PL-hétvége: három ász a középpályáról

Bissouma, a „boss”

Új időszámítás kezdődött a Tottenhamnél, és nem csak Harry Kane eligazolása miatt, hanem mert a korábbiaktól (Mourinho, Conte) merőben eltérő felfogású tréner, Ange Postecoglou irányítja immár a londoniakat, a reaktív futballt labdát birtokló, domináns, a játékot az ellenfél térfelére kényszerítő felfogásra cserélve. És hogy az egyéni teljesítmények szempontjából is mennyire lényeges a játékmód, az edzői filozófia, nemkülönben a bizalom, valamint hogy kellő szabadságot hagy-e egy tréner labdarúgóinak, arra Yves Bissouma teljesítménye szolgált példával, aki a Brentford otthonában egy személyben uralta a középpályát.

A legszebb brightoni napjait megidézve futballozott, tanárian, magabiztosan, oktatva a mezőnyt. Ha kellett, lassította a játékot, máskor két-három emberen átrágva magát lendült meg, a leglehetetlenebb helyzetekben sem vesztette el a labdát, szóban is irányította a társakat (elsősorban a labdakihozataloknál), de a pazar teljesítményt adatokkal is alá lehet támasztani: a legtöbb labdaérintést jegyezte a londoni bajnokin (136), ő passzolt a legtöbbet (112), ő nyerte meg a legtöbb párharcot (11). és Bissouma hagyta faképnél a legtöbbször az ellenfelet (hétszer). 92 százalékos passzpontossággal futballozott, tizenötször vitte be a labdát a támadóharmadba, hétszer szerezte meg, három lövése mellett pedig kétszer tisztázott.

Az a Bissouma játszott ismét, aki vitathatatlanul a PL-mezőny egyik legkiválóbb hatosa, és ha azt vesszük, hogy a Sprus tavaly 35 millió fontért szerezte meg, miközben a Chelsea 115 milliót fizet Moisés Caicedóért, igazán alkalmi vétel volt (még ha az ecuadori fiatalabb is). Nem csak Bissouma született újjá, valamelyest a Spurs is, amelyik 69 százalékban birtokolta a labdát, 358 labdaérintéssel jelentkezett a támadóharmadban (az előző szezonban 319 volt a rekordja, a nem túl acélos Bournemouth ellen felállítva), mindemellett pedig az utóbbi három és fél év legfiatalabb csapatát küldte pályára (25 év és 65 nap volt az átlagéletkor). Akadtak hát biztató jelek, ahogy az elmúlt idényt idéző gyengék is (kevés tiszta helyzet), egyvalami azonban tuti: ha néhány hónapon belül visszatér Rodrigo Bentancur, a Spurs középpályássora a Bissouma, Bentancur, Maddison trióval a legkiválóbbak közé emelkedik. 

Tonali, a maestro

A felkészülési meccseken csak nyomokban lehetett felfedezni az igazi Tonalit. Egyszerűen játszott, nem passzolta el a labdát, megfutotta néhányszor a területeket, de semmi extra, semmi dominancia a középpályán. Hát, az első bajnokin bizony a milánói Sandro Tonali jelent meg: hatalmas területet játszott be, szerelt, osztogatott, odaért a kapu elé, kontrollálta a középpályát, azt lehetett érezni, ez az ő játszótere, és ha valaki betolakodik, ő majd szépen helyrerakja.

„A tökéletes középpályásjátékot láttuk” – össszegezte teljesítményét az angliai gólösszefoglalóban Alan Shearer. – „Gól, előkészítés, szerelések, széles skálán mozgó passzjáték, remek ütemű mélységi megérkezések a kapu elé. A játék minden elemében kimagaslót nyújtott.”

A meccset közvetítő Sky Sports egyik szakértője, a korábbi Tottenham- és Liverpool-középpályás Jamie Redknapp sem győzte dicsérni az olaszt:

„Az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb középpályás-teljesítményét láttuk.”  

Nos, valóban megmutatta, miért ért meg 70 millió eurót a Newcastle-nak, és hogy miért szerethetett bele tavaly a játékába Eddie Howe. Akinek már csak a kétfrontos, BL-meccsekkel megspékelt küzdelem miatt is kellett még egy klasszis középpályás, mert azért a newcastle-i fedezetsor nagyjából úgy festett: van egy rendkívül játékintelligens, lassan világklasszisnak nevezhető hatos, Bruno Guimaraes, mellette a pályát felszántó, rendkívüli fizikumú, de a kapu elé is odaérő Joelinton, hiányzik azonban mellőlük egy harmadik ember, aki ugyancsak príma minőség. Nos, Sandro Tonali személyében megérkezett. Pedig voltak olyan utólag falsnak bizonyuló hangok, hogy nem is igazán szeretett volna Newcastle-ba igazolni, a visszafogottságát, csendes visszahúzódását a nyári felkészülésben sokan ennek tulajdonították, pedig csak akklimatizálódott. Ne feledjük, a 14-szeres olasz válogatott futballista még mindig csak 23 éves. Howe a „szerelembe esés” pillanatára ugyan nem emlékszik, arra azonban igen, hogy mivel győzte meg az olasz:

„Egyszerűen a pályán való jelenlétével, ahogyan hozzáállt a meccsekhez, hogy egyetlen rázós helyzetben sem jött zavarba, és jobbal-ballal képes volt megoldani az egyes meccsszituációkat. Csodálom a játékstílusát, a játékintelligenciáját. Sokat segít majd abban, hogy igazán jó focit játsszunk az idén.”

„Amikor őt nézi az ember a tréningeken, olyan egyszerűnek tűnik ez a játék” – csatlakozott a klub legendás kapusa, Shay Given. – „Gondolkodásban mindenkinél gyorsabb. Olyan dolgokat is meglát, amiket mások nem. Rendkívüli kvalitású futballista.”

Hogy mennyire, arról az Aston Villa ellen újra csak meggyőződhettünk: gólja mellett 89 százalékos pontossággal passzolt, nem csak a tutit keresve, minthogy hétszer passzolta be a labdát a támadóharmadba; volt öt labdaszerzése, tőle viszont egyszer sem tudták elvenni; két próbálkozása mellett helyzetet is teremtett társainak. 

Az antré jól sikerült, a valódi teszt azonban csak most jön: a hétvégén, a City ellen az Etihadban…

Enzo, a bajnok

Mármint világbajnok, és bizony ahhoz mérten futballozott Enzo Fernández, no meg méltón ahhoz az árcédulához, amelyik mintha cseppet sem nyomná a vállát. Ha valaki, a 21 éves argentin középpályás biztosan repesett az örömtől, amikor kiderült, honfitárs edzővel dolgozhat eztán, Mauricio Pochettino személyében egy olyan elit menedzserrel ráadásul, aki képes a legjobbat kihozni tanítványaiból (ami mégiscsak a legfontosabb dolga volna egy edzőnek). Enzo Fernández a Liverpool ellen márpedig megmutatta, az érte tavaly kifizetett 120 millió euró még akár indokolható is, olyannyira élt a Stamford Bridge-en. A szokásos tűpontossággal dobta ki a hosszú labdáit, sokszor nyolcasként futotta meg a területeket, veszélyesen megérkezve a tizenhatoson belülre, alig lehetett átjátszani, összességében pedig elmondható, valami hallatlan magabiztossággal futballozott. De a számok az esetében is árulkodóak: 117 labdaérintése volt, 90 százalékos passzhatékonysággal játszott (92 átadásából 83 volt pontos), a pályán lévők közül ő passzolta be a labdát a legtöbbször a támadóharmadba (17-szer), valamint a tizenhatoson belülre (10-szer), nyert hat párharcot, volt hét beadása, két helyzetet teremtett. Világklasszis teljesítményt nyújtott, ilyenkor pedig azért felötlik az emberben, hogy mennyire lesz vajon félelmetes a Chelsea belső középpályája, ha Moisés Caicedo játszik majd Fernández mellett?! A londoni kékek hívei még akár el is kezdhetnek bizakodni…

Kiemelt kép: Alamy