PL-pénzek: rekordszagú költekezés, fókuszban a Chelsea-vel

Pedig már tavaly is jó mélyen belenyúltak a tulajdonosok a zsebükbe, rekordot jelentő 1,91 milliárd fontot elköltve új játékosokra. (Nem érdemes átszámolni, de ha valakit érdekel, nagyjából 900 milliárd forint. Hogy az micsoda pénzösszeg: 2021-ben Magyarország 1,2 ezer milliárd forintot kapott az uniótól kohéziós programokra.) Az a bizonyos majd’ kétmilliárd font a 2017-es PL-csúcsot döntötte meg több, mint 30(!) százalékkal, de a klubok kielégíthetetlen éhségét jelzi, hogy a télen hozzátettek még egy lapáttal, így a 2022–2023-as angol élvonalbeli kiadás tétele 2,8 milliárd fontra szökött. És ez ugye csak a játékosvásárlás, bérek nélkül.

Az idei nyár viszont minden korábbi rekordot megdönthet, elvégre két héttel az átigazolási ablak bezárása előtt 1,76 milliárd fontnál járt a számláló. Ami amúgy a Romeo Lavia és Michael Olise várható Chelsea-be igazolása előtti állapotot tükrözte, márpedig a kettős újabb százmilliót visz el a Chelsea kimeríthetetlennek tűnő büdzséjéből.

Az immár mindenkori átigazolási rekordot is ez a nyár hozta el, Moisés Caicedo 115 millió fontos vételára abszolút csúcs a szigetországban, és amúgy is, az egyetemes labdarúgás negyedik legtöbb pénzt megmozgató transzfere (Neymar, Mbappé és Coutinho után). De hogy mennyire változik a piac, no meg maga a játék(felfogás), hogy mennyire értékessé kezdenek válni azok is, akik nem feltétlenül a góllövésért, de még csak nem is azok előkészítéséért felelősek, Caicedo mellett 105 milliót kóstált az ugyancsak védekező középpályás Declan Rice, 80 milliót a középső védő Josko Gvardiol. Augusztus 15-én, úgy két héttel a nyári zárás előtt így festett az angliai top 10 a költéseket tekintve:

1. Chelsea: 278 millió font

2. Arsenal: 200 millió

3. Tottenham: 166 millió

4. Manchester United: 164 millió

5. Newcastle: 132 millió

6. Manchester City: 102 millió

7. Liverpool: 96 millió

8. Bournemouth: 86 millió

9. Burnley: 79 millió

10. Aston Villa: 76 millió

A húsz klub átlagban 89 milliót költött, jóllehet 2010-ben még csak 18 milliót. Érdekes mód a Brighton neve mellett állt augusztus 15-én a legszerényebb kiadás, a mintaklub 64 milliót vert el – úgy, hogy közben betermelt mintegy 180 milliót.

Az őrült költés, illetve hogy egyetlen labdarúgóra százmillió körül áldozunk, a többi nagy európai bajnokságra egyáltalán nem jellemző, még ha egy-egy kivétel akad is, mint Jude Bellingham vagy Harry Kane akvizíciója. De hát egyrészt olyan hatalmas összegeket kapnak a klubok a Premier Legaue hazai, illetve külföldi televíziós jogdíjaiból (amelyek mellett ugyancsak jelentős a meccsnapi bevétel, a csecsebecse-kereskedelem, valamint a szponzoroktól beszedett dohány), hogy van miből vásárolni, másrészt úgy fest, a 100 millió font lett a nagy játékosok alapdíja. Ha valamelyik angol topklub jelentkezik be, pláne.

„Arsenal, akarsz egy klasszis védekező középpályást? 100 millió.”

„Chelsea, neked is kéne egy? 100 millió.”

„Manchester United, hol vagy? Középcsatárért esdekelsz? 100 millió.”

„Manchester City, neked 100 millió, bárkit is akarsz.”

Oké, van ebben némi túlzás, mert ennél azért olcsóbban szerezte meg dán centerét, Rasmus Höjlundot a United (72 millió font), és valamivel kevesebbet kellett a Citynek Gvardiolért leszámolnia, de azok is eszement összegek voltak. És ugye az egyik átigazolás hat a másikra, ha egyszer kifizettél valakiért 100 millió fontot, mások is annyit kérnek majd. A télen 106 millió fontért betakarított Enzo Fernández-üzlettel váltak a „hatosok” is egy csapásra 100 milliós árucikké, addig azért azt lehetett gondolni, ennyibe legfeljebb a támadójátékosok kerülhetnek. S ezért is van valahol minden egyes klubnak felelőssége abban, mennyit áldoz egy-egy futballistára, azzal ugyanis új sztenderdet teremt. Onnantól fogva az lesz a norma.

A Chelsea apropóján amúgy is számos kérdés vetődhet fel, leginkább ugye az: hogyan felelhet meg a Financial Fair Play szabályainak és szellemének az a klub, amelyik tavaly nyáron és az azt követő télen a 600 millió fonthoz közelítő summát költött el, amit ezen a nyáron meglökött még több, mint 300 millióval (amennyiben Romeo Lavia is aláír). Azaz az elmúlt három transzferidőszakban 900 millió fontot postázott ki a klubkasszából. Megjegyzendő, ezen a nyáron játékoseldásból bevétele is akadt jócskán, több, mint 200 millió font.

No de a kérdés: a kékekre nem volna érvényes a Financial Fair Play? Úgy, hogy még mezszponzora sincs? (Az FFP leegyszerűsítve annyit tesz, annyit költhetsz csak, amennyi a bevételed, bár az UEFA úgy döntött, szemben a korábbi évi 10 millió eurós veszteséggel, hároméves periódusban a 90 millió eurós mínusz immár megengedett. Önmagában tulajdonosi dotációval viszont nem növelheted a bevételeidet.)

Naná, hogy az FFP érvényes a Chelsea-re is, a londoni klub azonban a hosszú távú szerződésekkel tulajdonképpen kiskapura lelt. Hét-nyolc éves szerződéseket kötött játékosai többségével, merthogy így az éves könyvelésben az átigazolási díjnak csak a hetede-nyolcada kell, hogy megjelenjen. Az Enzo Fernándezért kifizetett 106 millió font nyolc évre elosztva évi 13 millió. Az UEFA is kapcsolt persze, és kikötötte, ettől a nyártól legfeljebb öt évre lehet leírni az átigazolási díjakat, függetlenül a megállapodások hosszától. És mert az eladásokból befolyt összegek szinte teljes egészében feltüntethetők az éves mérlegben – a Chelsea meg tavaly nyár óta generált abból több, mint 250 millió fontot –, a fővárosiak gondolhatják úgy, ők bizony megfelelnek az FFP reguláinak, jóllehet az elmúlt két szezonban így is hatalmas veszteségeket termeltek (120, előtte pedig 150 milliós mínusszal zártak.)

A költségek csökkentésének egyik módja a fizetések ésszerű keretek közé szorítása, és a sportszakmai szempontok mellett ennek is szól a nagyfokú fiatalítás. Mert bármennyire is magasak az ifjakért kifizetett átigazolási díjak, az alapbérük korántsem olyan őrült, sőt. Egy fiatal, még kevésbé bizonyított játékos nem kér ugyebár annyit, mint a kész klasszis.

És ami pénzt a kékek megspórolnak az „alacsonyabb” fizetésekkel, azt bele tudják tenni az átigazolási díjakba. Hovatovább, ha nem túl magas valakinek a fizetése, továbbadni is könnyebb, ha mégsem felelne meg (lásd rossz példaként a Romelu Lukaku elpasszolása körüli kínlódást). Az egy másik kérdés, egy győzelmekhez szokott klub ennyire megfiatalítva, egészen új útra lépve is képes-e szállítani az eredményeket, de ez egy másik cikk témája lehet.

Maradva még a pénzeknél, némi segítségre is lelt idén a Premier League, ami persze a jövőben lehet még rá nézve veszélyes. Ez pedig a szaúdi Pro League, amelyik majd 200 millióért vett angol csapatoktól futballistákat, 50 millió fontot áldozva például a liverpooli Fabinho, Henderson kettősre, amelyet égből pottyant ajándéknak is tekinthetnek a vörösök – ezért is szálltak be hirtelen a Caicedóért folytatott versenybe, majd kínálták meg szép summával a Sotont Laviára vágyva. Az egy másik kérdés, hogy mindkét partit elvesztették a Chelsea-vel szemben, de egyszer csak lett miből keresgélni a piacon.

Ami viszont most még pénzügyi mentőcsomag, nem tudni, a későbbiekben nem válik-e félelmetes konkurenssé – a szaúdi liga biztosan nem fog lassítani. Ettől még a Premier League továbbra is a legerősebb bajnokság, pénzügyi lehetőségei az európai topligákét egytől-egyig verik, és semmi jel nem utal arra, hogy ez a közeljövőben változna.

Bár azt azért nem kéne megélni, hogy a 100 millió helyett a 200 millió legyen a norma…

Kiemelt kép: Premier League