Retro elemzés: így rúgott ötöt a Realnak Pep Barcája
2020. ápr. 3.
Meccsek továbbra sincsenek, a retro elemzésekkel viszont továbbra sem állunk le: Visszapillantó rovatunkban az elmúlt évtized egyik legjelentősebb csapatának talán legjobb mérkőzését helyezzük mágnestáblára!
2010. november 29-én a Barcelona a Real Madridot fogadta a spanyol bajnokság 2010-11-es idényének 13. fordulójában. A rivalizálás hosszú évtizedekre visszanyúló történetet talán nem kell különösebben taglalni, de ezt a mérkőzést különösen a két szakvezető, Pep Guardiola és José Mourinho ütközete tartotta lázban a közvéleményt. Fél évvel korábban Mourinho még az Inter trénereként meglepetésre kiütötte a Bajnokok Ligája elődöntőjében a címvédő, Guardiola vezette Barcelonát. a "Special One" végül meg is nyerte az európai trófeát a milánóiakkal, s ezt követően 2010 nyyarán a királyi gárdához szerződött. Ráadásul Mourinho a kilencvenes években már dolgozott a Barca stábjában, s 2008-ban majdnem a csapat vezetőedzője is lett. De csak majdnem: a klub vezetése végül Guardiolát választotta Frank Rijkaard utódjául. Mourinho ezt sosem tudta igazán megemészteni, s sokak szerint ekkor fogalmazta meg valójában a Barca-iskola antitézisét: aki birtokolja a labdát, az fél.
Az ominózus BL-elődöntőn az Interrel Mourinho 4-2-3-1-es felállást alklamazott, s átengedte a labdát a Barcelonának. Labdaszerzés után azonban Sneijder vezérletével villámgyorsan juttatták előre a labdát, s a kifelé mozgó középcsatár Diego Milito, valamint a jobbszélről befelé induló Samuel Eto’o révén életveszélyesen közelítették meg a katalánok kapuját, miközben a balszélső Goran Pandev majdhogynem második balhátvédet játszott nagyobb szerepet kapva a védekezésben, mint a támadásban. Erre a mérkőzésre, a Real edzőjeként is valami hasonlót talált ki, Casillas előtt Ramos, Pepe, Ricardo Carvalho és Marcelo alkotta a védelmet, előttük két védekező középpályás, Sami Khedira és Xabi Alonso őrjáratozott, tízesben Özil játszott a középcsatár Benzema mögött. A jobbszélen a kontrákra kihegyezett Ronaldo, a balszélen a védekezőbb feladatot kapó Di Maria jelöltetett a kezdőcsapatba.
A Barcelona helyzete az összeállítást illetően sokkal kedvezőbb volt, mint fél évvel korábban. Akkor Abidal és Iniesta is hiányzott a csapatból, középcsatárként pedig a nyáron aztán távozó Ibrahimovic játszott. Ezúttal azonban gyakorlatilag a legerősebb csapatát küldhette pályára Guardiola: Valdes előtt a védelemben Alves, Piqué, Puyol és alba is bevethető volt. A középpályán a legendás Busquets-Xavi-Iniesta trió szerepelt. Messi az előző szezonban nem a jobbszélen, hanem Ibra egykori helyén a középcsatár posztján kapott helyet. Ráadásul a középpályára rendszeresen visszalépő, „hamis kilences” szerepkörével a Barcelona a korábbinál sokkal türelmesebben építhette támadásait, így a csapat labdavesztés után is kevésbé vált sebezhetővé. Az apró argentin két oldalán pedig a befelé mozgó Pedro, illetve a valenciai igazolás, David Villa lépett pályára.
Ahogy fentebb is szó volt róla, Mourinho átengedte a kezdeményezést a Barcelonának, az első perctől kezdve szinte kizárólagosan a katalánoknál volt a labda. A Real 4-2-3-1-es alapfelállásából védekezésben Di María mélyen követte a térfelére Dani Alvest, aki jobbhátvédként támadóbb szellemben futballozott, mint a túloldalon Eric Abidal. Ronaldo ugyanakkor meglepően magasan játszott, gyakran csatlakozva Özilhez és Benzemához a védekezés első vonalába. Ezzel Mourinho tehermentesíteni akarta a portugált, hogy egy labdaszerzés esetén kedvezőbb pozícióból futhasson be a Barca védelme mögé. A Real azonban nem igazán támadta le a Barcelona labdázgató hátvédjeit, így viszonylag könnyen jutott el a labda a Busquets-Xavi-Iniesta tandemig. A királyiak nem igazán találták a labdát, innentől fogva pedig Guardiola rövid úton megtalálta a rést a pajzsukon.
A Real két szélsőjének eltérő védekezőfeladata miatt Guardiola hamar rájött, hogy a sokszor ötödik védőnek visszalépő Di María oldalán jóval könnyebb lesz felhozni a labdát. Alves felfutásaival így szándékosan mélyen tartotta az argentin szélsőt, a jobb oldali középpályás Xavi pedig gyakran visszalépett Busquets mellé, így szabadon irányítva a játékot. A hamis kilences Messi pedig nemcsak a pálya közepe, hanem gyakran a jobboldali félterületbe, az Alonso melletti lyukba is visszalépett, a Barcának így álladóan akadt szabad embere a jobboldalon.
Míg a Real védekezésében a balszélső Di María mélyen visszalépett, addig Ronaldo jobbszélsőként kevesebb védőfeladatot kapott a kontrákra várva, így a Real védelmét ezen az oldalon értelemszerűen könnyebb volt megbontani. Itt lépett működésbe Pep tervének második része: a jobboldalt kihozott labdát a másik oldalra átforgatni, majd azon az oldalon áttörni a királyiak hátsó négyesén. Ahogy már szó volt róla, az egyik nyolcas, Xavi rendszeresen visszalépett, ám párja Iniesta épp ellenkezőleg, felfelé mozgott az ellenfél védővonali közé, ezzel segítve az áttörés előkészítését. A Barca kitűnő támadójátékára tökéletes példa az első gól.
A türelmes, de megfontolt támadásépítés kétgólos Barca-előnyt eredményezett a szünetre. A félidőben José Özil helyére egy harmadik szűrő középpályást, Lasanna Diarrát hozta be, ezzel egy 4-3-3/4-5-1 szerű rendszerre váltva, ám ez sem stabilizálta a madridiak játékát: az első félidőhöz hasonlóan így sem nagyon tudták kihozni a labdát a saját térfelükről, sőt, a csapat szétszakadása két újabb hazai gólt eredményezett.
Az utolsó félórára a mérkőzés érdemi része gyakorlatilag lezajlott, a legvégén még a csereként beállt Jeffrén is betalált, ezzel végképp megalázóvá téve a különbséget. Mourinho terve tehát nem jött be, a Guardiola-féle Barcelona talán ezen az estén játszott a legfantasztikusabban. A többi pedig már történelem…
Írta: Bakos Kristóf
2010. november 29-én a Barcelona a Real Madridot fogadta a spanyol bajnokság 2010-11-es idényének 13. fordulójában. A rivalizálás hosszú évtizedekre visszanyúló történetet talán nem kell különösebben taglalni, de ezt a mérkőzést különösen a két szakvezető, Pep Guardiola és José Mourinho ütközete tartotta lázban a közvéleményt. Fél évvel korábban Mourinho még az Inter trénereként meglepetésre kiütötte a Bajnokok Ligája elődöntőjében a címvédő, Guardiola vezette Barcelonát. a "Special One" végül meg is nyerte az európai trófeát a milánóiakkal, s ezt követően 2010 nyyarán a királyi gárdához szerződött. Ráadásul Mourinho a kilencvenes években már dolgozott a Barca stábjában, s 2008-ban majdnem a csapat vezetőedzője is lett. De csak majdnem: a klub vezetése végül Guardiolát választotta Frank Rijkaard utódjául. Mourinho ezt sosem tudta igazán megemészteni, s sokak szerint ekkor fogalmazta meg valójában a Barca-iskola antitézisét: aki birtokolja a labdát, az fél.
Az ominózus BL-elődöntőn az Interrel Mourinho 4-2-3-1-es felállást alklamazott, s átengedte a labdát a Barcelonának. Labdaszerzés után azonban Sneijder vezérletével villámgyorsan juttatták előre a labdát, s a kifelé mozgó középcsatár Diego Milito, valamint a jobbszélről befelé induló Samuel Eto’o révén életveszélyesen közelítették meg a katalánok kapuját, miközben a balszélső Goran Pandev majdhogynem második balhátvédet játszott nagyobb szerepet kapva a védekezésben, mint a támadásban. Erre a mérkőzésre, a Real edzőjeként is valami hasonlót talált ki, Casillas előtt Ramos, Pepe, Ricardo Carvalho és Marcelo alkotta a védelmet, előttük két védekező középpályás, Sami Khedira és Xabi Alonso őrjáratozott, tízesben Özil játszott a középcsatár Benzema mögött. A jobbszélen a kontrákra kihegyezett Ronaldo, a balszélen a védekezőbb feladatot kapó Di Maria jelöltetett a kezdőcsapatba.
A Barcelona helyzete az összeállítást illetően sokkal kedvezőbb volt, mint fél évvel korábban. Akkor Abidal és Iniesta is hiányzott a csapatból, középcsatárként pedig a nyáron aztán távozó Ibrahimovic játszott. Ezúttal azonban gyakorlatilag a legerősebb csapatát küldhette pályára Guardiola: Valdes előtt a védelemben Alves, Piqué, Puyol és alba is bevethető volt. A középpályán a legendás Busquets-Xavi-Iniesta trió szerepelt. Messi az előző szezonban nem a jobbszélen, hanem Ibra egykori helyén a középcsatár posztján kapott helyet. Ráadásul a középpályára rendszeresen visszalépő, „hamis kilences” szerepkörével a Barcelona a korábbinál sokkal türelmesebben építhette támadásait, így a csapat labdavesztés után is kevésbé vált sebezhetővé. Az apró argentin két oldalán pedig a befelé mozgó Pedro, illetve a valenciai igazolás, David Villa lépett pályára.
Ahogy fentebb is szó volt róla, Mourinho átengedte a kezdeményezést a Barcelonának, az első perctől kezdve szinte kizárólagosan a katalánoknál volt a labda. A Real 4-2-3-1-es alapfelállásából védekezésben Di María mélyen követte a térfelére Dani Alvest, aki jobbhátvédként támadóbb szellemben futballozott, mint a túloldalon Eric Abidal. Ronaldo ugyanakkor meglepően magasan játszott, gyakran csatlakozva Özilhez és Benzemához a védekezés első vonalába. Ezzel Mourinho tehermentesíteni akarta a portugált, hogy egy labdaszerzés esetén kedvezőbb pozícióból futhasson be a Barca védelme mögé. A Real azonban nem igazán támadta le a Barcelona labdázgató hátvédjeit, így viszonylag könnyen jutott el a labda a Busquets-Xavi-Iniesta tandemig. A királyiak nem igazán találták a labdát, innentől fogva pedig Guardiola rövid úton megtalálta a rést a pajzsukon.
A Real két szélsőjének eltérő védekezőfeladata miatt Guardiola hamar rájött, hogy a sokszor ötödik védőnek visszalépő Di María oldalán jóval könnyebb lesz felhozni a labdát. Alves felfutásaival így szándékosan mélyen tartotta az argentin szélsőt, a jobb oldali középpályás Xavi pedig gyakran visszalépett Busquets mellé, így szabadon irányítva a játékot. A hamis kilences Messi pedig nemcsak a pálya közepe, hanem gyakran a jobboldali félterületbe, az Alonso melletti lyukba is visszalépett, a Barcának így álladóan akadt szabad embere a jobboldalon.
Míg a Real védekezésében a balszélső Di María mélyen visszalépett, addig Ronaldo jobbszélsőként kevesebb védőfeladatot kapott a kontrákra várva, így a Real védelmét ezen az oldalon értelemszerűen könnyebb volt megbontani. Itt lépett működésbe Pep tervének második része: a jobboldalt kihozott labdát a másik oldalra átforgatni, majd azon az oldalon áttörni a királyiak hátsó négyesén. Ahogy már szó volt róla, az egyik nyolcas, Xavi rendszeresen visszalépett, ám párja Iniesta épp ellenkezőleg, felfelé mozgott az ellenfél védővonali közé, ezzel segítve az áttörés előkészítését. A Barca kitűnő támadójátékára tökéletes példa az első gól.
None
None
A türelmes, de megfontolt támadásépítés kétgólos Barca-előnyt eredményezett a szünetre. A félidőben José Özil helyére egy harmadik szűrő középpályást, Lasanna Diarrát hozta be, ezzel egy 4-3-3/4-5-1 szerű rendszerre váltva, ám ez sem stabilizálta a madridiak játékát: az első félidőhöz hasonlóan így sem nagyon tudták kihozni a labdát a saját térfelükről, sőt, a csapat szétszakadása két újabb hazai gólt eredményezett.
None
Az utolsó félórára a mérkőzés érdemi része gyakorlatilag lezajlott, a legvégén még a csereként beállt Jeffrén is betalált, ezzel végképp megalázóvá téve a különbséget. Mourinho terve tehát nem jött be, a Guardiola-féle Barcelona talán ezen az estén játszott a legfantasztikusabban. A többi pedig már történelem…
Írta: Bakos Kristóf
Szerző
