„Politikai oka volt, hogy Szusza Ferenc nem kerülhetett be többször a válogatottba”

– Mi az első emlék róla, ami beugrik?

– A legelején szeretnék tisztába tenni egy dolgot: Szusza Ferenc a nagyapám unokatestvére volt. Én vagyok a legközelebbi leszármazottja, és úgy alakult, hogy az unokájaként kerültem be a köztudatba. Nincs ezzel probléma. A családunk nem túl népes, szerettük, amikor találkoztunk vele, úgy kezeltük, mintha a nagyapám volna.

– Ha nekikezdtünk, beszéljünk egy kicsit a Szusza-családfáról!

– Kassáról származnak a Szuszák, Szusza József, az üknagyapám még könnnyűipari inas volt, amikor a 19. század végén áttelepült a mostani Magyarországra. A mai Angyalföld és Újpest határán, a Szekszárdi utcában vett egy házat. Ott dolgozott az utca végében lévő juta és kendergyárban, idővel művezető lett. Üknagyanyámmal négy fiuk és négy lányuk született, a legkisebb fiú volt Feri. Az idősebb lánytestvérek nagyon vigyáztak rá, féltették a nyomornegyednek számító, közeli Tripolisz lakóteleptől. Az 1910-es években a Juta-gyár a családos dolgozóknak megépítette a Szekszárdi utcában a ma is álló Juta-házakat, ükapámék ide költöztek be. Ahogy jöttek az újabb Szusza-generációk, az alapján cserélgették egymás között a lakásokat a családok, hogy kinek volt több gyermeke. Emiatt nem volt könnyű dolgunk, hogy hová helyezzük el Feri 100. születésnapja alkalmából az emléktáblát, mert nem tudtuk, melyik lakásba született. A házaknak kívülről több bejárata van, de belül közös volt a hatalmas udvar. Itt rohangáltak közel száz éve a gyerekek, köztük Szusza Ferenc, vagy épp Szepesi György.

– Ők később a Juta-pályán is együtt fociztak, igaz?

– Igen, a kezdetleges, salakos pálya ott volt a Juta-házak mögött, ma Tesco áll a helyén. 6-7 éves korától itt focizott a többiekkel Feri. A suli is jól ment neki, jeles tanuló volt.

– Visszatérve az első emlékre...

– Az első kép róla az, hogy amikor elmentünk hozzá látogatóba, jön ki elénk mackóalsóban, ősz hajjal, borostásan. Otthon elhanyagolta magát, de ha társaságba ment, mindig nett, jól öltözött volt. Ez nem is tetszett mindenkinek a környezetében.

– Az, hogy jól öltözött volt?

– Igen. A családunk legtöbb tagja munkásként dolgozott, de a munkások polgárias rétegéhez tartoztunk. Viszont ott volt például a válogatott szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv, aki egyáltalán nem nézte jó szemmel, ha valaki elegáns, polgári külsőt öltött a nemzeti csapatnál. Kikerekedett a szeme, amikor meglátta az elegáns ruhában megjelenő Szusza Ferencet.

– Feltételezem, hogy Sebes ugyanekkorát nézett, amikor például Bozsik József jelent meg a válogatottnál, aki szintén elegánsan, divatosan öltözködött, sofőrrel járt.

– Biztosra vehetjük. A politikai rendszer működése nem tett lehetővé bizonyos dolgokat az 50-es évektől. Az édesapámtól tudom, Feri mesélt neki arról, hogy a moszkvai szovjet–magyar meccsen például mi nem nyerhettünk.

– Annak is főképp politikai oka volt, hogy az NB I egyik legjobb középcsatára nem lehetett 24-nél többször válogatott, vagy nem verhette végig a világot az Aranycsapattal?

– Ha megnézzük, Szusza Ferenc milyen szinten futballozott, akkor láthatjuk, hogy egyenes út kellett volna, hogy vezessen a válogatottba. Figyelembe véve azt is, hogy elképesztően sok tehetséges játékosunk volt akkoriban. 1949-ben Feri ugyan súlyos térdsérülést szenvedett Debrecenben, és próbálták erre fogni, hogy nem játszik, de a felépülése utána bajnokságban meg ontotta a gólokat.

Politikai oka volt, hogy nem kerülhetett be többször, a kulcsfigura természetesen Sebes Gusztáv volt.

Korábban soha nem akartam beszélni erről, mert Feri sem tette soha, nem akart erre kenni semmit.

– Feltételezem, azért nagy szívfájdalma volt, hogy nem lehetett az Aranycsapat tagja, nem lehetett ott például a világbajnokságon.

– Hogyne, nagyon fájt neki. Csak az intelligenciájának tudom be, hogy nyíltan nem feszegette ezt a témát, hiszen azzal úgy tűnt volna, mintha irigy lenne az Aranycsapat tagjaira. Miközben Puskásék nagyon szerették őt, és Feri is imádta őket, véletlenül sem akart ilyesmivel ártani nekik. Puskással például a pályafutásuk lezárulta után rendszeresen beszélgettek telefonon, amikor Puskás még külföldön élt. Mindketten tudták, hogy lehallgatják őket, de fittyet hánytak rá. Megbeszéltek mindent, ami csak eszükbe jutott. Visszakanyarodva Ferihez:

Őt soha nem érdekelték a világ nagy dolgai, mint a politika, csak a foci, és labda. Soha nem volt forradalmár, ő egyszerűen csak igazságszerető volt.

Egyszer azért volt egy nagy törés az életében.

– Mi okozta?

– Szerelmes lett a második világháború alatt. A lány zsidó származású volt, így Feri, annak ellenére, hogy fülig szerelmes volt belé, úgy döntött, hogy segít neki kimenekülni Svédországba. Ha úgy tetszik, feláldozta a szerelmet azért, hogy megmentse a lány életét. Micsoda emberi tartás kellett ehhez! Talán ez lehetett az oka, hogy később sem lett felesége. Soha nem mesélt minderről, apámtól tudom. Még az 50-es években is érkeztek hozzá csomagok Svédországból, a hála jeléül. Feri nagyon aranyos, végtelenül jó hiszemű, jó ember volt, akit kicsit megtört ugyan az élet, de egészen a haláláig boldog emberként élt. Nemhogy rosszat nem tudott rá mondani senki, apró negatívumot sem. Érdekes, hogy generációk nőttek fel a Juta-házban azóta, hogy ő ott lakott, de még ma is emlékeznek rá. Ilyesmit kevesen mondhatnak el magukról. Én ma bárhol bemutatkozom, mindenki felkapja a fejét? »Az a Szusza?« – kérdezik. Ez nem csak a futballkarriernek szól, hanem az embernek is. Őt igazi példaképnek lehet állítani.

– Focizott veled gyerekként?

– Az a helyzet, hogy a családban senki sem örökölte a tehetségét, de még a labdaérzéket sem. Apám úszott, én cselgáncsoztam bő 10 évet az UTE-ban, a gyerekeim közül egy vízilabdázik, egy cselgáncsozik.

– Újpest-meccsre szoktál járni?

– Nem. Gyerekként apámmal jártam, főleg az FTC elleni idegenbeli mérkőzésekre. Megfogott, hogy az Újpest-tábor mennyire szereti a csapatot, még akkor is, ha néha azért csúnyákat kiabálnak. De ma már nem nagyon járok meccsre, persze Feri 100. születésnapjának ünneplésekor ott voltam a Paks ellen a stadionban. Ettől még a családunk génjeibe van kódolva, hogy az Újpestnek szurkolunk. A gyermekem a BVSC-ben pólózik, és megbeszéltük, hogy nagyon drukkolok neki, de a hajrá, BVSC-t nem fogom tudni kipréselni magamból, ezért ne haragudjon.

– Amikor te 1975-ben megszülettél, ő a Real Betis edzője volt. Időnként hazalátogatott, vagy nem is találkoztál vele 1979-ig, amíg haza nem jött?

– Képeslapokat, csokit küldött rendszeresen. Mivel nem közvetlen rokonunk volt, nem mentünk ki hozzá, ő pedig nem nagyon járt haza. A rokonsága egy része egyébként Franciaországban élt.

– Hogyan kerültek oda?

– Az említett nyolc testvér közül az egyiket, Szusza Sándort nem az Újpest, hanem a másik közeli csapat, a Vasas fedezte fel. Náluk futballozott, majd 1932-ben úgy döntött, hogy kimegy a dunkerque-i csapathoz. A francia másod-, illetve első osztályban játszott, és letelepedett a Dunkerque-hez közeli Berguesben. A franciaországi Szusza-ág ma is ott él. Szusza Sándor, vagyis Alex többször is találkozott ott Szusza Ferenccel, amikor Feri külföldön dolgozott. Itthon stadion viseli a Szusza nevet, Dunkerque-ben pedig Alex Szusza után egy olyan társasház, amelyben idősebb dunkerque-i sportolók laknak. Szusza-háznak hívják. Alex leszármazottaival 1996-ban vettük fel a kapcsolatot, azóta mi is mentünk hozzájuk, ők is járnak Magyarországra. Nagyon büszkék a magyar gyökereikre, van régi magyar válogatott mezük is, még a Rákosi-korszakból.

– Szusza Ferenc idősebb korára hajlamos volt a múltba révedni, mesélni időnként a régi focis emlékekről?

– Nem igazán, leginkább a lengyelországi időszakáról mesélt, a Zabrzét, a lengyeleket imádta.

– Pedig a Górnik Zabrzénél csak egy szezont töltött edzőként, 1970–1971-ben.

– Valamiért imádta a klubot, az ottani embereket. Pedig a sevillai időszakról is sokat mesélt, hogy milyen könnyen megtanult például spanyolul. Lengyelül nem tudott megtanulni, mégis Lengyelországot tartotta a második otthonának. Természetesen mindig Magyarország maradt a hazája, bár nem hangoztatta, igazi patrióta volt.

Jelenleg az Újpest-tábor őrzi legőszintébb szeretettel az ő emlékét.

(Forrás: Újpest FC/Réti Zsolt)

Mi, a család részéről kezdeményeztük, hogy a klub a 100. születésnapja alkalmából vegye fel a kapcsolatot Feri külföldi csapataival, a Zabrzéval, a Real Betisszel, az Atético Madriddal. Úgy voltunk vele, ha őket túl sokba kerülne elhívni egy meccsre, legalább legyen egy emlékmérkőzés a Ferencváros ellen. Hiszen Feri egy külföldi túrán egy ízben az FTC-ben is játszott hírverő meccsen, jó kapcsolatot ápolt az ottani játékosokkal. Sajnos nem jött össze ez sem.

Mi, a Szusza-család részéről végül készítettünk egy emlékplakettet, minden évben ki lehet majd írni egy pályázatot, és az év legtehetségesebb újpesti fiatalja megkapja majd.

– Szusza Ferenc egy spanyol bronzéremmel tért haza az Atlético Madrid kispadjáról. Újpesten ugyanoda költözött vissza, ahol korábban lakott?

– Igen, ugyanabba a Megyeri úti kertes házba jött haza, pár sarokra lakott a stadiontól. A régi csapattársaival sokszor összejártak, voltak vidám kocsmázások. Hidegkutival például annak haláláig jó barátságot ápolt. Sok volt csapattársa persze külföldön maradt 56 után. Az akkori válogatottból csak ketten tértek haza rögtön, az egyikük ő volt.

– Miután hazatért Spanyolországból, járt még ki meccsekre?

– Nem, ők más világhoz szoktak, sokáig még zsíros kenyérért játszottak olyan futballistákkal, akik akkor a világ legjobbjai közé tartoztak. Feri kétlábas, elképesztően intelligens játékos volt. Átlátta a pályát, pontosan tudta, hogy adott játékosnak hová, mikor, hogyan kell adnia a labdát. Ennek köszönhette, hogy több poszton is megfordult, még hátvédként is játszott.

– Volt kedvenc meccse?

– Igen, az 1948 októberében játszott Magyarország–Ausztria barátságos mérkőzésre nagyon szívesen emlékezett vissza. 2–1-re győztünk, Deák Ferenc lőtte az első gólt, a másodikat pedig Szusza Ferenc fordulásból.

– Edzői karrierje vége felé az utánpótlásban is dolgozott. Szerette?

– Nagyon. Amikor hazajött Madridból, az UTE utánpótlásában kezdett el dolgozni.

A gyerekekben nagyon hitt, imádta őket, saját magát látta bennük.

Nagy szívfájdalma volt, hogy a Szusza családban az utána következők között nem volt focista.

– Ha jól tudom, van egy horgonyos tetoválásod a karodon. A horgony az Újpest címerében látható, de te a tanulmányaidhoz kötődően varrattad magadra, igaz?

– Igen, az angyalföldi Lékai János Hajózási Technikumba jártam, és ahogy kijöttem a suliból, egyből mentem hajózni a Dunára. Mivel rossz tanuló voltam, az Al-Dunára osztottak be gyakorlatra. Mint kiderült, ennek igazából örülhettem, mert csodálatos helyeken jártunk, és rengeteg tapasztalattal térhettem haza. Matrózként kezdtem, onnan kapaszkodtam fel a szamárlétrán egyre feljebb, előbb gépkezelő, majd géptiszt, kormányos lettem, a legvégén pedig hajókapitány.

– Szusza Ferenc is szerette a vizet?

– Nos, meginni nem annyira. Megtartottuk a régi családi hagyományt, apámmal rendszeresen jártunk pecázni az Újpesti-öbölbe, a Juta egyik stégjére. Ferivel viszont közös volt bennünk, hogy a családban mindenki körében imádott pecázás minket teljesen hidegen hagyott. Csak ücsörögtünk, nézelődtünk, és rövid időn belül halálra untuk magunkat.

Kiemelt fotó: Komlós Tibor/MTI