Rodri: „Az emberek szeretnék, ha eladhatóbb lennék, de én nem ezért játszom a futballt”
Rodri, a spanyol válogatott és a Manchester City világklasszis középpályása nem csak a pályán képes lenyűgözni a nagyérdeműt. A mentalitása, az életfilozófiája és embersége épp oly magával ragadó, mint a játéka. Sid Lowe, a The Guardian munkatársa még a Spanyolország–Franciaország Eb-elődöntő előtt készített vele interjút a spanyolok donaueschingeni bázisán, ahol az Európa-bajnokság legjobbjának is megválasztott Rodri a Premier League-hez való alkalmazkodásról, Pep Guardioláról, a játékosok túlterheltségéről és arról is beszélt, mitől működik ilyen jól a válogatott Luis de la Fuente irányítása alatt.
Élmény vele beszélgetni. Az emberrel, akit Josep Guardiola „a világ messze legjobb középpályásának” nevez, és akit a spanyol szövetségi kapitány, Luis de la Fuente, nemes egyszerűséggel csak „a tökéletes számítógépnek” hív. A futballistával, akit egyik ellenfele Rolls-Royce-ként aposztrofált: „öröm vele megosztani a pályát”, mondta annak ellenére, hogy legyőzték; és akinek a válogatottbéli csapatkapitánya, Álvaro Morata úgy véli, hogy már rég megnyerte volna az Aranylabdát, ha megtette volna az egyetlen dolgot, amit nem tud és nem akar megtenni: eladja magát. A középpályással, akinek az a feladata (ahogy ő maga mondja), hogy „fényt hozzon” és „működésre bírja a csapatát”.
Ezért működnek a csapatai úgy, mint semelyik másik, még akkor is, ha ő azt mondja:
„Nagyon szerencsés vagyok, hogy abban a klubban vagyok, ahol, és hogy spanyolnak születtem. Nagyszerű játékosok vesznek körül, győztes dinamikák.”
A Spanyolország–Németország negyeddöntő előtti felvezetésben Ilkay Gündogant kérdezték Rodriról. „Rendkívüli, a világ legjobb védekező középpályása,” válaszolta, de az, amit utána mondott, még figyelemreméltóbb volt. Visszatekintve Rodri első angliai szezonjára, Gündogan felelevenítette, hogy minden nap legalább fél órával tovább maradt edzés után a Manchester Citynél. Nem szabadrúgásokat gyakorolt vagy a konditeremben töltötte az időt, hanem beszélgetett:
„Mindig eszmét cserélt, tanult, és tökéletesítette a játékát.”
Pontosan ez a mentalitás az, amely a leginkább meghatározza őt, és azt, ahogy a játékot látja és játssza.
Amikor Rodri beszél, mindenki figyel, mondja egy spanyol játékos Donaueschingenben, ahol a válogatott az elmúlt hónapban alapozott. Tökéletesen érthető, hogy miért. Rodri hasonlóan beszél, mint ahogyan játszik: nyugodtan, kontrolláltan és közérthetően. Szerinte a legfontosabb dolog a futballban a koncepciók elsajátítása. Már 12 éves korában is különleges volt, olvasta és értette a játékot – és vágyott a tanulásra. És ez még mindig megvan benne.
– A fejlődésed szempontjából mi volt a meghatározóbb: hogy Angliában futballozol, vagy, hogy Guardiola irányítása alatt?
– Jó kérdés, ez összetett. Ha az angol labdarúgásra gondolsz, nem Pep futballjára gondolsz. De az ő futballját játszani a PL-ben különleges követelményeket támaszt. Alkalmazkodnom kellett egy dinamikusabb, fizikálisabb és gyorsabb játékhoz. És persze Guardiola futballjához, amihez nem voltam hozzászokva. Én egy másik stílust képviseltem. Bár a Villarrealnál játszottam valami hasonlót, az nem volt olyan taktikus és kifinomult. Utóbbi két dolog nagy kihívás jelentett.
– Ilkay Gündogan azt mondta, hogy edzés után nem gyakorolni maradtál, hanem beszélgetni.
– Az első évben, igen. Mert amikor egy játékos még csak alkalmazkodik Pep futballjához, és egy teljesen új környezethez, információkra van szüksége, hogy lássa a dolgokat, ismételje őket és tanuljon. Ő egy olyan edző, aki figyelmet és megértést igényel. Középpályásként nem elsősorban a gyakorlatias munkát, a labdaátvételt, a passzolást kell megtanulni, bár az is mindig hasznos. Elméletben már mindent tudsz. Amit nem, az az, hogy hova megy a passz. Iszonyú gyorsan kell dönteni. Szóval beszélgetsz. Pep is középpályás volt, így azért egyszerűbb, közvetlenebb. A videók is sokat segítenek.
– Álvaro Morata szerint tavaly megnyerhetted volna az Aranylabdát, ha egy kicsit erősebb az önmenedzselési képességed…
– De nem ezért játszom a futballt. Talán az emberek szeretnék, ha eladhatóbb lennék, és néha azt mondják, hogy „haver, neked kéne...”, de én másként gondolok a futballra. De tudom, hogy megy ez, így nem frusztrál, ha figyelmen kívül hagynak. Ha egy nap valaki meg akar jutalmazni a munkámért, örömmel veszem, de egyáltalán nem foglalkoztatnak ezek a dolgok.
– Te vagy az építész.
– Ez egy fontos pozíció, különösen a Manchester City és Spanyolország játékában. Próbálok lendületet, dinamikát, ritmust adni a játéknak. Hogy minél hamarabb kapcsolódjak az előttem lévő játékosokkal, hogy értsem és érleljem a játékot, s arra tereljem, amerre akarom. Ez határozza meg leginkább a hatos szerepkörét: mikor gyorsítsunk, mikor lassítsunk, mikor nyomjunk magasabbra, mikor mozogjunk mélyebbre. Ezek a gondolatok mindig a fejemben járnak. Ezért, amikor hozzám kerül a labda és lassítanunk kell, biztosan nem fogom siettetni a játékot.
– De ez nem csak arról szól, hogy moderálod a játékot, hanem beszélsz is róla, mint Georgia ellen, amikor szó szerint megálltál. De la Fuente mondta, hogy te „adminisztrálod” a játékot, a csapattársaidat. A szerepkörödről úgy fogalmaztál, hogy fényt és nyugalmat kell hoznod a nehéz pillanatokban.
– Egy mérkőzés zajos atmoszférájában nehéz kommunikálni. Különösen, amikor fáradt vagy és feszült. Ilyenkor a szándékodon keresztül kommunikálsz. Ha a csapattársaid látják a testbeszédedet, megértik. Mindig is hittem, hogy a középpályás koncepcionálisan és taktikailag is vezér a pályán. Egy szélsőnek vagy egy szélső hátvédnek nehéz szervezni a pozíciójából, mert nem látja úgy át a pályát. Szeretem ezt a szerepkört, és ebben a szerepben kell lenned, ha azt akarod, hogy a működjön a csapatod.
– Beszéltél a játék hevességéről Angliában, de te látványosan kerülöd az atrocitásokat. Néha, amikor úgy tűnik, hogy már-már érthetetlenül nyugodt maradsz, nem gondolsz legalább arra, hogy „miért nem megy oda valaki és rúgja fel?”
– Haha! A pálya közepe nem igazán az a hely, ahol ütnek-vágnak. Ezek olyan pozíciók, ahol a játékosok általában jól használják a testüket, tudják, hogyan helyezkedjenek. Valójában elég nehéz egy középpályástól elvenni a labdát, inkább a pálya felső és alsó harmadában fordul elő. Így történik velem is, amikor megpróbálom megszerezni a labdát egy középpályástól. Lehetséges, de nem könnyű. Főleg, mert egy vagy két érintésből játszunk, általában nem adsz nekik időt, hogy odaérjenek és eltaláljanak.
– Ebben a szezonban több mint 5000 percet játszottál, és a Bajnokok Ligája-negyeddöntő után beismerted, hogy pihenésre van szükséged. Ez mentális vagy fizikai kimerültség?
– Eljön egy pillanat, amikor minden összejön és besokallsz. Fizikailag mindig a topon kell lenni, de a mentális frissesség is ugyanolyan fontos. Az emberek csak a játékot magát látják, de ott van az „előjáték”, a felkészülés, az utazás, a szállodákban töltött idő, amikor már ugyanúgy „játékban vagy”. Őszintén szólva, valamit tenni kell. Egyre több a meccs, és úgy tűnik, hogy ez egyre csak fokozódik. Gondoskodni kell a játékosokról. Nagyon tudatos vagyok ebben. Eljutottam egy pontra, ahonnan már nincsen tovább. De ha ezt kimondod… Tudom, hogy a futball egy üzlet, tudom, hogy sok pénz forog kockán, de eljön az a pont, amikor gondoskodni kell a sportolókról.
– A játékosoknak kollektívan kellene fellépniük?
– Igen. Így kellenne lennie. Az elmúlt évben voltak helyzetek, amikor beszéltünk erről, hogy tennünk kell valamit, bár ez bonyolult, mert szét vagyunk szóródva. Különböző kluboknál vagyunk, nem könnyű megteremteni ezt a kollektív hangot. De valakinek fel kell emelnie a kezét. Azoknak, akiknek hatalmuk van, a nagy szervezeteknek, azt kell mondaniuk: „Nézd, ez mind szép és jó, de gondoskodnunk kell rólatok, különösen a legújabb játékosgenerációról, az olyan srácokról, mint Lamine Yamal, aki 17 éves...” Senki sem tud 60-70 meccset játszani egy szezonban. Néhány szezon erejéig talán igen, de nem tíz éven át.
– Érzed ezt a meccsek alatt?
– Vannak pillanatok, amikor igen. Nem feltétlenül a meccsek alatt, inkább, amikor készülünk rájuk. Néha azt mondod: elég. Vagy csak egyszerűen meg akarsz állni. De a nap végén győz a motivációd. Mindig megleled a szükséges energiát, az erőt. Folyamatosan feszegeted a határaidat. Vannak pillanatok, amikor erőt kell merítened, nem tudom honnan, de valahonnan muszáj. Szép dolog a versenyzés és a játék, de a pihenés is fontos. Sokszor nyugalomra van szükséged. Emberek vagyunk, szükségünk van a kikapcsolódásra. Szükségünk van a családunkra, a szabadidőre. Az emberek csak meccs közben látnak, de nagyon hosszú szezon volt és már egy hónapja itt vagyunk Németországban. De a motiváció, hogy elérjünk a célunkat, hatalmas.
– Hányszor nézted vissza a Németország elleni negyeddöntőt?
– Még nem néztem meg, mert nagyon fáradtan értem vissza a mérkőzés után, de meg fogom. Mindig visszanézem a meccseket, egyedül és teljes egészében. Különösen, ha úgy gondolom, hogy vannak dolgok, amiket jobban is csinálhattunk volna. Sok mindent észreveszel, amire a pályán nem lettél figyelmes. Teljesen más érzés visszanézni, mint amit a pályán éreztél az adott pillanatban. Gyakran találok olyan dolgokat, amikre nem is emlékszem, hogy megtörténtek. Szeretem elemezni a játékot, nem csak a sajátomat, hanem az egész csapatét. De látatlanul is beugranak pillanatképek. Az az érzésem, hogy kiváló teljesítményt nyújtottunk egy olyan válogatott ellen, amely hasonló hozzánk, tehetséges és fizikailag erős csapat. Voltak pillanatok, amikor szenvedtünk, amikor kulcsfontosságú volt, hogy kisegítsük egymást, amikor vissza kellett zárni. Fontos látni ezeket a pillanatokat, megérteni őket. A házigazda Németországot kiejteni elképesztően nehéz feleadat volt, de végül sikerült.
– Ez egy olyan meccs volt, ahol téged sem kíméltek.
– Igen, voltak durva becsúszások. Közel voltam akkor is, amikor Pedri megsérült, na az nagyon csúnya volt. De ez is benne van a futballban, a játékvezető dolga, hogy kézben tartsa a mérkőzést.
– Anthony Taylor hibázott?
– Szerintem igen. Nem azért, mert adott vagy nem adott lapot, hanem mert a döntése befolyásolja a folytatást is. Ha ott nincs lap, akkor a következőnél...
– Az angol játékvezetők hajlamosak engedni a keményebb játékot, nem számítottatok erre?
– Nem. Jól ismerem őket, de amikor Európában bíráskodnak, rendre kevesebbet engednek, mint otthon Angliában. Játékosként ezt tudnod kell értelmezni.
– A spanyol csapat alkalmazkodóképessége egészen kivételes. Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a stílus nem számít, a stílus maga a győzelem.
– Sok olyan csapat ellen játszottunk, amelyek kollektíve jók. Olaszország, Horvátország, Németország; olyan csapatok, akik szeretik birtokolni a labdát, ahogy mi is, és meg kellett értsük és el kellett fogadjuk, hogy lesznek pillanatok, amikor nem lesz nálunk a játékszer. Valójában kevesebbet volt nálunk a labda, mint az ellenfeleinknél. Voltak pillanatok, amikor szenvedtünk és ellenálltunk – de mindig együtt, csapatként.
– Amikor tavaly Skóciában veszített Spanyolország, gondoltad volna, hogy ilyen messzire juttok?
– Igen. Minden projektnek időt kell adni. Akkor kezdtük el. Mindig is nagyon hittem ebben a csapatban. Szép eredményeket értünk el együtt ifjúsági szinten, ismertem az edzőt, és meg voltam győződve arról, hogy kellő mennyiségű munkával és erőfeszítéssel sikeresek leszünk. Nem ugyanaz szövetségi kapitánynak lenni, mint klubedzőnek, és Luis de la Fuente ezt megértette. Megértette, hogy a csapatnak időre van szüksége két-három kulcsfontosságú elképzelésének tökéletes elsajátításához. Spanyolország és a City hasonló filozófiát képvisel, de mindig alkalmazkodnod kell az edzőhöz. Itt próbálunk egy kicsit vertikálisabbak lenni. Nem a labdabirtokláson van a hangsúly, hanem azon, hogy amikor nálunk van a labda, akkor csapjunk le az ellenfélre. Az edző iránymutatásokat ad, a játékosoknak pedig értelmezniük kell azokat. Kapsz egy forgatókönyvet, te pedig eljátszod. Intelligensnek kell lenned, és tisztelned kell a társaidat is. Ha behívnak a csapatba, az azért van, mert tudsz valamit.
– Az elődöntőben Franciaországgal játszotok.
– Ugyanazzal a mentalitással kell megközelítenünk ezt a mérkőzést is: nagy csapatként játszani a labdával és kis csapatként nélküle. Összetartóan és alázatosan. A franciák fizikailag nagyon erősek, nehéz őket legyőzni, nagyszerű egyéni képességekkel rendelkeznek. Úgy játszanak, ahogy akarnak: ráérősen, komfortosan, nem kapkodnak, és megtehetik, mert gyors és precíz játékosaik vannak. Tudnod kell, mire számíthatsz, mit tehetsz meg, és mit nem. Ez az, amiben eddig a legjobbak voltunk: különböző csapatok ellen játszottunk és mindig olvastuk a játékukat. Folyamatosan érünk, akár a jó bor. Dani Carvajal (eltiltás miatt nem játszhatott az elődöntőben – a szerk.) nagy veszteség, de megvannak a játékosaink a helyettesítésére, és a viszontagságok közepette még inkább össze kell tartanunk. Biztos vagyok benne, hogy mindenre lesz megfelelő válaszunk!
Kiemelt kép: Pablo Garcia / The Guardian
Szerző
