Harcban a világgal és a trófeákért – Mario Mandzukic 34!

Harmincnegyedik születésnapját ünneplte május 21-én a horvát futball második nagy sikerkorszakának egyik legeredményesebb labdarúgója, Mario Mandzukic. A támadó, akit bár soha nem tartottak a legszűkebb elit tagjának, mint pálya- és kortársát, Luka Modricot, vagy a legtöbben talán Davor Suker mögé sorolják a kiváló horvát csatárok rangsorában, fantasztikus pályafutást tudhat magáénak.

Mandzukic egykori csapata, a Juventus még küzd a bajnoki címért Olaszországban! Kattints és fogadj a olasz mérkőzésekre!

Nem lehetett könnyű a kilencvenes évek elején gyereknek lenni a háború sújtotta déli szomszédainknál. Ám megannyi példát láthatunk rá, kiváltképp a labdarúgásban, hogy milyen pozitív hatással is lehet egy későbbi élsportoló mentalitására egy ilyen nehéz kezdet. Ennek ékes példája Mario Mandzukic, aki hihetetlen küzdeni tudásával, harcosságával és munkamoráljával érte el páratlan sikereit, miközben emlékezetes balhéinak, csapatváltásainak köszönhetően kezelhetetlen, nehéz természetű sportolónak lett elkönyvelve.

A NÉMET KEZDETEK ÉS A FŐVÁROS EREJE

A Slavonski Brodban felnőtt Mario és családja 1992-ben volt kénytelen Németországba menekülni a háború elől, amely utazás később egészében véve határozta meg a karrierjét. Édesapja, Mato Mandzukic hazájában alacsonyabb osztályú futballistaként és játékvezetőként is ténykedett, így természetes volt, hogy fia hét évesen, végre nyugodt körülmények közé költözve megpróbálkozik a labdarúgással a baden-württembergi TSF Ditzingen ifjúsági csapatában. Azt ugyan nem tudhatjuk, hogy a német utánpótlás nevelés is ugyanilyen (vagy még inkább) kiváló csatárt faragott-e volna belőle, mert németországi letelepedése első alkalommal csak négy évig tartott, a családot 1996-ban visszaküldték Horvátországba. A remek üzleti lépéseiről ismert Dinamo Zagrebbe kilenc év múlva került, ahonnan viszont már egyenes út vezetett számára a Bundesligába. Előtte még gyerekként megjárta szülővárosa csapatát, az NK Marsoniát, ahol később bemutatkozhatott a felnőttek között egy egyéves NK Zeljeznicarnál töltött kölcsönidényt követően. A fővárosba az NK Zagreb vitte, ahonnan a legismertebb horvát csapat, a Dinamo az Arsenalhoz távozó Eduardo da Silva pótlására vette meg 2007 nyarán. Amolyan visszavont csatárként azonnal alapember tudott lenni a horvát rekordbajnoknál, és hamar megmutathatta magát a nemzetközi porondon is: a BL-selejtezőből indulva végül az UEFA-kupa csoportkörében szerepelt, miközben 2007 novemberében a válogatottban is bemutatkozhatott 48 perc erejéig. Három év alatt három bajnoki címet és két kupagyőzelmet szerzett a Dinamóval, tizenhat góljával 2009-ben megszerzett gólkirály címe után már vitte volna a Werder Bremen is, ám az üzlet a zágrábiak túlzott anyagi igényei miatt kútba esett. Jutalmuk, már amennyiben feltételezzük, hogy ez Mandzukic nélkül nem sikerült volna, a zsinórban megnyert harmadik bajnoki cím volt, valamint egy újabb ősz a második számú nemzetközi kupában, az időközben Európa Liga névre átkeresztelt sorozatban. Kérdés, ez az év mennyire érte meg a Dinamónak, hiszen 2010 nyarán már muszáj volt elengedniük Németországba vágyó csatárukat. A Wolfsburg vásárolta meg hét millió euróért a játékjogát, ami viszont a hírek szerint jócskán alul múlta az egy évvel azelőtti brémai ajánlatot.

BOSNYÁK HARCOSTÁRSAT ÉS KLUBLEGENDÁT KELLETT BEELŐZNIE

A 2008-ban bajnok, 2009-ben viszont a nyolcadik helyre csúszó autógyári együttes sztárcsatáruk, Edin Dzeko mellé keresett alternatívát illetve társat egyaránt, és nem is kellett ezen a téren csalódniuk a horvátban, igaz nem azonnali megoldást jelentett a csapatnak. Első évében 26 mérkőzésen lépett pályára, eleinte valamelyik szélen szerepelve és csak a szezon utolsó szakaszára került középre. Tizenötször volt a kezdőcsapat tagja, és a Bundesliga idény végére összesen csak 16 teljes mérkőzésnyi játékperccel a lábában jutott el nyolc gólig és két gólpasszig. Ráadásul a csapat éppen csak, hogy elkerült az osztályozót jelentő tizenötödik pozíciót (két ponttal előzték a Gladbachot), így a bajnokcsapatból többen is távoztak a nyáron, köztük születésnaposunk poszttársa és riválisa, Edin Dzeko is. Az időközben a Schalkétól visszatérő, a csapattal a bravúros bajnoki címet megnyerő sikeredző, Felix Magath került újra a csapat élére, ő pedig köztudottan szerette a Mandzukic-féle mentalitású, munkabírású és stílusú játékosokat. A horvát támadó, immár állandó bizalom és játéklehetőség mellett élt is az esélyével. A bosnyáktól megörökölt központi pozícióban szerepelve 12 góllal és 10 gólpasszal járult hozzá, hogy a Wolfsburg ismét a tabella első felében végzett, igaz a nemzetközi kupaindulást érő helyekről lemaradt, a nyolcadik helyen végzett. Teljesítményével azonban elérte, hogy neki sikerült „kvalifikálnia” magát az európai porondra.

EZÜSTBŐL ARANY

Németország rekordbajnoka, az éppen egy rendkívül fájó ezüstös triplából magához térni próbáló Bayern München igazolta le Mario Gomez és Claudio Pizarro mellé. Ideális választásnak tűnt Jupp Heynckes számára, aki győzni akarásával, mentalitásával felrázhatja a rendkívül csalódott „bajor” csapattársakat, és a kiváló mesternek tökéletesen be is jött a terve. Mandzukic, aki 2011-től a válogatottban is alapemberré nőtte ki magát egy csalódást keltő Európa-bajnoki csoportkörös kiesést követően, szerényen és motiváltan érkezett meg Münchenbe, ahol székfoglalójában elmondta, trófeákat szeretne végre gyűjteni, és tisztában van vele, hogy meg kell küzdenie a játékpercekért, mert tudja, hogy Mario Gomez mögött minden bizonnyal csereként kezdi majd meg az idényt. Nem lett igaza, bár ehhez az kellett, hogy a német válogatott támadó nyáron összeszedett bokasérülése miatt hamar a kezdőcsapatban találta magát, amely szerepkört Gomez novemberi visszatérése után is meg tudta tartani. Bár egy sérülés sose jön jókor és nem is igazán illik örülni neki, a Bayern-drukkerek aligha bánják, hogy Mandzukic váltotta a sokat bírált Gomezt a center pozícióban történetük legjobb, minden lehetséges címet besöprő szezonjukra és évükre. Első tíz bajnoki mérkőzésén nyolcszor betalált, végül az idény 40 találkozóján 22 góllal és 4 gólpasszal, no meg kiváló mezőnymunkával szerzett elévülhetetlen érdemeket a Bayern München történetében mindmáig egyetlen szezonbeli triplázásában, a Bajnokok Ligája fináléban például góllal hozzájárulva a Dortmund legyőzéséhez.

GUARDIOLA MELLETT NEM MINDENKINEK KÖNNYŰ

Akár hosszabban tartó, teljes diadalmenet is lehetett volna számára a müncheni korszak, de egy bizonyos Pep Guardiola miatt ez másképp alakult. A pályája csúcsán visszavonuló (igaz azóta egyszer müncheni tűzoltást vállaló) Heynckest a katalán mester váltotta, akiről viszont tudvalevő, hogy nehezen tűri meg a Mandzukichoz hasonló személyiségeket az öltözőben, párosuljon hozzájuk akármekkora játéktudás – elég, ha csak Zlatan Ibrahimovic barcelonai karrierjére gondolunk. Bajnoki címet és kupagyőzelmet szerzett ugyan a páros a 2013-14-es szezonban, de Mandzukic emberileg és szakmailag sem jött ki jól edzőjével, akinek ráadásul Robert Lewandowski utáni érdeklődése is nyílt titok volt. A horvát egy később interjúban elmondta, tiszteli és elismeri Pep Guardiola munkásságát, de az ő párosuk egész egyszerűen nem működött. Jobb szerette volna, ha a katalán mester inkább mielőbb tisztázta volna vele, hogy nem tudja vagy akarja beilleszteni a játékfilozófiájába, ahelyett, hogy nem engedi pályára lépni legeredményesebb támadójaként se a szezon végi Bundesliga mérkőzéseken vagy a Német Kupa fináléjában. Elmondta továbbá, hogy bár az egyéni címek neki nem a legfontosabbak a labdarúgásban, de szívesen vette volna a lehetőséget, hogy megküzdhessen lengyel riválisával a Bundesliga gólkirályi címéért – ehelyett kétszer végig a padon ücsörögve két góllal Lewandowski mögé szorult a góllövőlistán.

A válogatottban továbbra is elsőszámú csatárnak számított a világbajnokság előtt, és még úgy is biztos helye volt a keretben Niko Kovac-nál, hogy egy Izland elleni kiállítás miatt egyáltalán nem volt biztos, hogy a csoportmérkőzéseken is csapata segítségére lehet. Végül eltiltása egy találkozóra korlátozódott, de Brazília és Mexikó mögött Mandzukic-al a soraikban sem jutottak túl a csoportkörön.

MI ROMLOTT EL MADRIDBAN?

Eközben Münchenben egész nyáron érezhető volt, hogy egyik fél sem erőltetné tovább a közös munkát, és mivel Lewandowski végül valóban a bajor városban kötött ki, Mandzukic a távozás mellett döntött. A látszólag hozzá tökéletesen passzoló filozófiát és játékstílust valló Diego Simeone Atleticója lett a következő állomás a karrierjében, miközben a Real Madrid és a Chelsea érdelődéséről is lehetett olvasni. Végül éppen a londoni kékekhez távozó Diego Costa helyére érkezett Madridba, és jól is teljesített az első fél éve során, az ő góljának köszönhetően győzték le a Real Madridot a Szuperkupa visszavágóján és nyerték meg 2-1-es összessítéssel a trófeát. Statisztikái később is rendben voltak, szinte mindenben jobb vagy legalább hasonló mutatói voltak például (a passzpontosságot kivéve), mint mindeközben Robert Lewandowskinak az első müncheni évében. Februárban azonban történhetett valami a háttérben, amely miatt elvesztette Diego Simeone bizalmát, de az is lehet, hogy a magánéletében történt valami, amelyet egyébként rendkívül véd a nyilvánosságtól. A 24. fordulóban még két gólt készített elő és egyet maga is lőtt az Almería ellen, a következő fordulóban már csak 15 percet kapott a Sevilla elleni rangadón, majd egy eltiltás és egy kisebb sérülést is követően szép fokozatosan kikopott a csapatból. Az is előfordulhat, hogy Simeonéval túl hasonló habitusuk miatt nem jöttek ki egymással, és ezt valahogyan mind a mai napig sikerül titokban tartaniuk. A négy évre szóló kontraktus első szezonját követően a Juventusba igazolt. Rengeteg lehetőség közül választhatott, kereste őt a Manchester United, a Liverpool, a Milan, sőt a Wolfsburg is örömmel vitte volna vissza egykori közönségkedvencét az éppen távozó Bas Dost helyére. Mandzukic azonban, ahogyan néhány évvel ezelőtt szintén, a Bajnokok Ligája döntőjét éppen elvesztő együttest választotta, hogy lehetőség szerint a következő évben is minden sorozatban a végső győzelemért harcolhasson.

TRÓFEAHALMOZÁS JUVE-MÓDRA

Többek közt a góljának köszönhetően ugyanúgy Szuperkupa-győzelemmel indult torinói karrierje, mint a madridi: a Lazio ellen nyerték meg a trófeát. A másik, talán számára fontosabb párhuzamot azonban nem sikerült összehoznia egy korábbi történetével: nem jött össze az újabb bravúr, hogy érkezését követően a BL-finálét vesztő csapat újra eljut a végső siker kapujáig, majd be is lép rajta. Ebben pont a lehetséges párhuzam másik oldala, a Bayern München akadályozta meg őt és a Juventust egy hosszabbításban eldőlt 4-2-es győzelemmel a legjobb nyolc közé jutásért vívott párharcban. A hazai porondon azonban nem akadt ellenfelük továbbra sem. Ahogy Mandzukic nélkül, úgy vele is begyűjtötték a hazai duplát. A középcsatár pozíciójában szerepelve nem hozott kiemelkedő számokat (13 gól és 3 gólpassz a szezon összesen 36 meccsén), de továbbra is lehetett építeni az erősségeire. Massimo Allegri Moratával szemben még főleg a horvátot favorizálta Dybala mellett, de több gólt várt volna el abból a pozícióból, így leigazolta Mandzukic helyére Gonzalo Higuaínt. A horvát a kezdőből ugyan nem került ki, de újra a szélen (nagy ritkán visszavont csatárpozícióban) találta magát, mint annak idején Edin Dzeko mögött-mellett. Egyáltalán nem tűnt rossznak így a csapat, hiszen két év után ismét a BL-döntőjébe jutottak, a szinte természetesnek vehető hazai dupla mellett. A spanyol átok azonban megint kifogott rajtuk: a Barcelona után ezúttal a Real Madrid győzte le őket imponáló magabiztossággal Mandzukic fantasztikus – később a BL-szezon legszebbjének is megválasztott – találata ellenére.

Természetesen nem is lehetett már nagyon más célja a torinóiakkal, mint a BL-győzelem, de ez a 2017-18-as szezonban sem sikerült neki. A Real Madrid újra kifogott rajtuk, ezúttal már a legjobb tizenhat között elbúcsúztatva őket. Ezúttal izgalmas volt a párharc, hosszabbításra is álltak a Bernabeuban Mandzukic két góljának is köszönhetően, végül egy emlékezetes, utolsó pillanatos Ronaldo-tizenegyes megint véget vetett a legjobbak között szőtt álmaiknak. Azt mondani se kell, hogy az olaszországi bajnoki- és kupaarany azért bekerülhetett a vitrinjébe.

Horvátországgal emlékezetes világbajnokságot produkált, még a már említett Davor Sukerék nevével fémjelzett csapat 1998-as bronzérmét is felülmúlták a vb-ezüsttel. Bár nyilvánvalóan fájt nekik a döntőben elszenvedett vereség Franciaország ellen, amelyhez Mandzukic ráadásul egy saját kapujába csúsztatott szabadrúgással is hozzájárult, és amely ráadásul a vb-döntők történetének első öngólja lett, igazi nemzeti hősök lettek Horvátországban. Mandzukic ehhez nem csak a pályán, azon kívül is hozzájárult az évek során: 2017-ben jelentős pénzadománnyal segítette a dalmáciai tűzoltókat, a világbajnokság alatt pedig állta egy szabadtéri meccsnézés teljes sörfogyasztását a szülővárosában. Az ezüstérem után 2018 nyara ideális volt, hogy 32 évesen lemondja a válogatottságot. Elmondása szerint a világbajnokság volt számára karrierje legemlékezetesebb egy hónapja, pedig mint az írásunkból már kiderülhetett voltak jócskán szép pillanatai pályafutása során.

Visszatérve Torinóba immár Cristiano Ronaldóval az oldalán újra nekivághatott a Bajnokok Ligája másodszori megszerzésének. A portugál érkeztével a spanyol átok ugyan elmúlt, mert egykori csapatát az Atleticót legyőzték a legjobb 16 között, de az álomszezont futó Ajax meglepetésre Torinóban győzedelmeskedett felettük. Az éves szokásos trófeák közül a szezon végére csak a bajnoki cím maradt. Mandzukicnak mindenesetre jó éve volt, többször csapatkapitányként vezethette a Zebrákat. Áprilisban szerződést is hosszabbított.

Jött azonban egy edzőváltás, amely keresztülhúzta a számításait. A pihenni vágyó, a Bajnokok Ligája-trófea hasztalan üldözésébe belefáradó Massimiliano Allegrit, az Olaszországban a Napolival remeklő, a londoni Chelsea-nél a munkát egy év után félbehagyó Maurizio Sarri váltotta. A mester terveiben pedig nem kapott semmilyen szerepet a horvát. A végső döfést a Bajnokok Ligája 25-ös keretéből való kihagyása jelentette számára. Felmerült a nyáron megannyi lehetőség a számára, a Manchester United újra próbálkozott, de a Bayern München is szívesen látta volna őt újra a soraiban, kérdés Lewandowskival mennyire tudott volna együtt játszani, illetve mennyire viselte volna szívesen a fiatalodó müncheniek közt a tartalékosabb szerepkört. Végül az európai átigazolásból nem lett semmi, állítólag jó néhány lehetősége a magas fizetési igényei miatt nem valósult meg. Fél év kényszerpihenő várta, hiszen a Juventusnál továbbra sem számítottak rá. Januárban a hatszoros katari bajnok al-Duhail SC végül teljesíteni tudta pénzügyi elvárásait. A márciusi kényszerszünetig hét mérkőzésen lépett pályára az idén is listavezető együttesben, egy gólt szerzett az ázsiai Bajnokok Ligájában.

Szerződése 2021 nyaráig volt érvényes, és a kényszerű leállás alatt nem egyeztek meg a folytatásról, így a július végi várható katari folytatást már nem várta meg. Könnyen előfordulhat, hogy visszavonul, hiszen nagy céljai már nem lehetnek a futballpályán, amelyek szükségesek egy ilyen harcos típusó sportoló mindennapjaihoz, a pénz sem boldogította sokáig Katarban. Kíváncsian várjuk, talál-e még más motivációt a labdarúgásban.

Visszavonulása bármikor is történik meg, egészen biztosan büszkén fejezi be harcokkal, gólokkal és huszonkét értékes trófeával ékesített pályafutását.

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x