Robson-Kanu és a Cruyff-csel, amelyet Zidane-tól tanult el

„Gareth Bale és baráti társasága éppen olyan fiesztát csapott, amilyent akkor szokás, amikor egy csapat trófeát nyer. A lefújás után még csak hason csúsztak a szurkolóik előtt, együtt énekeltek velük, kisvártatva azonban beszállingóztak a walesi hősök csemetéi – a karon ülők a papájukkal maradtak, a nagyobbacskák tizenegyest rúgtak, miközben minden gólt olyan éljenzéssel fogadott a helyéről moccanni nem akaró tízezres szigetországi publikum, mintha újra csak Hal Robson-Kanu varázsolt volna.”

2016 júliusában, a belgák elleni Eb-negyeddöntő után Galambos Dániel kollégánk láttatta velünk Lille-ből, amit a tévén keresztül már nem élhettünk át a walesiekkel. A sportnapilap tudósítójaként idézte az est főhősét, az ismeretlenségből álomcsellel kilépő Robson-Kanut, aki nem igazán kellett már a másodosztályú Readingnek, de háromfelé kergette a belga aranygeneráció védelmét – mielőtt mattolta Thibaut Courtois-t.

„Most persze a hetedik mennyországban járunk, de ezért dolgoztunk annyit. Esélytelenként érkeztünk az Eb-re, az elődöntő fantasztikus eredmény. (…) A gólom? A védők azt gondolták, továbbadom a labdát, de csináltam egy Cruyff-féle cselt, aztán pedig kapura lőttem”

– idézte fel a fordítást jelentő mozdulatot.

Lássuk magát az alapot jelentő cselt Johann Cruyff előadásában és magyarázatával. Hollandia géniusza a maga szuggesztív módján az ösztönösségre hívja fel a figyelmet:

Ha csak a pillanat hatását nézzük, a nagy elődön is többszörösen túltett a walesi támadó: egy helyett három ellenfelet csapott be, azonnal száz százalékos gólhelyzetbe került, mindenek felett a kis szigetországi nemzet történetének legfontosabb gólját lőtte be. 1–1 után ezzel szerezte meg a vezetést Wales, azaz nagy szerepe volt Robson-Kanunak és a góljának abban, hogy érem lett a vége.

Cruyff nyomában a walesi támadó is kiemelte az ösztönösséget, a Daily Mailnek viszont hozzátette: gyerekkorában sokszor látott hasonló cselt attól a játékostól, akin felnőtt: Zinédine Zidane-tól.

A nevében is csillagokat – Bryan Robson, Nwankwo Kanu – hordozó játékos walesi származású angol édesanya és nigériai édesapa gyermeke, de élénken él benne Kanu személyisége is. 1999-ben, tízévesen éppen akkor került az Arsenal futballiskolájába, amikor a BL-győztes nigériai csatár Arsene Wenger játékosa lett; öt éven át itt képezhette magát, most is hálás érte, bár hosszú és nehéz út vezetett a 2016-os Eb-gólig. Amelyet aztán maga Kanu sem győzött eleget dicsérni.

Paul Doyle, a Guardian szakírója az akkori NS hasábjain így mutatta be mindazt, amit Robson-Kanu jelent az övéinek:

„Lehet, hogy a walesi együttesnek Gareth Bale a legjobb szólistája, de Hal Robson-Kanu a csapat szellemiségének megtestesítője. (…) Népszerűségéhez egyébként hozzájárult az is, hogy a pályafutása során sohasem hullott az ölébe semmi.”

Ellenben többször megtörhetett volna, hiszen tizenöt éves korában úgy látták az Arsenalnál, megállt a fejlődésben.

„Én voltam a keret egyik legkisebb játékosa. Nem voltam elég gyors, sem elég erős, sem elég nagy”

 – emlékezett vissza.

Brendan Rodgersnek viszont kellett a Reading akadémiájára, csakhogy súlyos sérülések miatt összesen három évet(!) ki kellett hagynia tizenévesen. A nyugat-londoni születésű, végül 185 centire növő játékost ilyen előzmények után meghívták az angol U19-es és U20-as válogatottba, a felnőttek között azonban walesiként találta meg a helyét.

Chris Coleman szövetségi kapitányt dicséri, hogy a 2016 előtti Eb-selejtezők során furcsának tűnő, mégis testhez álló szerepkört talált neki. Miközben három belső védővel, két védekező középpályással és két szélső védővel alig átjátszható védelmet alakított ki, egyedüli ékként Robson-Kanut vetette be. Vagyis nem az eredeti posztján, szélsőként számított rá, hanem középcsatárként kellett sok mozgással elvonnia a hátvédek figyelmét – teret nyitva Aaron Ramseynek és Gareth Bale-nek.

Mígnem az Eb-negyeddöntőben ki nem jött belőle egy született középcsatár őstehetsége is. Az itt megnyilvánuló esztétikai szépség pedig belülről fakadt; a helyszínen dolgozó brit specialista kollégánk a meccs hatása alatt így fogalmazta meg a két csapat közötti különbséget:

„Valahogy az volt az ember érzése a lille-i lelátón, hiába pompás alakulat a Marc Wilmots irányította, az az akarat, lelkierő és odaadás, ami a britekről süt, bennük legfeljebb pislákol.”

Tízezer fős, családias walesi népünnep lett belőle, és az egyéves Izabella a büszke édesapa, Hal Robson-Kanu karjaiban ragyoghatott.

Kiemelt kép: Getty Images