Rebrov hiába matekozott, az ukrán–belga valódi csattanó nélkül zárult

Hiába nyert mindkét fél a második mérkőzésén, kényszerűségből és taktikai okokból is a váltás mellett döntöttek a szövetségi kapitányok erre az összecsapásra. A belgáknál az előző találkozón kezdő, ezúttal azonban eltiltás miatt nem bevethető Dodi Lukebakio helyére visszakerült a szlovákok elleni vereség alkalmával a kezdő sípszótól a pályán lévő Leandro Trossard.

Az ukránoknál ennél jóval fajsúlyosabb döntéseket hozott Szerhij Rebrov, aki sérülés miatt már a második meccsen sem számíthatott Viktor Cihankovra, most pedig Mihajlo Mudrik is erre a sorsra jutott, miközben az eddig a kispadon ülő Vitalij Mikolenko állapota kérdéses volt, ám vállalta a játékot. Rebrov a felkészülési időszakban a németek elleni meccsen már alkalmazta a három belső védős játékrendszert, így nem jelentett meglepetést az erre való átállás, az ezzel egybekötött személyi cserék viszont igen. Ennek részeként Olekszandr Zincsenko, a csapat legnagyobb sztárja kimaradt a kezdőből, miközben két hasonló profilú csatár egyszerre volt ott a pályán.

Hogyan matekoztak az ukránok?

Furcsa lehet ennyire védekező jellegű kezdőcsapatot látni egy olyan válogatottnál, amely a negyedik helyről kezdi meg a záró fordulót, csakhogy az ilyen furcsaságok a 24 csapatos Európa-bajnokság sajátjai, amit csak tetéz egy olyan őrült csoport, ahol minden együttes három ponttal vág neki az utolsó körnek.

Rebrov úgy gondolkodott, hogy hiába érne egy békés döntetlen továbbjutást mindkét félnek a román–szlovákon, egy potenciális szlovénok elleni nyolcaddöntő – végül úgy alakult a harmadik helyezettek versenyfutása, hogy a hollandokat kapta az E jelű kvartett győztese – jelent akkora motivációt a feleknek, hogy egymásnak essenek, így pedig a belgák ellen egy iksz is elég lehetett volna az ukránoknak a továbblépéshez. Sőt egy belgák elleni egygólos vereséggel is meg lehetett volna a nyolcaddöntő, ha eközben a románok legyőzik a szlovákokat.

Mindenki a számolgatásnak él

Bár eddig a keleti szomszédaink valószínűségszámításba vetett hitét vizsgáltuk, ám azt sem mondhatjuk, hogy a belgák játékára nem volt hatással a tét. Ez elsősorban a labda nélküli játékuknál ütközött ki. Domenico Tedesco klubcsapataival kapcsolatban elsősorban a közepes és mély blokkban meghúzott védekezést emelhettük ki, ezzel szemben a belga válogatottat az emberfogásra alapozó magas letámadás jellemzi. Ez a szlovákok labdabiztos középpályája ellen, a mélyről induló Yannick Carrascóval kezdetben nem működött jól, míg a románokkal vívott meccsen 45 percig a lehető legjobban.

Ebből szerdán az első játékrészben semmit nem láttunk, hiszen maximum egy-egy röviden elvégzett ukrán kirúgást próbált néhány belga támadó megzavarni, sikertelenül. Inkább a románok ellen a második félidőben látott, a saját térfelükön meghúzott 4–1–4–1-es alakzat köszönt vissza, amiben se nem próbálták az ukránokat a szélek felé terelni, sem az oldalsó középhátvédekre nem érkezett nyomás a labdás oldali nyolcastól, vagy éppen egy ívelt futással a szélsőktől.

Valamit valamiért!?

Rebrov extrán bebiztosított csapata így sokszor egy nem jól üzemelő felállt védelemmel találkozott, amivel szemben még jól is jöhetett volna, hogy Roman Jaremcsuk és Artem Dovbik személyében két nem fürge, ellenben erős fizikumú centere van a tizenhatoson belül, akik közül főleg utóbbi hozott extrát a párharcokban a 12-ből kilences mutatóval. Az erőfölény azonban mindhiába, ha nem érkeznek beadások, amik során ezt gólra válthatnák. A szlovákok ellen a támadásokat a dinamikus felfutásaival segítő Olekszandr Timcsuk ezúttal Jérémy Doku miatt nem mert magasra menni, ezért féloldalasság jellemezte az ukránokat, ráadásul így a nem százszázalékos, szárnyvédőnek egyébként sem elég támadó szellemű Mikolenkónak a kelleténél is többet kellett vállalnia a bal oldalon.

Az ukrán szárnyvédők érintéseinek helye Mikolenko lecseréléséig. A kép alsó felén Timcsuké, a felsőn Mikolenkóé látható

Az első félidőben a másik opció a pálya közepén adódhatott volna, amikor valamelyik belga nyolcas mégis úgy döntött, hogy nyomást helyez a labdás védőre. Ekkor rendszerint megnyílt egy „ablak”, amit az ukrán centerek helyezkedése miatt kilépni képtelen belga középhátvédek helyett az egyedüli hatosnak, Amadou Onanának kellett volna levédenie. Ez a legritkább esetben sikerült, ezért Heorhij Szudakov vagy Mikola Saparenko szabadon vehette fel a labdát a vonalak között. Ezekből azonban a lehetőségekhez képest kevesebb veszély alakult ki, mert az ukrán védők többször is inkább a hosszú indítást választották – kerülve azt a kockázatot, ami egy ilyen tengelyben történő, diagonális passzal járhat.

Stabilabb védekezés, labdával való szenvedés

A szünet után váltottak a belgák védekezésben. Ugyan nem az első két találkozón mutatott magasságban kezdtek letámadni, de emberfogásra alapozva próbálták megakadályozni az ukránok felfejlődését. A 4–2–3–1/4–2–1–3-as alakzatban Lukaku helyezett nyomást a középső középhátvédre, míg a szélsők a saját oldalukon lévő belső védőre, a belgák középpályásai pedig egy az egyben őrizték az ukránok belső hármasát. Ez csökkentette a Szudakovékban rejlő veszélyt, de továbbra sem ért magasan megszerzett labdákat.

A belgák magasan megszerzett labdái és azok eredménye meccsről meccsre. (Forrás: @markstats)

A semleges harmadban azonban többször akasztották meg a labdajáratást és vezettek kontrákat Kevin De Bruynéék, ami azért is tűnt létfontosságúnak, mert az ukránok középső blokkban felállított 5–3–2-es védekezésével a hatosok felé lezárták az utat a két csatárukkal, miközben a lassú labdajáratásokat lekövetve könnyedén duplázták Dokut, az egyetlen szélességi veszélyforrást, a Lukakura felrugdosott labdáknál pedig kisegítették egymást a védők.

A két csapat passztérképe: az ukránoknál kijön a feljebb említett aszimmetria, a belgáknál pedig, hogy mennyire nem tudták eljuttatni a labdát a középhátvédek a hatosokhoz

Addig mérlegelnek a csapatok, míg mindenki rajta veszít

Steve Clarke, Marco Rossi, Dragan Sztojkovics és Szerhij Rebrov, avagy négy edző, aki úgy ment neki az utolsó fordulónak, hogy egyedül a győzelem érhet továbbjutást, ám mindegyikük a mérkőzés hajrájáig az esélyek életben tartására törekedett a három pont begyűjtése helyett, mígnem a hajrában minden mindegy alapon bedobta a friss támadóit.

Ez már csak a futball dinamikájából adódóan is bejöhetett volna a csapatoknak, azonban ezek a meccslabdák kimaradtak, amely alól egyedül a skót–magyar jelentett kivételt, ahol mindkét fél ebben a felfogásban játszott. A sors iróniája, hogy végül az egyetlen, a továbbjutás szempontjából életbevágó gólt azok az olaszok szerezték meg a hajrában, akik – mint később kiderült – e nélkül kiestek volna, ám a valóságban a második helyért és a számolgatás elkerüléséért hajtottak.

Kiemelt kép: Maurizio Borsari/AFLO/Alamy Live News