Pragmatikus Anglia, energikus Egyesült Államok

Meccsritmus – Amerika és a jobb oldali támadások

Értékelhetjük persze úgy is a történteket, hogy Anglia okosan felmérte, a döntetlen is elegendő a továbbjutáshoz – még ha matematikailag nincs is meg még neki –, de ez aligha fedné a valóságot. Inkább megint csak az az impotencia jellemezte, ami Southgate kapitánysága alatt jó néhányszor. Az egész meccsen három érdemleges angol próbálkozást lehetett feljegyezni: előbb Bukayo Saka centerezése után lőtt Kane viszonylag közelről az amerikai blokkba, aztán Mason Mount fordult kapura a balösszekötő helyéről, de Matt Turner védett, végül pedig Kane fejelhetett tisztán egy szabadrúgást követően, nagy helyzetben azonban mellé bólintott. Nagyjából ennyi. Anglia dicséretére váljék, hogy az első 20 percben uralta a mérkőzést – különösebb veszély nélkül persze –, amikor azonban az USA elkezdett kijönni a szorításból, rájött, olyan nagyon nem kell tartani a háromoroszlánosoktól. Így aztán még az első félidőben ziccerbe került Weston McKennie révén, a Juve légiósa azonban középről, a 16-oson belülről a kapu fölé pörgetett, majd Christian Pulisic trafálta telibe a lécet.

McKennie jobb oldalra húzódása pedig annyit tett, hogy Timothy Weah-val és a felfutó Sergino Desttel egyetemben sikeresen túltöltötte a jobb oldalt, az első félidőben számos nehézséget okozva így Angliának. A másodikban inkább az amerikai bal oldal élt, összességében pedig megállapítható, a maga fiatalos lendületével, szívfutballjával az Egyesült Államok újra csak számos szimpatizánsra lelt. A továbbjutása ennek ellenére sem garantált, sőt: le kell győznie Iránt ahhoz, hogy ott legyen a kieséses szakaszban. Amit viszont a torna előtt nem gondoltunk volna: az a mérkőzés jobbnak ígérkezik, mint Anglia Wales elleni presztízscsatája. 

Magasles – Southgate-nek tetszett…

Mit tegyen az a kapitány, amelynek csapatában sokan – Raheem Sterling, Harry Kane, de Mason Mount és Bukayo Saka is – csak szenvednek? Naná, hogy hagyja minél tovább a pályán valamennyi küszködő klasszisát… Nem az volt persze Anglia legnagyobb baja, hogy Jack Grealish és Marcus Rashford viszonylag későn léphetett csak pályára, Phil Foden meg egyáltalán nem, hanem a mérkőzés megközelítése, az alapfelfogás: hogy nem akarta eldönteni, mindenáron megnyerni, hogy megelégedett az egysíkú, ritmustalan, a jelentős energiabevitelt és intenzitást nélkülöző játékával. De hát jellemzően ilyen a Southgate-féle foci. Amivel nem is szokott neki baja lenni.

„Elégedett vagyok a játékosok hozzáállásával – mondta a találkozó után. – Egy igen nehéz ellenféllel szemben kellett helytállni. Szerintem jól kézben tartottuk a mérkőzést. Azért nem tudtuk őket feltörni, mert remekül védekeztek. A mi két középső védőnk is kiválóan teljesített, elől azért valóban hiányzott a minőség a játékunkból. Ahhoz, hogy egy ilyen tornán sikeres légy, több arcodat is meg kell mutatni. Biztos ér majd bennünket kritika, de nem sok csapat végez kilenc ponttal a csoportjában.” 

Azt mondjuk senki nem is várná el, egy kis futballt annál inkább, pláne ha már Gareth Southgate olyan szerencsés, hogy különösebb edzői múlt nélkül egy ilyen végtelenül tehetséges garnitúrával dolgozhat.

Ami jó volt

Harry Maguire játéka feltétlenül, aki ismét a tavalyi Eb-n mutatott megbízható futballját nyújtja. Az amerikaiak ellen nyolcszor tisztázott (az egész csapat 15-ször), a csapaton belül ő jegyezte a második legtöbb labdaérintést (94) és átadást (81). Ugyancsak jó volt látni, hogy egy fontos vb-meccsen tizenéves játékosok töltenek be meghatározó szerepet, történetesen a két belső középpályás: az Egyesült Államokból a 19 éves Yunus Musah, az angoloktól az ugyanannyi idős Jude Bellingham. A honi trénerek példát vehetnének. És ugyancsak jó volt olvasni az ami cséká Tyler Adams szavait, aki nem elszállva az egyébként kiváló csapatprodukciótól megjegyezte:

„Nem tudom, hogy megérdemeltük volna-e a győzelmet, összességében ötven-ötvenes meccsnek éreztem. Elképesztő kvalitású játékosokkal találkoztunk, nagyon sokra tartjuk őket, az ilyen mérkőzések után remélhetőleg minket is egyre inkább tisztelnek majd az ellenfelek.”

Ami rossz volt

Hogy bár a kezdeti kontroll megvolt Angliának, megint nem mutatott valódi támadó szellemű játékot, nem akarta agresszív presszinggel elbizonytalanítani az amúgy zavarba hozható amerikai védőket, az ebben kiváló Marcus Rashfordot csak későn, Phil Fodent egyáltalán nem vetette be. Pedig ha már arra panaszkodik szövetségi kapitányuk, hogy elég kimerítőek a körülmények, az öt cserelehetőséget (pláne ilyen futballistákkal a kezében) muszáj volna kihasználni.

Melyik csapatot érdemes követni?

Ha az energiabevitelt, a tempót, a lendületet vesszük, egyértelműen az amerikaiakat, akik amúgy is hatalmas meccset vívnak majd a továbbjutásért Iránnal. Valódi csemegének ígérkezik az az összecsapás, és bár az Anglia–Wales is annak tűnt a torna előtt, könnyen meglehet, csalódást kelt majd.

Kiemelt fotó: Sky Sports