Rendszerszintű a gond a magyarok edzésmunkájával! Merre vezet a kiút?

Hosszú ideje megfejtetlen, de legalábbis vitás kérdés, hogy azoknak a fiatal magyar futballistáknak, akik utánpótláskorukban kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a klubjukban és a korosztályos válogatottakban, miért reked meg, siklik félre a pályafutása a felnőttek között. Sportújságírók sok-sok cikkben boncolgatták már ezt a témát, ám máig nincs egységes, tiszta képünk arról, valójában mi hiányzik a képzésből, rosszabb esetben az egész hazai futballközegből.

Az edzések minősége egészen biztosan hátráltató tényező, és ez azért jelentős probléma, mert a játékostól pontosan olyan teljesítményt lehet várni a mérkőzésen, mint amit edzésen megkövetelnek tőle. Visszatérően halljuk a külföldre igazolt fiatal labdarúgóinktól, hogy Ausztriában, Olaszországban vagy épp Dániában nem csak a fejüket, a levegőt is kapkodják a tréningen új társaik között.

Szűcs Tamást 2022 nyarán igazolta át a Budapest Honvéd akadémiájáról az FC Köbenhavn, a 18 éves futballista a Telex.hu portálnak idén februárban így nyilatkozott:

„Komoly téma, hogy ilyen korban miben vagyunk lemaradva. Amikor Dániába érkeztem, elképesztő tempójú edzésekbe csöppentem. Annak ellenére, hogy a Honvédnál nagyon fiatalon a felnőttek között edzhettem, nem volt egyszerű felvenni a ritmust. Félreértés, hogy otthon keveset edzettünk volna, ez egyszerűen nem igaz. De az sem igaz, hogy kint ugyanazt csináljuk, mint otthon, mert a tempón van a lényeg, vagyis a minőségen, nem pedig a mennyiségen. (...) magasabb színvonalon, nagyobb intenzitással zajlik egy-egy gyakorlás, ami a fejlődésre garancia lehet.”

Szűcs arról beszélt, hogy tréning közben folyamatosan biztatják őket az edzők, hogy ne álljanak meg egy pillanatra sem. Szó szerint szédítően kemény gyakorlásokról mesélt a játékos.

„(edzés) után már az öltözőben nyúltam ki, de valahogy még megcsináltam az erősítést. A barátnőm, Virág is elkísért erre az edzésre, neki szóltam, hívjon egy taxit, mert lépni is alig tudok, nemhogy hazamenni. Nehéz erről beszélni, mert könnyen megkapja az ember, hogy akkor otthon miért nem futottam eleget. Talán úgy a legjobban érthető, hogy itt máshol van az a bizonyos léc, mást kell mindennap átugrani, ez pedig rettentően fontos a fejlődés szempontjából.”

Forrás: FC Köbenhavn

Balogh Botond az egyik legjobb hazai utánpótlásnevelő klubtól, az MTK-tól került 17 évesen az olasz másodosztályban szereplő Parmába három évvel ezelőtt, és a Büntetőnek szintén arról beszélt, hogy teljesen más a játékosok hozzáállása a felkészüléshez, mint itthon. Az edzéseken mindenki hatalmas sebességgel közlekedik és „agyonrúgják egymást” a játékosok, utána viszont ugyanolyan bensőséges a viszonyuk, mint a tréning előtt. Ő sem bántó szándékkal kritizált, arról beszélt, amit érzett.

„Mielőtt Parmába igazoltam, az MTK-ban játszottam, és azért akkor még nem volt teljesen profi a hozzáállásom. Nem arra gondolok, hogy bulizni jártam volna a barátokkal, egyszerűen nem végeztem el azokat a plusz munkákat, amikről most már látom, hogy szükségesek. 15-16 évesen nem voltam tisztában vele, hogy a plusz kondiedzés, vagy a tudatos étkezés és a sok pihenés mennyire fontos. Nem voltam tróger, de nem is annyira figyeltem oda rá, ahogy a környezetemben lévő társak sem. Itt Olaszországban a Primavera-csapatban hamar megszoktam ezt a másik életmódot, és egyáltalán nem esett nehezemre, szívesen dolgoztam többet. Lehet, hogy már az MTK-ban is vevő lettem volna erre a profibb szemléletre, csak ott még nem voltak olyanok körülöttem, akik húztak volna magukkal, mint itt Parmában.”

Forrás: Parma Calcio 1913

Berki Marcell 14 éves volt, amikor Székesfehérvárról elhívta a Red Bull Salzburg, azóta az osztrák akadémia csapataiban, és a salzburgi fiókcsapatban, a Lieferingben játszik. Amikor Galambos Dániel kollégám arról faggatta, milyen különbséget lát a hazai és az osztrák futballközeg között, így felelt:

„Elsősorban a tempó és a hozzáállás (más). Mindjárt az első héten azt éreztem, itt mindenki a maximumot nyújtja, mindenki mindent belead a tréningekbe, és nem csak úgy eljárogat az edzésekre. A játékosokon azt éreztem, nagyon komoly célokat fogalmaztak meg maguknak, láthatóan profivá akarnak válni, ezért aztán a teljes szívüket belerakva dolgoznak, agresszívan játszanak, a csapattársnak is simán odapakolnak. Szóval egészen más mentalitással találkoztam. (...) Az meglepett, hogy a technikai képzésre nem fektetnek olyan elképesztően nagy hangsúlyt, inkább a presszinget akarták belénk verni, az edzések fókuszában a magas intenzitás állt. Salzburgban a felkészülés időszaka pláne kimerítő, úgy meghajtanak, hogy tényleg semmire sem marad energiád, az edzéseken túl csak pihensz.”

Amikor az Union Berlin középpályása, Schäfer András 2019-ben Genovába került az MTK-tól, lelkesen számolt be az Indexnek az olaszországi edzésekről.

 „Nagyon jók voltak, nagyon élveztem. Nyilván azért még nehezebbnek találtam, mint amit otthon megszoktam, látszott, hogy is egy kicsit gyorsabbak, erősebbek a társak, még azért fel kell vennem a ritmust. (...) Ami nagyon látványos volt, az a labda nélküli mozgás. Itt a kettő a kettő vagy három a három elleni játékban is úgy kellett mennem az emberrel, hogy végig sprintben közlekedett. Úgyhogy ezt próbáltam én is rögtön elsajátítani, és minél többet futni labda nélkül. Ez volt, ami nagyon szembetűnő volt.”

Forrás: Genoa CFC

Magas intenzitás, elképesztő tempó, nagyfokú agresszivitás, tudatos felkészülés a profi futballra plusz munkával, már fiatalon az élsporthoz igazított életmóddal. Ezek az tanulságok köszönnek vissza a magyar fiatalok beszámolóiból.

A hazai és a külföldi tapasztalatokról szerettünk volna megkérdezni egy olyan szakembert is, aki Magyarországon, és a magyarnál színvonalasabb futballkultúrában is vezetett edzést fiataloknak, azaz első kézből tapasztalta a különbségeket elhivatottságban, fizikai tűrőképességben, vagy a technikai felkészültségben. A madeirai Funchalban született Pap Marcelót választottuk, aki 2020-ban egy éven keresztül dolgozott vezetőedzőként Budapesten a Barcelona akadémiáján, majd újabb egy évig a Borussia Dortmundhoz kötődő UDSE csapatánál. Mindkét csapat utánpótlás-neveléssel foglalkozik. Míg Portugáliában tanult, az egyik Magyarországon töltött nyári szünete során körbejárt több magyar akadémiát, hogy megfigyelje a különböző képzéstípusokat. Akkor még visszatért Portugáliába, a Belenenses U14-es csapatát edzette, ma pedig az SC Braga második csapatának videoelemzője.

„Nagy örömmel töltött el, amikor láttam, hogyan fejlődnek otthon a gyerekek, de a két legnehezebb edzői megbízatásom eddig Magyarországon volt. Ennek oka, hogy totálisan különbözik a magyar futballkultúra a portugáltól, a profi hozzáállás kifejezés egészen mást jelent Portugáliában, mint Magyarországon. Teljesen máshol volt a mérce, mint amit korábban Portugáliában tapasztaltam”

– mesélte portálunknak.

Forrás: SC Braga

Hol a cél, és hol a mosoly?

Specifikusság, játékismeret – elsősorban edzői szempontból – és professzionális sportolói szemlélet. Szerinte ez a három dolog alapvetően szükséges ahhoz, hogy az edzés fejlessze a játékosokat, és felkészítse a felnőtt futballra.

„Specifikus edzéseket célszerű összeállítani, ahol a játékosok egyéni tudásához, aktuális állapotához igazítjuk a gyakorlatokat. Ehhez megfelelő és a mérkőzéshelyzetekhez igazított, reális méretű területet kell kijelölni 1-1 feladat elvégzéséhez, olyat, ahol még kihívást jelent a munka. A kijelölt zónában megfelelő létszámú játékosnak kell mozognia. Azt láttam otthon, hogy az akadémiák edzésein nem csupán egysíkúak, ismétlődőek voltak a tréningek, de sokszor nem határoztak meg célt a gyakorlatnál, vagy az edzők egyszerűen nem figyeltek oda arra, hogy egy feladathoz túl kicsi, esetleg túl nagy zónát jelöltek ki. Így viszont a gyakorlat végrehajtása nem jelentett túl nagy kihívást, vagy ellenkezőleg, túl nehéz volt valamelyik csapatnak. A játékosok emiatt egy idő után a lelkesedést, a tréning pedig az intenzitását veszítette el.”

Pedig a futballisták a jelentős kihívást jelentő feladatokat szeretik, hiszen, ha teljesítik, örömet lelnek benne, amiből inspirációt merítenek a következő gyakorlathoz, a tempó fokozásához.

Az is feltűnő volt számára, hogy az edzők sokszor akkor sem állították le a gyakorlatot, ha az egyik csapat fél percig nem ért labdához, pedig labdaérintés nélkül nincs fejlődés. 

„Volt olyan edzés, ahol egy feladatnál csak egy fókuszcsoport volt, akik a támadásvezetést gyakorolták. Ám ha a velük szemben állók megszerezték a labdát, mindig vissza kellett adniuk, nekik már nem jelöltek ki célt. Azt is rendszeresen tapasztaltam, hogy a játékosok nem mosolyognak, nem élvezik, nem »érzik« a játékot. Itt Portugáliában visítanak, őrjöngenek a futballisták egy jól végrehajtott feladat, egy kötény, vagy egy csel nyomán. Feltölti őket energiával. Itthon ezt kevésbé láttam. Pedig nem szabad elfelejteni, hogy ez egy játék, amiben meg kell lelni az örömöt, és akkor a játékos nem akar kimaradni a gyakorlásból.”

A futballisták technikai képzettségében nem látott kivetnivalót, sokan még külön technikai fejlesztésre is jártak edzés mellett. Ám amikor magas intenzitás mellett kellett megmutatni a technikai tudást, előjöttek a problémák.

Forrás: SC Braga

A játék ismerete

Pap Marcelo már említette, mennyire fontos megszakítani a gyakorlást, ha valami nem stimmel, hiszen nem hiányozhat a visszajelzés, a hiba rögzítése, illetve kijavítása, vagy a jó döntések utáni dicséret, és a folyamat fejlődésének az értékelése.

„A játékos magától nem fogja megtanulni, hogyan kell futballozni, el kell magyarázni neki, vagy meg kell mutatni. Mégis sok-sok olyan edzést láttam otthon, ahol a trénerek szinte meg sem szólaltak, a visszajelzés nem volt eléggé konkrét, vagy nem volt megfelelő ellenállás. Nem állították meg a játékot, megbeszélve a hibákat, és nem adtak visszajelzést a játékosoknak, vagy csak a gyakorlat végén tették ezt meg, ami elkésett, hiszen így nem rögzül a dolog, nincs új lehetőség a próbálkozásra, és az információ beépítésére. Időnként ösztökélést sem hallottam tőlük a gyakorlat közben. Pedig a folyamatos kommunikáció növeli a játékosok futballtudását, jobban fogják érteni a futballt, vagy nagyobb erőbeadással játszanak. Ezért muszáj megkérdezni tőlük a gyakorlat közben, hogy mit éreznek, miért megy vagy nem megy egy adott feladat, mi volt a hiba, hogyan lehet jobban csinálni, és mit csináltak addig jól.”

Mindezt hallva önkéntelenül is Josep Guardiola edzésvideói ugranak be, ahol a katalán edző mániásan rohangál fel-alá a pályán, rendre megállítja az edzést, és ordítva kéri meg a túlsó tizenhatosnál ácsorgó világklasszist, magyarázza el, miért nem volt jó, amit csinált. A spanyol edző ezzel is szakadatlanul tágítja játékosai futballismereteit. 

Az SC Braga elemzője úgy véli, a specifikus edzések, a játékismeret hiánya mellett nagy probléma, hogy a fiatal magyarok teste nincs felkészítve a komolyabb ütközésekre, ezért sokan kerülik a párharcokat, ami ismét csökkenti az edzések tempóját. Pedig így teljesen versenyképtelen a tudásuk.

„A Portugáliában játszó magyar futballisták is arra panaszkodtak nekem, hogy edzésen, meccsen lepattannak az ellenfélről, nincsenek hozzászokva ezekhez az ütközésekhez. Ezt csak edzésen lehet megtanulni: milyen testhelyzetben, alapállásban veszi át az ember a labdát, és hogyan tudja megvédeni? A helyezkedésükkel a portugál fiatalok mindig próbálnak olyan szögben állni, ahol látják az ellenfél kapuját, de látják az ellenfeleket is, és megfelelő távolságot tartanak velük szemben. Az összecsapásoknál szinte keresik azokat a testhelyzeteket, amikor vállal tudnak ütközni, elkerülve a szabálytalanságot. Magyarországon viszont a kőkemény ütközések gyakorlásának hiánya miatt sokszor erőszakosságba csap át az egészséges agresszivitás.”

Arra is látott példát, hogy egy itthoni edzésen egy olyan játékost szúrtak le, aki szabályosan ütközött vállal, csak azért, mert a másik elrepült. A kemény összecsapások alacsonyabb száma viszont azt eredményezi, hogy a játékosoknak párharcok híján sokkal több idejük van átgondolni, mit csináljanak a pályán, vagyis alacsonyabb intenzitással kell játszaniuk. Ám a nemzetközi mezőnyben, külföldi edzésen már egészen más tempóval, ütközésszámmal találkoznak, és nem tudják megállni a helyüket, fizikálisan és mentálisan is nagyobb teher kerül rájuk. Mindezt tetézi szerinte, hogy a magyar játékvezetők sem engedik a kemény ütközéseket, ami újabb visszatartó erő.

Az egyik ismerőse a Sporting utánpótlásában játszott, és arról mesélt neki, hogy a klub azért is szerződtetett a volt portugál gyarmatokról afrikai játékosokat, hogy nagyobb versenyhelyzetet teremtsen. Fokozottabb erőfeszítésre kényszerítse a fiatal portugál játékosokat a fizikálisan jóval erősebb új társakkal szemben, akik nem csak fizikális, hanem technikai szempontból is új dolgokat hoztak az edzésfolyamatba. Úgy véli, a testalkata alapján nem kiköpött futballista Bernardo Silva, Bruno Fernandes vagy João Palhinha is úgy lett válogatott és Premier League-játékos, hogy ilyen versenyhelyzetben, kőkemény párharcok közepette is felvette a kesztyűt, és győzött.  

Forrás: golaco.fr

Mi az, hogy profizmus?

A portugál-magyar Pap Marcelo lesújtó sztorikkal szolgált arról, mekkora szakadék tátong a fiatal játékosok edzéshez mutatott hozzáállása között Magyarországon és Portugáliában.

„Magyarországon könnyű volt hiányozni az edzésről. Volt, hogy valakinek fájt a lába, és rögtön kihagyta a tréninget. Olyan is előfordult, hogy játékosok rám írtak edzés előtt: esik a hó, lesz-e így edzés? Sok edzőként dolgozó magyar ismerősöm mesélte, hogy náluk nem is szólnak a játékosok, ha nem mennek edzésre. Portugáliában egyszerűen nem merül fel, lesz-e tréning, legfeljebb akkor, ha villámlik a közelben. Az a fontos, hogy játsszunk!”

A fiatal tréner úgy látja, a játékosok futballhoz való viszonyát nagyban meghatározza, mekkorát kell küzdeniük azért, hogy egyáltalán bekerüljenek egy akadémiára. Elképzelhetőnek tartja, hogy Magyarországon a fiatal játékosok zöme viszonylag kevés akadály nélkül bejut az intézményekbe, ahol egészen fantasztikus infrastruktúra várja őket. Nem kell megszakadniuk, mélyről felküzdeniük magukat ahhoz, hogy ilyen körülmények között tanulhassák a játékot. Pedig ahhoz képest, hogy mennyi Szoboszlai Dominik-szintű, jó csapatban szereplő magyar tehetség van az országban, impozánsnak tartja a sportinfrastruktúrát.

Portugáliában a magyar példával szemben azt tapasztalta, hogy a top-csapatok és a válogatottak tele vannak olyan húzóemberekkel, akiknek szinte a futball volt az egyetlen esélye, hogy kiemelkedjen a keveset ígérő szocializációs környezetéből.

„Ezek a futballisták rossz vagy rettenetes anyagi háttérrel rendelkező családból jönnek, és nincs B tervük: vagy kijutnak onnan a futball révén, vagy ott ragadnak. Cristiano Ronaldo történetét nem kell bemutatni, de ott van Quaresma, aki cigány származásának minden hátütőjével együtt lett válogatott. Nani egy külvárosi csapatból verekedte fel magát. Szinte az összes afrikai származású portugál válogatottat ide lehet sorolni, Nélson Semedót, Nuno Mendest, vagy a mélyszegénységből jövő Renato Sanchest. A gyerekkori környezetükben jelen lévő nehézségekre adott válaszuk emelte fel mindannyiukat.”

Úgy véli, Magyarországon talán arról van szó, hogy hiányoznak azok a játékosok, akiknek iszonyatosan sokat kellett küzdeni, hogy egyáltalán az akadémiáig eljussanak. Esélyes, hogy ők csak akkor eshetnek ki az akadémiáról, ha óriási visszaesést tapasztalnak náluk. A versenymodell is sokszor csak akkor biztosít nagyobb ingert, ha egymás között játszik néhány kiemelt akadémia. A játékosoknak nem kell megszakadniuk minden héten, hogy a csapatban maradhassanak, így nem kényszerítik hatalmas versenyre őket. Ebben a környezetben a játékosok is azt látják egymástól, hogy a közepes teljesítmény is elegendő, és ha a másik sem szakad meg, neki minek kellene?

Forrás: Puskás Akadémia

A háttérben az erő

A Barca Academy volt trénere az utánpótlásedzők felkészültsége mellett abban is látott kivetnivalót, hogy a klubok nem biztosítanak profi háttérstábot a fiataloknak. Edzésen sokszor még a nagyobb akadémiáknál sincs jelen fizioterapeuta, emiatt az edző megy oda a tréningen a sérült játékoshoz, hogy próbáljon segíteni. Pappal is rendszeresen előfordult, hogy atléta múltját és ismereteit segítségül hívva látta el egy-egy játékosát.

„Kardinális kérdés, hogy hány edző van a csapat mellett, és miért ők vannak ott, a képzettségük alapján ott van-e a helyük? Fontos mottó: több szem, többet lát. A Belenenses U14-es korosztályában 54 játékosom volt, három csapatra oszlottunk, három vezetőedzővel, négy segédedzővel, plusz egy kapusedzővel. Az SC Bragánál az utánpótlásban dolgozik a csapatok mellett egy vezetőedző, három-négy segédedző, egy kapusedző, egy erőnléti edző, egy fizioterapeuta, egy pszichológus, egy dietetikus és egy orvos. Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy a játékosaink profi körülmények között fejlődjenek.”

Fontos gondolattal zárja:

„ha igényesek vagyunk magunkkal szemben, akkor elvárhatjuk a játékosoktól is, hogy igényesek legyenek önmagukkal és egymással szemben is. Ők értékelik, ha olyat próbálunk csinálni, ami magasabb szintre viheti a teljesítményüket.”