulna magyarázatra, na de mi a helyzet a többiekkel? Tegyenek hűségesküt Ukrajnának? Esetleg kollektíven határolódjanak el a háborútól, tehát saját hazájuktól, kockáztatva önmaguk és szeretteik szabadságát, létbiztonságát?

Egy februárban kiadott amerikai közlemény szerint pont ez utóbbi volna a megoldókulcs. Eszerint bár Washington kitiltáspárti, de amennyiben az érintettek világos elhatárolódást tanúsítanak a háborúval szemben, nagyvonalúan szemet hunynának az indulásuk fölött. Ezzel csak az baj, mondani bármit lehet, de azt komolyan is gondolni nem jogi kategória – hivatalos megoldásnak édeskevés.

Sajnálatos módon – a vérzivataros ukrán front borzalmas drámáin túl – adok-kapokban, szócsatákban a sportdiplomáciában sem lesz hiány az elkövetkező időszakban. Abban pedig egyelőre csak reménykedhetünk, hogy nem az olimpiai eszme, a sportvilág nagy ünnepe szerez újabb gyógyíthatalan sebeket, hanem azok, akik történelmünk összes tanulságát elföldelve, az európai eszméket elárulva, az emberi méltóságon taposva barbár hadviselést folytatnak.

Kiemelt fotó: Alain Jocard/AFP via Getty Images