Reszkess, Real! Avagy ez immár a City éve?

Vegyük először is a mestert, Pep Guardiolát. Mit ad isten, idén a sorozat legfontosabbnak ítélhető két meccsét nem gondolta túl, nem variált teljesen fölöslegesen, nem szállta meg valami megmagyarázhatatlan ihlet – csak pályára küldte a legerősebb csapatát, abban a játékrendszerben és azzal a felfogással, amit régóta alkalmaz, s amit már-már tökéletesre fejlesztett, és amelyben a lehető legkomfortosabban érzik magukat futballistái. Erre mi történt? Nyert a csapata. Nem úgy mint 2019-ben, amikor a Tottenham elleni negyeddöntőben Kevin de Bruynét csak a 89. percben küldte pályára (a Spurs 1–0-ra nyert, majd a párharcot is behúzta); vagy 2020-ban, amikor a Lyon ellen tőle szokatlan mód ötvédőzött, és csak két valódi támadót szerepeltett, Raheem Sterlinget és Gabriel Jesust (az Olympique 3–1-gyel ejtette ki a Cityt); vagy a 2021-es fináléban, amikor echte hatos nélkül állt ki a Chelsea ellen 1–0-ra elveszített fináléban (Rodri és Fernandinho is padozott). Idén valahogy nem akart semmi igazán megdöbbentőt húzni – ha csak az nem számít annak, hogy a Bayern elleni első mérkőzésen a labdabirtoklásnál John Stones nem jobbhátvédből, hanem belső védőből lépett fel a középpályára –, és láss csodát, világ, a City 4–1-es összesítéssel lépett át a riválisán.

Lehetett volna persze szorosabb is a párharc, de éppen ez az újabb City melletti érv: hogy valahára talán a szerencse is a kékek mellé szegődik. Mert minden Guardiola-féle túlagyalás ellenére objektíven kijelenthető, a szerencse többnyire elpártolt újgazdagéktól. (Lehet, hogy a sors kompenzál ezzel? Hogy ha már dől(t) a lé, azért szenvedjenek meg a hőn áhított serlegért?) A Spurs feltétlenül fogta anno Fortuna kezét, két éve a Chelsea ugyancsak (elég csak arra gondolni, hogy a csapat legjobbját, De Bruynét Antonio Rüdiger letaglózó mozdulata után fél órával a finálé vége előtt le kellett cserélni), hogy a tavalyi, Madrid elleni búcsút ne is említsük. Mert persze, egyfelől bravúros, hősies, zúgó tapsot érdemlő feltámadást produkáltak Benzemáék, de a játék képe, a temérdek City-helyzet, a bernabéubeli végjátékban a madridi gólvonalról kirúgott labda egytől-egyig arról árulkodott, valami elképesztő mázli (is) kellett ahhoz, hogy az Ancelotti-csapat örüljön. És könnyen lehet, egy-két éve a Bayern is betalál kétszer-háromszor azokból a lehetőségekből, amelyek a két meccsen adódtak előtte, most azonban nem sikerült neki. Akkor még megbosszulta volna magát Rúben Dias felesleges előretörése a középpályán, a labdavesztés, hogy Rodri elcsúszik, Leroy Sané pedig egyedül vezetheti a labdát Ederson kapujára. Meglehet, az előző szezonokban betalált volna a City kapujára törő csatár, ezúttal centikkel mellé trafált. Ezeken a pillanatokon is múlik egy-egy csata kimenetele. De most mintha a kékek éreznék, övék a momentum.

Az őserő, a karizmájával az egykori viking harcosok legyőzhetetlenségének mítoszát idéző Erling Haaland kellett volna hozzá? Akit a kihagyott tizenegyes sem tántoríthat el attól, hogy a meccs hősévé váljon, mert lerázva magáról a pillanatnyi megsemmisülés porát, ebből a lélektani mélységből is feltápászkodik, és mégiscsak megrúgja a párbajt végképp eldöntő gólt.

Hol van már a január, amikor angliai szakértők is azon töprengtek, vajon rosszabb lett-e a City a norvég érkezésével? Mert hiába a szekérderéknyi gól, amikor kikapott a Manchester Unitedtől meg a Tottenhamtől úgy, hogy legkiválóbb góllövőjét nem nagyon tudta megjátszani, a csapatjáték pedig korántsem tűnt olyan gördülékenynek, mint korábban, mindenki azon merengett, többet árt-e a Citynek Haaland, mint amennyit használ. (Már a kérdésfelvetés is badarság, ugye?) Hogy a korábban leginkább hamis kilencesekkel dolgozó, azok visszalépéseivel és oldalirányú elmozgásaival létszámfölényes helyzeteket teremtő és ezáltal eredményes csapat képtelen az új center stílusának megfelelő, direktebb, a beindulásaira rezonáló játékra.

Miközben csak annyi történt, hogy a világbajnokság, illetve a vb miatti szünet egyeseknél formahanyatlást idézett elő (a belgák leszereplése miatt nyilván mérhetetlenül csalódott Kevin de Bruyne visszaesése volt talán a legszembeötlőbb), ami az egész csapat futballjára rányomta a bélyegét. Amint azonban kezdte mindenki visszanyerni a meccsritmust, beindult a City, és elkezdett hasonló szériát produkálni, mint ami 2019-ban például bajnoki címet ért (14 győztes bajnokival fejezte be a szezont, így tudta egy ponttal megelőzni a Liverpoolt).

De valóban pazar egyéni teljesítményeket látunk. Rodri tanár, a labdát elvenni tőle képtelenség; a labdabirtoklásnál mellé fellépő John Stones a poszt követelményeinek megfelelve sokkal labdabiztosabb, és intelligensebb futballra képes, mint azt valaha gondolhattuk volna róla; Rúben Dias önfeláldozó vezér, Nathan Aké sokkal kevesebbet hibázik, mint korábban, Manuel Akanji átjátszhatatlan, mindenhova odaér, a szezon egyik legpozitívabb meglepetése; De Bruyne újra professzor, Ilkay Gündogant nem hiába kerülgeti a Barcelona, Bernardo Silva jobbszélsőként is az őrületbe kergeti az ellenfeleit, Jack Grealish pedig az egyre magabiztosabb fellépésével kezdi meghálálni az érte két éve kipengetett százmillió fontot.

Erling Haaland meg… Az utóbbi nyolc klubszereplésén (vagyis március eleje óta) berámolt 15 (!) gólt. Másnak másfél szezon kell hozzá, neki másfél hónap. Nyilván a remek társakon és az egyre olajozottabb csapatjátékon is múlik. Azon, hogy a City újra több hangszeren játszik: presszingelve, a pozíciós játékával és kontrákból is életveszélyes. A Lipcse elleni hazai BL-mérkőzésén nyolcszor szerzett labdát a támadóharmadban, a Bayern elleni első találkozón szezonrekordot jelentő 15-ször! De mindkét csapat ellen szerzett gólokat kontratámadás végén is, ellenakcióit De Bruynével, Grealish-sel és Haalanddal a csapatban (majdan pedig a visszatérő Phil Fodennel) mértani pontossággal képes végigvinni. Ha egy az egyben védekeznek ellene, általában kijátssza, védői pedig egész jók lettek a párharcok megvívásában – még ha azt érzékelhettük is, a gyors emberek, Kingsley Coman, Leroy Sané vagy Jamal Musiala képesek nekik gondot okozni. Ők persze kinek nem?

De a City jól jött ki az ütközetből, és készülhet az újbóli Real Madrid elleni elődöntőre. Haalanddal a csapatban még esélyesebbként, mint tavaly.

Reszkess, Real? A spanyoloknak nem szokásuk megremegni – pláne, hogy az elmúlt évtizedben ötször emelhették a magasba a BL-trófeát –, ezt a Cityt kiejteni azonban a tavalyinál is sokkal nehezebb lesz. És ugye már akkor is isteni szerencse kellett nekik hozzá.

Kiemelt kép: Getty Images