Patrick Ittrich különös ötletei, avagy legyen a futball a játékvezetésért – vélemény

„A középpályán elkövetett taktikai szabálytalanságok után a vétkes csapat kapuja előtt 17 méterrel kapna szabadrúgást az ellenfél. Hányszor látnánk ezután ehhez hasonló szabálytalanságokat?”

Kétségtelen, hogy a taktikai szabálytalanságok sok esetben erősen befolyásolhatják a játék menetét, ígéretes akcióknak vethetnek véget, ennek ellenére a szabálytalanságok szankcionálása eddig is megoldott volt. Ezt figyelembe véve, objektíven teljesen értelmetlen Ittrich elképzelése.

Maga a koncepció is nehezen érthető: miért pont 17 méterről járna szabadrúgás? 17 méterről pontosan honnan végezhetné el a támadó csapat a rúgást, középről, esetleg valamelyik oldalról? Magának az előre meghatározott helyzetből elvégzendő szabadrúgásnak a súlyossága is bőven túlmutat egy taktikai szabálytalanság meccsre gyakorolt hatásán, arról nem is beszélve, hogy a szabálytalanságok mértékét sem lehet egységesíteni, tehát két különböző mértékű szabálytalanság esetén ugyanazt a szigorú büntetést megszabni igazságtalan lenne.

„Ha egy játékos a földre kerül, háromszor odébb gurul és orvosra van szüksége, akkor hívjanak neki egyet. Utána azonban várakozzon három percet az oldalvonalon kívül, mielőtt visszatérhetne a pályára.”

Ittrich itt egy valós problémakört jár körbe. A topligák közül például Spanyolországban van a legkevesebbet játékban a labda, ugyanis annyi szabálytalanság és vélt (de nem valós) sérülés van, hogy esetenként a félidők kevesebb mint fele telik aktívan. Erre megoldást nem csak Spanyolországban nem találtak még, de a többi topbajnokság sem tud ezzel a jelenséggel mit kezdeni.

Tekintve azonban, hogy a jelenlegi szabályok szerint a labdarúgásban nem lehet megállítani a játékidőt, vélhetően komoly gondot okozna egy (a példához ragaszkodva) háromperces büntetés viszonylag pontos lemérése és betartása. Az idővel való gazdálkodás így is egy vitatott témakör a labdarúgásban: a világbajnokságon például megnövelt hosszabbításokkal igyekeztek kipótolni a korábban felsorolt jelenségek által okozott játékmegszakításokat, a megoldás bár számomra tetszett, sokak viszont egy rendkívül negatív intézkedésként ítélték meg.

Mindenesetre ez a koncepció viszonylag realisztikus, és talán az implementálása sem okozna feltétlenül akkora nehézséget az illetékesek számára.

„Ha egy játékos sértegeti a játékvezetőt, akkor küldjék le tíz perc pihenőre, majd visszaállása előtt melegítsen be egy szobabiciklin.”

Ismét egy igencsak vitatott téma, de talán az egyik legzagyvább megoldási javaslat az összes ötlet közül. A játékvezetők autoritása számomra eleve is egy érzékeny pontot jelent: a legtöbb bajnokságban a játékvezető legkisebb mértékű bírálása komoly pénzbüntetést, vagy akár eltiltást vonhat maga után, sokszor teljesen sérthetetlen helyzetbe hozva a bírót. Ezzel szemben a játékvezetés színvonala erősen erodálódik, ismét példa erre a spanyol bajnoki rendszer. Itt hétről hétre vitatott döntések sorozata borzolja a kedélyeket, a gőgös játékvezetőktől pedig rendre nem is kérdezhetnek a játékosok egy-egy döntés után, utóbbi kategória koronázatlan királya az a Jesús Gil Manzano, aki már a futballisták közeledését is sárga lappal bünteti rendszeresen.

Ezek természetesen kiragadott példák, de általánosan igaz, hogy a játékvezetők így is túlzott védelmet élveznek és legtöbbször nem kell felelniük a mérkőzések során elvétett hibákért. Így amellett, hogy az Ittrich által elképzelt büntetés rendkívül szigorú, csak tovább növelné a játékvezetők autoritását és a szubjektív döntéshozatallal való visszaélés lehetőségét. A szobabiciklire vonatkozó rész persze könnyen lehet, hogy csak egy vicces kitételt jelent, a használatát ugyanis semmi más nem indokolná.

„Hogyan történhet meg, hogy egy döntés után a játékvezetőt tíz játékos is körbeveszi? Szerintem a megoldás egyszerű: azonnal ki kell osztani három piros lapot, ezután lehetne hét emberrel folytatni a játékot. Szerintem ez megfelelő lenne.”

Talán ennek a sületlen ötletnek a megítélésére kell a legkevesebb időt és energiát szentelni. A dolog egyik része, hogyha minden ilyen szituáció után hasonló döntések születnének, akkor sok mérkőzésen az első félidőben abbamaradna a játék, ha nem is amiatt, mert hét pályán lévő játékos alatt fel kell függeszteni a mérkőzést, hanem amiatt, hogy ilyen tempóban jó eséllyel egy focista sem maradna a pályán a 90. percig.

Ittrich véleménye minden esetben abból indul ki, hogy a játékvezető összes döntése szent és sérthetetlen, véteni csak a játékosok tudnak, ha esetleg mégis bírói hiba történik, az a játék velejárója. Amellett, hogy az általa felhozott problémák közül tényleg sok olyan van, ami megoldásra vár és rontja a foci összképét és megítélését is, a legnagyobb probléma napjainkban általánosságban pont a játékvezetőkkel és a játékvezetéssel van.

Ahogy korábban is taglaltam, a bírók a jelenlegi szabályozás nyomán is kiemelkedő védelmet éveznek, a teljesítményük azonban sokszor nem egyenesen arányos ezzel a helyzettel. Jó példa erre a VAR-rendszer bevezetése. A videós bírói segédlet alkalmazása kétségtelenül egy kívánt és hasznos része a futball igazságossá tételének, azonban a rendszer életbelépése óta jóformán több vitát szültek a VAR által hozott döntések, mintsem segítettek volna objektívabban megítélhetővé tenni az eseteket.

Összességében tehát Ittrich reálisan lát bizonyos problémákat a focival kapcsolatban, megoldásukra azonban teljesen irreális, sok esetben nevetséges javaslatokat tesz. Ezeknek a reformoknak az integrációja vélhetően csak nagyobb felháborodást és több vitahelyzetet szülne, ezzel szemben a játék minőségén aligha javítana.

Kiemelt kép: DFB