„Robson behajolt az anyósülésen, és azt mondta, egy év múlva találkozunk Barcelonában” – interjú Lipcsei Péterrel
Az 50. születésnapját nemrégiben ünneplő Lipcsei Péter meglehetősen kritikus a mai fiatalokkal szemben, szavait persze a jobbítás szándéka vezérli. Szerinte alapgond, hogy nem szeretnek eléggé futballozni, sokukat a játék helyett inkább csak a pénz érdekli. De nem csak erről, José Mourinhóról, játékoskarrierje barcelonai és newcastle-i lehetőségéről, valamint tréneri ambícióiról is szót ejt.
null
– Március végén töltötted be az ötvenet, utólag is nagyon boldog születésnapot. De mennyinek érzed magad? Huszonötnek?
– Inkább hatvannak. A B.O.SZ. nevű brigádunkkal az Old Boysban, vagyis a negyven év felettiek közt játszva azért érzem, az ízületeim már nem ugyanolyanok, mint húsz éve, azt leszámítva azonban jól vagyok, frissnek érzem magam, akkor is, ha húsz év profi futball nyomot hagy az ember testén.
– Ha viszont azt vesszük, az edzőként eltöltött évek sokak szerint duplán számítanak, a „hatvan” nem is olyan sok...
– Van igazságtartalma a megállapításnak. Trénerként összehasonlíthatatlanul többet idegeskedsz, de kezelni kell tudni. Mert hiába próbálod a saját elképzeléseidet beleverni a csapatba, ha nem elég fogékonyak, megette a fene. Kiss Laci bácsinak, Mini Menottinak volt igaza, amikor azt mondta, hiába kérek tőlük valamit, nem tudják megcsinálni. A mi korosztályunk még sokkal inkább megtudta.
Sokszor magam is azt veszem észre, többet várok annál, mint amire képesek, a technikai hiányosságok elég tetemesek. És ha valaki az NB II-ben sem tudja irányba átvenni a labdát, akkor azért baj van.
– De mit tehetsz ellene? Idegeskedsz tovább?
– Ma már kevésbé, sokkal nyugodtabb vagyok. Próbáljuk fejleszteni a játékosokat, elérni, hogy ne elégedjenek meg azzal, ami van, tegyenek többet. Nehéz, mert bizonyos szempontból a Soroksár langyos víz: feljutni nem tudunk, kiesni nem fogunk, pedig, ha valamit nem szeretek a segítőmmel, Dejan Milovanoviccsal, az a középszer.
– Ehhez képest elég régóta Soroksáron dolgozol, kívülről úgy fest, bele is ragadtál az NB II-es edző szerepébe.
– Nem érzem így. Az igaz, hogy konkrét ajánlattal nem kerestek meg, de tavaly az MTK-nál például felvetődött a nevem, a három jelölt közül Márton Gábort választották. Détári Döme dumájával élve, a telefonom mindig be van kapcsolva, ha a Barca vagy a Real hív, elérjen, egyebet mit tehetek? Becsülettel teszem a dolgom, ha lesz lehetőségem, elgondolkodom rajta, de kopogtatni nem fogok.
Szülinap a soroksári csapattal. (Forrás: soroksarsc.hu)– Amikor elkezdtél edzősködni, mindenki azt gondolta, néhány év, és a Ferencvárost irányítod, de azóta sem jutottál közelebb az álmodhoz. Ennyivel jelentősebb idehaza a külföldi edzők nimbusza?
– Egyfelől igen, másfelől viszont kierőszakolni ezt nem lehet, a célom ettől még nem változott, egy nap szeretnék leülni a Fradi kispadjára. Nem tettem le az elhatározásomról, motivált vagyok, aki dolgozni lát, nem érezheti úgy, teszek az egészre. Sőt, sokáig túl sok mindent vettem magamra. Egy-egy vereség után két napig ma sem alszom, mert mindig magamban keresem először a hibát, az érdekel, mit rontottam el, hogy aztán végig nézve a felvételeket igyekezzünk javítani, és a tanulságokat levonva alakítani a heti munkát.
– Azt mondtad nemrégiben, a neved miatt behatároltak a lehetőségeid, kevés klubba mehetsz, és ez nyilván így van, de elszegődnél egyáltalán más fővárosi csapathoz?
– Vannak természetesen klubok, amelyek kapásból kiesnek, ha pedig hozzávesszük azokat az egyesületeket, és nem csak a budapestieket, amelyeknél stabilnak tűnik az edző státusza, az élvonalban nem marad sok hely. S bár hallom innen-onnan, az NB I-ben kellene dolgoznom, hol, kérdem én? Mégsem dőlök a kardomba attól, ha egy ideig nem válik még belőlem első osztályú tréner, tudom jól, eredmény kell ahhoz, hogy felfigyeljenek rád, de Soroksáron, ezekkel a lehetőségekkel nehéz volna ennél jobbat kihozni. Mi nem tudunk havi másfél milliós fizetést adni, az infrastrukturális és az anyagi lehetőségeket tekintve is az utolsó ötben vagyunk a ligában, így hiába szeretnék minden posztra két azonos képességű játékost, nem megvalósítható. Azzal igyekszem idecsalogatni játékosokat, hogy a Fradi fiókcsapata vagyunk, ami mégiscsak remek esély.
Nekünk a hetedik hely is bravúr, ami nem azt jelenti, ne lennének azért jó futballistáim. Van belőlük tizenhárom-tizennégy, akkor van gond, ha kiesik három-négy. Soroksáron az a cél, hogy jobbá téve a fiatal futballistákat igyekezzünk néhányukat eljuttatni az első osztályba, öt éve vagyok itt, és minden szezonban adtunk fel valakit.
– Idén Pászka Lórándot.
– Ő például pozitív kivétel. Él-hal a fociért, nagy szív, hatalmas akaraterő, példaértékű hozzáállás jellemzi. Sajnos azonban sokszor azt érzem, jobban akarom a sikert, mint egy-egy játékosom. Gyömbér Gábor mentalitása lenne a példaértékű, vezér a pályán és azon kívül is, de ki pótolja, ha abbahagyja? Nem szeretném persze szapulni a fiatalokat, okoskodni sem akarok, inkább csak terelni őket a jó irányba, mert észre sem veszik, és elszállnak az évek.
Pászka Lóránd, a pozitív példa, hogy fel lehet lépni az élvonalba Soroksárról. (Forrás: fradi.hu)– Apropó, José Mourinho felköszöntött?
– Nem. Próbálták a társaságból elérni, hogy meglepjenek az üzenetével, nem jött össze. A második Chelsea-érában megszűnt a kapcsolatunk, de abból a Portóból Jorge Costa barátom felköszöntött például.
– A whatsappos profilképeden vele társalogsz az üres Groupama Arénában a stadionavató mérkőzés előtt. Beszéltél vele azóta?
– Nem. De továbbra is ő az ideálom. Amit elért a futballban lenyűgöző, ahogy velem bánt egykor, azért pedig csak hálás lehetek. Látom én is, hogy sok tud lenni, de egyszerű a magyarázat: képtelen veszíteni.
– Nem csak játékosként, edzői tanulmányúton járva nála ugyancsak testközelből tapasztalhattad, milyen.
– Madridban dolgozott, amikor a pro licences képzést végeztem, az egyhetes gyakorlatomat nála töltöttem a Real valdebebasi edzőközpontjában. Felejthetetlen élmény. Ott ültem az edzőpálya kispadján, miközben előttem Cristiano Ronaldo és a többi világklasszis edzett. Emlékszem, az első nap, a bejáratnál ácsorogva odajöttek hozzám, hogy kit várok, mondtam, a mestert, másnap majdhogynem a vörös szőnyeget is leterítették elém. Az edzői öltözőbe is bevitt, számos edzésgyakorlatot leshettem el tőle.
– Miben igazán különleges Mourinho?
– Amikor az FC Portóban játszottam, másod- és harmadedző, plusz tolmács volt Bobby Robson mellett, de a mohó tudásvágya mindjárt feltűnt. Tanulni akart, egyre jobbá válni, meglett az eredménye. Játékospárti tréner volt, emiatt sokan szerették, aki lógni akart, az persze nem, mert aki nem végezte el a melót, az lapátra került.
Emlékszem, Madridban korábbi portói csapattársam, Mourinho akkori állandó kapusedzője, Silvino Louro súgta oda nekem, figyeld meg, Iker Casillas lesz a következő, akit kitesz a csapatból. Hagyjál már, mondtam, a Real Madrid ikonikus alakja, ezt még Mourinho sem meri megtenni. Pedig ez lesz, kötötte az ebet a karóhoz Silvino, s így lett, mert Mourinho szerint Casillas nem úgy állt már hozzá a munkához, ahogy kellett volna. Nem érdekelte, mekkora legenda.
José Mourinhoval, az ideállal. (Forrás: tempofradi.hu)– Amikor a mai énjét elég sok kritika éri, mire gondolsz?
– Hogy a siker azon is múlik, vagy leginkább azon, milyenek a játékosaid. A Realba bárkit oda lehet csábítani, pláne, ha Mourinho hívja, s bármennyire jó csapat is az AS Roma, oda azért nem. Mondják, kiégett, nem osztom azt a véleményt, egyszerűen csak nem dolgozhat már olyan csúcskategóriás játékosokkal, mint korábban. Pep Guardiola fogalmaz úgy a könyvében, hiába raknak elé egy csapatot, nem nyer bajnokságot, azzal tud, amelyikhez maga válogatta ki a játékosokat. Ahogy az történt Manchesterben is.
– Egy szezont nyomtál le a Robson–Mourinho párossal, sérülésedig kiválóan futballoztál, a végén bajnokságot nyertetek, elég emlékezetes idény kerekedett az elsőből.
– A sérülésen túl óriási élmény volt. Nagyon örültem, hogy egy világhírű klubhoz kerültem, nem gondoltam, hogy annyi meccsen szerepelhetek. Örök kérdés, mi lett volna, ha kint maradok, a fater mindig azzal jött, nem kellett volna hazajönnöm, de így döntöttem, és örülök neki, mert a pályára lépéseket tekintve így válhattam a Fradi rekorderévé.
– Ha nem sérülsz meg, tényleg elvisznek Robsonék az FC Barcelonához?
– Igen. Egy nap, amikor én épp a rehabra indultam, kiderült, Robson a Barcelonába tart. A hírre megjelent vagy húsz-harminc tévétársaság, mire ő meglátva az autómat behajolt az anyósülésen, és azt mondta, egy év múlva találkozunk Barcelonában. Hagyjuk ezt, mondtam a feleségemnek, egy év múlva azt sem tudja, ki vagyok. Ehhez képest decemberben hívott José, hogy várnak Barcelonában. Négy napig nem aludtam. Én a Barcelonában? A brazil Ronaldóval, Guardiolával, Figóval egy csapatban? Legfeljebb a vizespalackukat vihetem, gondoltam. Sajnos a sérülésem és az abból fakadó meccshiányom miatt megbukott a projekt. A Barcelonába ötven-hatvan ügynök igyekszik rendre beajánlani játékosait, igazolt is a télen a Barca, egy ennyi ideig sérült futballistában viszont nem bízott, Mourinhónak meg akkor értelemszerűen még nem, de Robsonnak sem volt akkora szava, hogy a klubvezetéssel szembe menve oda tudjon vinni. Nem tudták, milyen állapotban vagyok, nem akartak valakit, aki több, mint fél évig nem játszott. Azután, hogy a súlyos térdsérülésből felépültem, nem kaptam meg a lehetőséget Portóban, Nyilasi Tibor hívó szavára, akit én a második apámnak tekintek, egyből hazajöttem a Fradiba, és ha bajnokságot nem is nyertünk, újra folyamatosan a pályán lehettem.
Amikor pedig Robson kilencvenkilencben hazatért, és a Newcastle United menedzsere lett, közölte a vezetőkkel, két hetük van engem megszerezni. Csakhogy én akkor négy évig nem voltam válogatott, az angliai szabályok szerint pedig az utolsó két év válogatott mérkőzéseinek a hetvenöt százalékán pályán kellett volna legyek ahhoz, hogy megkapjam a munkavállalási engedélyt. Szóval alakulhatott volna jobban, de rosszabbul is a pályám.
Bemutatják a Porto új játékosát, Lipcsei Pétert. (Forrás: maisfutebol.pt)– Az ötven év apropóján tartottál valamiféle számvetést? Hogy mit valósítottál meg a karrieredben mindabból, amit szerettél volna, hol vagy most, és merre tartasz.
– Mélyebben nem merültem el a múltban, bár a gyerekkorom eszembe jutott, az, ahogy a válogatott meccseket nézzük Kazincbarcikán a tévében, s én egyszer csak azt mondom, egy nap én is ott állok köztük, a Himnuszt hallgatva a gyepen. Apám és a bátyám persze kiröhögött, de csak megcsináltam. A futballkarrier vége felé már készültem az edzősködésre, amit a legnagyobb odaadással művelek, úgy tartom, a legfontosabb, hogy mindig egymás szemébe tudjunk nézni. Vágynék persze arra, hogy rámutathassak négy-öt játékosra, na, velük akarok dolgozni, most nem ez a helyzet, ettől még megvannak a céljaim.
– Ha valamit kiemelhetnél az elmúlt ötven évből, amire a legbüszkébb vagy, mi lenne az? Nem kötelező persze megállni egynél…
– Leginkább arra, hogy a Ferencvárosban lejátszott 649 meccsel klubrekorder lehetek, hogy a legendás dr. Sárosi György csúcsát sikerült átadni a múltnak. A négy bajnoki cím és a hat kupagyőzelem ugyancsak emlékezetes.
– Ha a három legjobban sikerült zöld-fehér meccsedet kellene megnevezned, menne?
– Az 1991–1992-es idényben a KEK-ben házi gólkirály lettem, akkor a Levszkinek két meccsen négyet, a Brémának kettőt vágtam, ezek feltétlenül kimagaslanak, no meg a mesterhármasaim közül az, amelyiket Vácon a kupadöntő visszavágóján szereztem, és azzal nyertünk 4-3-ra. Az amúgy is egy emlékezetes szezon, a kupa mellett a bajnokságot is megnyertük, én pedig eligazolhattam Portóba.
– Tekintve, hogy miért maradtál le a newcastle-i szerződésről, hogy milyen körülmények közt készülhetnek korunk fiatal játékosai, nem utolsósorban pedig, hogy a bérek is sokkal magasabbak, szívesebben lennél ma futballista?
Bár a körítés kétségtelenül jobb, nem tudok erre felelni, mert mi egész egyszerűen imádtunk focizni, és nem az anyagiakat néztük elsősorban. Az is számított, hogyne, már csak a család miatt is, de éppen azt látom a legnagyobb problémának, hogy a maiak nem szeretnek eléggé futballozni. Sokkal fontosabb annál számukra a pénz. Négy-vagy öt játékost is fel tudnék sorolni, aki bár itt folyamatosan játszhatott volna, egyedül a pénz miatt nem jött el Soroksárra, inkább ült a padon máshol. Elrontottuk ezt valahol. Az én szememben az, aki nem hajlandó visszalépni egyet, hogy aztán léphessen kettőt előre, nem csak hogy nem gondolkodik előrelátóan, focizni sem szeret igazán.
– Sokan nem értékelik eléggé, micsoda lehetőséget kaptak a tehetségükkel?
– Félreértés ne essék, fiatalpárti vagyok, de a másodosztálybeli fiatalszabály miatt, hogy minimum egy 2002-es születésűt is játszatnom kell, olyan is a csapatba kerül, aki amúgy nem érdemelné meg. Engem soha nem azért raktak be, mert 1972-es vagyok. Értem persze a szándékot, de nem biztos, hogy jó a megoldási mód. A 2003-as születésű ma kapós, mert őt kell jövőre játszatni, ezt a menedzserével ki is használja, de mi lesz utána? Egy évvel később meg már nem kell. Én például az NB II-ben bevezetném a fizetési sapkát. A nálam okosabbak kitalálhatják, mennyi legyen a plafon, de legyen határ. Aztán teljesítsen úgy, hogy azzal szerződést kap az NB I-ből, ahol kereshet annyit, amennyit nem szégyell. Senkitől nem sajnálom a pénzt, de ebben az osztályban teljesítmény nélkül horribilis összegeket kifizetni? A harmincnégy éves Gyömbér Gábor a legjobb emberem, és nem látom a fiatalon, hogy le akarná szaggatni róla a mezt. Játsszon a Fradiban is tizenegy fiatal, hallom. Oké, de ha egyszer nem elég jók?
– Mi kellene ahhoz, hogy jók legyenek?
– Nyilván összetett kérdés. A tehetség önmagában kevés. Gera Zoli mesélte, Angliában a következő felirattal vannak kiplakátolva a folyosók: harminc százalék a tehetség, hetven százalék a szorgalom. Ma már edzőként én is inkább a kevésbé tehetségeset teszem be a kezdőbe, mert ő legalább kihajtja a belét. Azt sem értem, amikor egy futballista azt mondja, nem nézett meg egyetlen meccset sem a hétvégén. Az ég szerelmére, nézd már meg, mit csinálnak a pályán a legnagyobbak! De még az NB I-ből is tanulhatsz. Kiver a víz, amikor azt tapasztalom, egy játékos egyik helyről megy a másikra, felveszi a nagy pénzeket, közben a fejlődés iránti szándéknak nyoma sincs. Ezzel szemben ott van Pászka Lóri, az NB III-ből igazoltam, erdélyi fiú, hatalmas szívvel, munkabírással, alázattal, megérdemli, hogy a Fradi első csapatában játsszon. Más már rég a kocsijában ült, amikor ő még a konditeremben dolgozott, vagy kint maradt a szabadrúgásokat gyakorolni. Az ő szempontjából szerencse is kellett hozzá, hogy megkapja a lehetőséget, betegség miatt kimaradók, de olyan hozzáállást kellett tanúsítania, hogy szóba kerüljön egyáltalán a neve. Úgy örültem becserélésének, pláne, amikor a derbin a kezdőcsapat tagjaként gólpasszt adott, mintha a saját gyerekemet láttam volna.
Ki nyeri Magyar kupát?
Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Magyarország/Magyar kupa útvonalon keresztül találhatod meg.
Kiemelt fotó: fradi.hu
