Pillanatok alatt dőlt össze a kínai futball

Bár a kínai Szuperligában korábban is rendszeresen megfordultak ismertebb játékosok, senki nem nézte rossz szemmel a világ legnépesebb országának terveit, hiszen az ázsiai bajnokságokra jellemzően többnyire másodosztályú brazil, illetve afrikai légiósokat szerződtettek, és elvétve sikerült az európai topligákat is megjárt játékost igazolniuk, és ők is inkább levezetni érkeztek az országba. Így került például a Sanghaj Senhua csapatához Nicolas Anelka 2012-ben, hogy aztán egy évvel később visszatérjen a Juventushoz, majd Angliába – és a karrierjét végül Indiában fejezte be a volt francia válogatott támadó.

A kínai elit álma

Ettől az évtől kezdve egyre többen választották Kínát a karrierjük vége felé, a teljesség igénye nélkül említsük meg Lucas Barrios, Seydou Keita, Zvjezdan Misimovic, Didier Drogba, Vágner Love, Alessandro Diamanti, Alberto Gilardino, Demba Ba vagy éppenséggel Gervinho, Ezequiel Lavezzi és Burak Yilmaz nevét.

Ehhez 2020-ra 50 millió igazolt játékost szerettek volna elérni, ehhez pedig 20 000 edzőközpontnak és 70 000 pályának kellett volna a játékosok rendelkezésére állnia. Amennyiben ezek a tervek létrejöttek volna, úgy a férfiválogatottnak 2030-ra Ázsia legjobbjai közé kellene tartoznia, míg a női csapat (ők egyébként is az élmezőnyhöz tartoznak) világszínvonalú csapattá kellene válnia.

Gervinho az AS Romából igazolt a kínai Hopeihez – rekordösszegű fizetésért (Forrás: thesun.co.uk)

Első lépésként még ugyanebben az évben rekordösszeget költöttek el légiósokra, hogy népszerűvé tegyék a Szuper Ligát (CSL) – elsősorban azonban nem csak a helyieket akarták megcélozni a legjobb játékosokkal, hanem a többi ázsiai ország futballrajongóit, illetve az európai és a dél-amerikai szurkolókat egyaránt. Ám ameddig mindez papíron jól nézett ki leírva, addig a valóságban ezek a drukkerek összezártak Kína ellen, és óriási gyűlöletcunamit zúdítottak az ország bajnokságára, valamint az oda igazoló játékosokra egyaránt.

Hogy ez az ellenszenv kialakuljon, nem kellett mást tenniük a kínai kluboknak, mint több, mint 400 millió eurót elkölteni olyan játékosokra, mint Hulk, Alex Teixeira, Jackson Martínez vagy Ramires. Egy évvel később erre is rátettek egy lapáttal, és az állami tulajdonú konglomerátumok, illetve az óriási ingatlanfejlesztéseknek köszönhetően meggazdagodott cégek 520 millió euróért vásároltak be. Elhozták a Chelsea-től a brazil Oscart, Kínába igazolt Axel Witsel, Alexandre Pato, Graziano Pellé, Odion Ighalo és Carlos Tévez is.

Importált tudás

E mellett a tudásba is „befektettek” – olyan edzők szerződtetésével, mint Marcello Lippi, André Villas-Boas, Sven-Göran Eriksson vagy Luiz Felipe Scolari. Mindez pedig kifizetődő volt: a Kuangcsou Evergrande (Gouangzhou Evergrande) 2013-ban Lippivel, 2015-ben pedig Scolarival nyerte meg az ázsiai Bajnokok Ligáját.

Mivel Vu Lej kivételével nincs Kínának nemzetközileg is elismert, igazán jó játékosa, kénytelenek voltak a mai futballvilágban immár bevett módszerhez folyamodni, és olyan, kínai felmenőkkel rendelkező játékosokat megkeresni, akik hajlandóak voltak a válogatottban játszani. Így lett kínai válogatott az egykori Arsenal-nevelés, a Brentfordban több, mint 140 meccsig jutó Nico Yennaris (vagy Li Ke), illetve a Sunderland egykori játékosa, Tyias Browning (Jiang Guangtai) is. Rajtuk kívül több brazil játékos is Kínát képviseli a nemzetközi színtéren – Fernando (Fei Nanduo), Aloisio (Luo Guofo), Elkeson (Ai Kesen) és Alen Carvalho (A Lan) is bemutatkozhatott már a kínai nemzeti csapatban. A közös bennük, hogy a két brittel szemben egyikük sem rendelkezik kínai felmenőkkel, ugyanakkor több évet lehúztak már a fellendülés időszakában a különböző kínai csapatokban.

Nico Yennaris (balra) és Elkeson (jobbra) már kínai válogatottként (Forrás: bangkokpost.com)

A koronavírus-járvány mindent vitt magával

Már 2019-ben is voltak jelei annak, hogy a rendszer nem tudja eltartani önmagát és előbb-utóbb gazdasági nehézségek elé néz majd a CSL. Ezt a folyamatot gyorsította fel a 2020-ban kirobbant koronavírus-járvány, a kínai gazdaság egyik pillanatról a másikra megállt, magával rántva a legnagyobb építőipari vállalatot, az Evergrandét is, amely nem csak több csapat névadó szponzora volt, hanem a ligát és a többi klubot is jelentős összeggel támogatta. Az Evergrande jelentőségét jól mutatta, hogy a nehéz helyzetbe kerülő vállalat csőd esetén az egész globális piacot magával rántotta volna. A pénzcsapokat hirtelen elzárták, majd a liga bejelentette, hogy bevezeti a fizetési sapkát és korlátozza a légiósok számát – mindezt a csapatok felkészülésének közepén, pár héttel a 2021-es szezon kezdete előtt.

Mindezt tetézte Kína zéró Covid-politikája, ami a bajnokságra is igen erőteljes hatással volt. Azon túl, hogy több légiós is elhagyta a csapatát és az országot, két csoportra osztották a ligát, a csapatokat buborékokba zárták és két évig nézők nélkül rendezték meg a bajnokikat. A nemzetközi színtéren is jelentős veszteségeket könyvelhetett el a kínai futball. A kötelező karantén miatt a Bajnokok Ligája csoportmeccseire egy-két kiegészítő ember kivételével az ifi csapatokat küldték a kínaiak, nem csoda, hogy a korábbi eredményeket megközelíteni sem sikerült – a kétszeres BL-győztes Kuangcsou például 0–24-es gólkülönbséggel és 0 ponttal csoportutolsóként zárt. Náluk egy fokkal jobban szerepelt a Santung Luneng (Shandong Taishan), amely 2–24-es gólkülönbséggel fejezte be a csoportmeccseket, de legalább egy pontot sikerült elcsípnie a szingapúri Lion City Sailorstől.

Azt már csak érdekességként jegyezzük meg, hogy miközben a korábbi kétszeres BL-győztes Kuangcsou csak háromszor nyert a tavalyi szezonban és búcsúzott az élvonaltól, addig a Santung Marouane Fellainivel a soraiban az utolsó fordulókig versenyben volt a bajnoki címért – a vesztüket az okozta, hogy a Peking Kuoan (Beijing Guoan) nem tudott kiállni ellenük, az így megkapott 3–0 pedig nem volt elég a bajnoki címhez, így története során először a Vuhan Three Towns lett a bajnok.

A korábban honosított brazilok közül mindannyian elhagyták Kínát a világjárvány idején és közülük csak ketten tértek oda vissza. Ricardo Goulart például 2021-ben hagyta el az ázsiai országot és költözött haza Brazíliába, de miután csapata, a pénztelen Kuancsou nem tudta kifizetni több évnyi bérét, még a kínai állampolgárságáról is lemondott, így természetesen a válogatottban sem lép már pályára a jövőben.

Nála kacifántosabb a története a nagyapja révén kínai felmenőkkel is rendelkező perui Roberto Siuchónak (Xiao Taotao). Az Universitario játékosa 2019-ben igazolt Kínába, ahol felvette az állampolgárságot, hogy a válogatottban szerepelhessen a perui helyett, mivel azonban a kínai törvények nem engedélyezik a kettős állampolgárságot, kénytelen volt lemondani szülőhazája útleveléről. A folyamatos karanténok miatt azonban ő sem maradt sokáig Kínában és a CSL-ben: 2022 februárjában visszatért Peruba, lemondott a kínai állampolgárságáról, ismét felvette a peruit majd 2023 év elején aláírt a korábbi nevelőegyesületéhez – a kínai válogatottban sosem mutatkozott be.

Közel teltház volt Pekingben a Peking Kuoan stadionavatóján (Forrás: cgtn.com / Beijing Guoan)

Ha mindez nem lenne elég, az ázsiai szövetség (AFC) tavaly elvette a 2023-as Ázsia-kupa rendezési jogát, mert Kína a tervek 60%-át nem teljesítette időre, miközben a zéró-Covid szabályuk sem segítette a torna megrendezését. Ahogy az sem, hogy a Kommunista Párt korrupcióellenes bizottsága jelenleg is vizsgálatot folytat több korábbi futballvezér ellen – érintett a Kínai Labdarúgó Szövetség (CFA) korábbi elnöke, alelnöke és főtitkára, a fegyelmi bizottság korábbi vezetője, illetve a volt szövetségi kapitány, Li Tie és több klubvezető.

Alapoktól épülő jövő

Hszi Csin-ping és a kínai vezetés továbbra sem mondott le a nagyratörő tervekről, de a globális változások miatt jelenleg másra fokuszál a kommunista apparátus. Az orosz–ukrán háború, a Tajvani-szoros körüli folyamatos feszültség és a kínai gazdaság újraindítása jelenleg minden anyagi erejét leköti a vezetésnek, de ahogy mondani szokták, innen szép felállni. Mivel a korábbi modell teljes kudarcba fulladt, új utat kell találni ahhoz, hogy Kína 2022 után ismét kijusson egy világbajnokságra, ahogy a kluboknak is nehéz lesz ismét meghatározó tényezővé válniuk a földrész Bajnokok Ligájában.

A szurkolók szerencsére a csapatok mögött állnak. A stadionokat három év után nyitották meg újra a nagyközönség előtt és a legtöbb helyen közel teltház előtt léphettek pályára a csapatok – Pekingben például alig fél óra alatt fogyott el több tízezer belépő. A világbajnoki cím talán messzebb van Kínától, mint ezelőtt 10 éve volt, ám ha van olyan ország, ahol bármit el tudnak érni, akkor az épp Kína. Csak végre ésszel kellene a pénzeket elkölteni.

Kiemelt kép: cgtn.com