Pszichodráma McLaren módra – a kettős győzelem, amely felért két méretes pofonnal

Pedig úgy tűnt, Zak Brownék végre felnőttek önmagukhoz, és a domináns autó, és a két rendkívüli képességű versenyző ezúttal professzionális háttértámogatást kap egy tökéletes versenyhétvégéhez. A két McLaren a szombati időmérőn kisajátította az első sort, és a vasárnapi versenyt is fölényesen uralták – a Lando Norrist lerajtoló Oscar Piastri vezetésével.

A dráma a második kerékcserékkel vette kezdetét, amikor is a szokásjoggal ellentétben nem a versenyt vezető ausztrált, hanem Norrist hívták ki először, mert féltek, hogy a harmadik helyen autózó Lewis Hamilton elévághat az angolnak. Norris így már a 45. körben a boxba hajtott, míg csapattársát csak három körrel később szólították ki új abroncsokért. A megelőző szerelés azonban olyannyira jól sikerült, hogy az angol nemcsak a hétszeres világbajnokot tartotta maga mögött, de Piastrit is átugrotta. Persze ezzel az eshetőséggel a csapat is számolt, és előre jelezték, hogy ha helycsere lesz a stratégiai módosítás után, a britnek vissza kell adnia az első pozíciót.

Norris versenymérnöke a 48. körtől kezdve folyamatos „rádiós ostrom” alatt tartotta az angolt, és a legkülönfélébb módon próbálta elérni, hogy a lehető leghamarabb engedje el Piastrit. Először még csak a gumik kímélésére utalt, meglehetősen álságosan, nyilván arra is tekintettel, hogy a beszélgetésüket az egész világ hallja. Mindeközben Norris őrületes tempót diktált, folyamatosan növelte az előnyét, és teljesen érthető módon nem óhajtotta eldobni a győzelmet, pusztán azért, mert a csapat hozott egy érthetetlen döntést – hiszen Hamilton nem jelentett valódi veszélyt Norris második helyére, de még ha elé is vágott volna a Mercedesszel, vissza tudta volna előzni a jóval gyorsabb autóval.

S ahogy a felpaprikázott Norris egyre sebesebben rótta a köröket, William Joseph úgy fokozta az érzelmi zsarolást.

Norris 20 körön keresztül fittyet hányt az F1 történetének talán legextrémebb körülmények között megszülető csapatutasítására, és csak azt hajtogatta, hogy persze, érti ő, de hát akkor érje utol Piastri – csakhogy már hat másodperccel előtte járt… Végül a 68. körig húzta csapata idegeit, amikor a célegyenesben látványosan lelassított és elengedte az ausztrált, aki aligha így képzelte első F1-es futamgyőzelmét.

Azt gyorsan szögezzük le, hogy Piastri teljesen megérdemelten nyert, hiszen már a rajtnál faképnél hagyta csapattársát, és a 48. körig uralta a versenyt, amelyet végig vezethetett volna, ha az utolsó kerékcseréknél is őt hívják ki először a boxba. Mivel Norris csakis emiatt kerülhetett helyzetbe, úgy is volt igazságos, hogy az ausztrál nyerjen. Viszont ami igazságos és korrekt, az nem mindig helyes és célravezető – ezúttal a nagyon buta döntés iszonyatos károkat okozott –, és könnyen lehet, hogy még nagyon sokba fog kerülni.

Kezdjük azzal, ami biztos és végérvényes. A teljesen felesleges stratégiai malőr miatt Oscar Piastri első futamgyőzelmét a saját csapata finoman fogalmazva is keserédessé tette, ami nagyon méltatlan a hibátlan versenyt abszolváló 23 éves ausztrállal szemben. Piastri sosem kaphatja vissza az ellopott pillanatot, az elrabolt örömmámort és az önfeledt ünneplés lehetőségét – hiszen csak egyszer lehet először nyerni, és bár nyilván a második diadala majd kárpótolhatja, az már nem lesz ugyanolyan, mintha a Hungaroringen nem is lett volna ez a kínos és röhejes közjáték. De nem kizárólag vele babráltak ki, hiszen Norris is csak rosszul jöhetett ki ebből az egészből. Ha ellenállt volna, akkor ő lett volna a megtestesült gonosz, aki magasról tesz a csapatára, így viszont azért lehet rá mutogatni, hogy lám, nem elég belevaló és nem is igazi bajnokalkat. Olyan helyzetbe került, amelyből nem volt kiút, de az angol így is képes volt néminemű kármentésre, mert azt megmutatta, hogy még a lelki terror közepette is gyorsabb, mint a társa. És persze akaratlanul is ártottak a két pilóta kapcsolatának, hiszen hiába tudják, hogy nem a másik fél idézte elő a helycserét, viszont rájuk (elsősorban persze Norrisra) hárult minden felelősség. És az ausztrálnak legalább olyan szörnyű érzés lehetett 20 körön keresztül kétségek között versenyezni, mint amennyire az angolnak meghozni a döntést, hogy visszaadja az első helyet.

Piastri a leintést követően ennek hangot is adott, úgy fogalmazott, ahogy fogytak a körök, úgy lett egyre feszültebb a volán mögött, de elmondása szerint végig bízott a csapatában és Norrisban is…

„Kisgyermekként erről a napról álmodtam, hogy ott állhatok a Formula–1-es dobogó tetején. Nyilvánvalóan kissé komplikált volt a helyzet a végén, de a rajtnál jó helyzetbe hoztam magam. Köszönet a csapatnak az erőfeszítéseiért, valamint az elképesztő autóért. Óriási élvezet a McLarennel versenyezni, nem tudok eléggé hálás lenni azért, hogy megadták nekem a lehetőséget, hogy az F1-ben versenyezhessek, és hihetetlen érzés, hogy tizennyolc hónappal később együtt nyerhettünk. Az autó egy fenevad, minden körülmény között gyors, és ma végig irányításunk alatt tudtuk tartani a versenyt, és egyszerűen csodálatos érzés volt, hogy így kontroll alatt tartottunk mindent, és bebiztosítottuk az első két helyet. Hihetetlen boldog vagyok a csapat miatt, és jó érzés elkönyvelni az első győzelmemet. A rajtommal megteremtettem magamnak a helyzetet. Az eltérő taktika miatt a tempóm talán nem volt olyan gyors, mint szerettem volna az utolsó etapomban, de így is elég jó helyen voltam ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson. Úgy gondolom, még mindig van min dolgoznom, de ki fogom élvezni a sikert, amennyire lehet. A csapat nagyszerű kocsit adott nekem, amiért nem lehetek elég hálás. A tőlem telhető lehető legjobb munkát végzem, és minden egyes versenyből tanulok. Szóval remélhetőleg vár még rám győzelem”

– mondta Piastri, aki az F1 történetének hatodik olyan versenyzője lett, aki Magyarországon állhatott fel először a dobogó tetejére.

„Elég nagy a csapatba és a Landóba vetett hitem. Nagyon gyors volt a végén, ez kétségtelen, de a stratégiának köszönhetően tudott elém vágni, és úgy gondolom, igazságos döntés volt, hogy visszacseréltük a pozíciókat. Minél későbbre hagyod, annál idegesebb leszel, de a csapat jól oldotta meg, és úgy vélem, így volt helyes. Sokat beszéltünk arról az éjszaka, valamint ma reggel is, hogyan nézhet ki a verseny. Szabadon versenyezhettünk egymással, és mind a ketten megpróbálhattuk megszerezni a győzelmet egészen addig, amíg biztossá nem válik, hogy az első két helyen zárunk, és szerintem többé-kevésbé ez is történt. Úgy gondolom, hogy a sok jó és nyílt megbeszélés és tervezés lehetővé tette a számunkra, hogy megbízzunk egymásban, illetve meglegyen a tisztelet közöttünk, hogy ne kelljen aggódnunk az ilyen helyzetek miatt. Lando helyzetéből nézve megértem, hogy meg szerette volna tartani a pozíciót. Ez teljesen természetes. Sosem egyszerű egy ilyen helyzetet megoldani, de azt hiszem, elég tisztelettudóak és megbízhatóak vagyunk ahhoz, hogy lássuk az okokat, bármelyik oldalon is álljunk”

– tette hozzá az újdonsült futamgyőztes.

„Elképesztő nap ez a csapatnak, szerintem ez az, ami igazán számít. Nagyon boldog vagyok. Hosszú út volt, kiérdemeltük a mostani sikert. Oscar jó rajtot vett, és azonnal elhúzott mellettem, majd kontroll alatt tartotta a futamot”

– kezdte az értékelést Norris.

„Nehéz volt. Mindenkinek nehéz lett volna feladni a pozíciót, amikor vezeti a versenyt. Előbb hívtak ki cserére, ami lehetőséget teremtett nekem arra, hogy átvegyem a vezetést, és elhúzhassak az élen, és én így is tettem. Ők adták meg nekem ezt a lehetőséget. Ezért úgy gondolom, igazságos volt a pozíció visszaadása. Nem akarok olyan fickónak tűnni, aki nem igazságos. Oscar jobb versenyt futott, mint én. Megérdemelte, és ez volt a helyes. Mindig fáj, amikor oda kell adnod másnak a győzelmet. Tudom, hogy eleve nem is kellett volna abba a pozícióba kerülnöm, és szerintem ez a fő szempont. Amikor vezeted a futamot, és vissza kell adnod a helyet, fáj, hiszen minden egyes pont segít a bajnokságban. Tudom, hogy nagyon messze vagyok Maxtól az egyéni összetettben, de hét pontot dobtam el ma. Nem azért, mert pozíciót cseréltünk, hanem azért, mert megint rosszul startoltam. Ezen ment el a versenyem. Nehéz, de nem szeretném, hogy háttérbe szoruljon az a tény, hogy egy-kettőben végzett a csapat. Ez elképesztő teljesítmény mindenki részéről”

– zárta gondolatait az angol.

Ezek a nyilatkozatok persze messze diplomatikusabbak és megengedőbbek, mint ami a futam közbeni és a leintést követő rádiózások érzelmi hullámvasútjából következne, ami egyébként dicséretes, elsősorban Norrisszal kapcsolatban, aki ügyesen palástolta a csalódottságát, és váltott át sértett nagymenőből önfeláldozó csapatemberré, ami nem lehetett könnyű. De a versenyzők csupán „áldozatok”, és a csapatvezető, Andrea Stella a legkisebb jelét sem adta annak, hogy ennek a rendkívül kellemetlen helyzetnek nem is lett volna szabad előállnia.

„Azt azért csak nagyon óvatosan jelenteném ki, hogy máshogy kellett volna kihozni a versenyzőket. Ahogy korábban is mondtam, voltak potenciális kockázatok, amelyeket mindenképpen ki akartunk zárni. Ugyanis nem engedhettük meg magunknak, hogy egy esetleges baki miatt a kerékcserénél Hamilton és a Ferrari mögé csússzunk.”

– mismásolta a helyzetet Stella.

A torontói Indycar verseny helyszínén tartózkodó Zak Brown egyperces, dicsőséget zengő videóüzenetében próbálta elbagatellizálni a történteket, méltatva a pilótáit és a példás csapategységet, mindössze annyit tett hozzá, hogy tudja:

„egyes szurkolóknak ellentmondásos lehetett a futam utolsó harmada”.

Akármennyire is megmérgezte ezt a futamot a saját versenyzői számára a papayagárda, Piastriék előbb-utóbb túl lesznek rajta, persze elfeledni nem fogják. De ahogy már utaltunk rá, nem ez az egyetlen szempont.

Noha az kétségkívül felettébb sportszerű és első blikkre roppant szimpatikus is, hogy a McLaren hagyományosan nem áll be egyik versenyzője mögé sem, és a saját szabályai szerint, de hagyja őket versenyezni – a mostani csapautasítás is erről szólt, hiszen a pályán nyújtott teljesítmény alapján ezúttal Piastri volt a kedvezményezett – ennek azonban már a múltban is húsbavágó következményei voltak.

Az 1980-as évek végén Ayrton Senna és Alain Prost házon belüli rivalizálása borzolta a kedélyeket, a brazil és a francia ki nem állhatták egymást. A két közös évükben egy-egy világbajnoki címet nyertek – majd 1990-ben Prost címvédőként a Ferrarihoz menekült. A két zseni balhéi ugyan rossz fényt vetettek a McLarenre, de legalább a világbajnoki címek kárpótolták Ron Dennis csapatát. Nem úgy 2007-ben, amikor vadonatúj pilótapárossal vágtak neki az idénynek. Az előző két vébét megnyerő Fernando Alonsót azért szerződtették, hogy 7 év után újra győzelemre vezesse a wokingiakat, csak azzal nem számoltak, hogy az újonc Hamilton a kezdetektől versenyképesnek bizonyul a spanyol sztárral. A történet jól ismert: ők ketten és az éppen a McLarentől a Ferrariba átigazolt Kimi Räikkönen az utolsó futamig ádáz küzdelmet folytattak a világbajnoki címért, amely a két ezüstnyíl egymás elleni belharca miatt a szezonzáró futam után a finn ölébe hullott, egyetlen pont különbséggel. A két McLaren azonos pontszámmal zárt a 2–3. helyen az összetettben – Alonso pedig annyira besokallt, hogy azonnal otthagyta az abszolút élcsapatot, inkább visszament a jóval gyengébb Renault-hoz…

És bár a McLarent lassan 15 éve nem Ron Dennis irányítja, van, ami nem változik. Persze az idei év nem hasonlítható 2007-hez, de tán mégsem ártott volna, ha Andrea Stelláék a 48. kör után felidézik, hogyan is zajlott az az idény. Hiszen most úgy fest a helyzet, hogy újra a McLarené a legjobb autó, a Red Bull pedig egyre gyengébb, és Max Verstappen előnye hirtelen nem is tűnik olyan soknak. És bár a realitás az, hogy a holland képes lesz megőrizni belőle valamennyit, azért 11 futammal a szezonzáró előtt elképesztő amatőrizmus nem számolni azzal a lehetőséggel, hogy ez nem feltétlenül lesz így – pláne, ha még tesznek is érte…

A címvédő jelenleg 74 ponttal vezet Norris előtt, ami egy pont híján három győzelem – és csak 67-tel vezetne, ha Norris nyeri a futamot. Érthetetlen, hogy ezt miért nem vették figyelembe, és hogy miért nem ez volt a prioritás. Egy profi csapatot elsősorban a végső győzelemnek kell hajtania, és ezért olykor olyan döntéseket is meg kell hozni, amelyek igazságtalanok, vagy kevéssé etikusak. Ezúttal még csak magyarázkodnia sem kellett volna a csapatnak. A történet simán megállt volna a lábán ugyanabban a keretrendszerben. Norrist védték Hamiltontól, de ha már így alakult, az a csapat érdeke, hogy ő nyerjen, mert ő Verstappen első számú kihívója, immár hónapok óta. 

Bármennyire is méltatlan lett volna Piastrival szemben, a csapatérdek így kívánta volna, ez ugyanis nem egy Disney-rajzfilm végső igazságtétele, hanem a Forma–1-es világbajnokság.

Csak ki kellene mondani azt, ami egyébként kimondatlanul is tényszerűnek tűnik, és amihez kétség sem kellene, hogy férjen: Norris az első számú pilóta. Mert bármennyire is tehetséges az ausztrál, és bármilyen potens volt már a tavalyi bemutatkozó évében is, azért nem kérdés, ki a jobb. Az előző idényben az angol 205 pontot gyűjtött, ő pedig 97-et. Idén eddig 50 egységgel szerzett többet Norris – mindketten egy-egy győzelmet arattak, a további dobogós helyezésekben azonban 7–2 a brit javára.

A konstruktőrök versenyfutásában már csak 51 pont a wokingiak hátránya, ezzel az autóval nem is lehet más céljuk, mint a csapatvilágbajnoki cím megszerzése. Ugyanakkor, ha nem állnak be Norris mögé, és nem tesznek meg mindent azért, hogy egyéniben is ők triumfáljanak, úgy, hogy övék a domináns technika, akkor nincs miről beszélni. Bár a létező legkeményebb ellenfelet kell legyőzniük, az elmúlt futamok alapján itt már nem pusztán holmi reménytelen matematikai esélyről van szó. De még ha úgy is lenne, akkor is az volna az egyetlen észszerű forgatókönyv, ha azt mondanák: mindent megteszünk azért, hogy Norris világbajnok legyen, támogatjuk, bármi áron.

Persze ez nem kötelező, és talán nem is szükségszerű. Ahogy a legtöbbször az sem tűnt annak, amikor a bajnokságot fölényesen vezető Michael Schumachert kényszerült maga elé engedni Rubens Barrichello vagy Felipe Massa, ahogy később Sebastiant Vettelt Mark Webber vagy Daniel Ricciardo, vagy épp Hamiltont Nico Rosberg vagy Valtteri Bottas – mert éppen kicsit erősebb versenyük volt, de a csapat így döntött. Ezek antipatikus, és (utólagos bizonyosságot nyerve) szinte kivétel nélkül teljesen felesleges utasítások voltak. Csakhogy a 2000-es évek első felének Ferrarijához hasonlóan a Red Bull és a Mercedes is egy vérprofi, győzelmi gépezet volt a maga aranykorában, és egyetlen árva pontot sem hagytak odaveszni első számú versenyzőjüknek, ha tehettek érte, hogy az az övé legyen. És meg is lett az eredménye. Rosszallani lehet, vitatni aligha. Ha a McLaren világbajnok akar lenni, újra kell gondolja az elveit, mert így a legjobb autóval sem megy semmire – ahogy azt már rég megtanulhatta volna a saját kárán.

Kiemelt kép: Kronen Zeitung