Rondán győzni – az angol válogatott új identitása egyelőre eredményes

Azt azért teljesen objektíven leszögezhetjük, hogy az angol válogatott játéka továbbra is nézhetetlen. Lassú labdajáratás, mindenfajta rizikótól mentes passzolgatás, többnyire keresztbe, az ember az egy kezén meg tudja számolni, hányszor játsszák be a vonalak közé a labdát. Nincsenek beindulások az egyetlen Bukayo Sakát leszámítva, a bal oldal Kieran Trippierrel (aki meglehetősen idegenül mozog ott) halott, támadás, az alapvonalra levitt labda azon a szélen nyista. Váltások, létszámfölényes helyzetek kialakítása, gyors kényszerítő szintén nincs, ahogy az intenzitás, tempó, lendület is hiányzik Anglia játékából.

Ennek ellenére Svájc ellen mutatkozott leginkább csapatnak, akkor is, ha építkezésnél a 3–4–2–1-es játékrendszer annyira nem tért el a korábbiaktól.

Kyle Walker, John Stones és a remekül beszálló Ezri Konsa alkotta a hátsó hármast, Trippier a balon, Saka a jobbon tartotta a szélességet, és az utóbbi elfutásai (Eb-csúcsot jelentő négy alkalommal cselezte ki egy félidőn belül Michel Aebischert) kínáltak is némi esélyt. A hatos Declan Rice, illetve a hatos-nyolcas Kobbie Mainoo előtt száguldozott többnyire hasztalan Phil Foden a jobbösszekötő helyén, mellette a balon ugyancsak tízesben Jude Bellingham, s elöl poroszkált Harry Kane. (Bár igyekezett visszajárni labdáért, illetve a védekezésben segíteni, ez megint nem az ő napja volt, igaz, ahhoz, hogy esélye legyen gólt szerezni, valamiféle megkomponált támadójáték sem ártana, az, hogy a társak ígéretes pozíciókba juttassák el a labdát.) Anglia ugyanakkor megint csak hátrányban mert feljebb kapcsolni, és szövetségi kapitánya is csak akkor mert belenyúlni a meccsbe: Cole Palmer és Eberechi Eze kreativitást, ösztönösséget, dinamikát visz a csapat játékába (csak hát Southgate amíg nem muszáj, nem változtat), a sérüléséből felépülő Luke Shaw pedig életet a csapat bal oldalába: vele legalább egyszer-kétszer a svájci védelem mögé került Anglia. Összességében azonban ismételten kilátástalannak tűnt a futballja.

És mégis, ez az egyébként briliáns futballistákkal kidekorált csapat elődöntős. Alighanem éppen ezért. Vagy mondjuk úgy, csak ezért. Mert ha már a kispadról, a szövetségi kapitánytól nem érkezik semmi épületesnek nevezhető taktikai megoldás – tényleg totálisan felismerhetetlen az angolok játéka azon kívül, hogy igyekeznek kontrollálni a meccset –, a klasszisai hátrányban azért csak megrázzák magukat. Más fordulatszámra váltanak, felpörgetik a tempót, ahogy azt tették úgy öt percig a svájciak egyenlítő gólja után. De miért kell mindig megvárniuk, hogy égjen a ház? Alighanem azért, mert Southgate-nél reaktívabb kapitányt nem hordott a hátán a Föld (ez most nyilván szónoki túlzás), óvatosabbat, a kockázattól jobban irtózót sem nagyon, így aztán szerencsétlen angol futballisták rendre a bajban igyekeznek csak valós tudásuknak megfelelően játszani. És bizony ez az olyan angol fanatikusoknak, mint én – akik a mieink a világversenyektől való több évtizedes távolmaradása miatt kénytelenek voltak más nemzetnek elkezdeni szurkolni – a nagy keserve, hogy bár az angol játékosoknak minden képességük meglenne ahhoz, hogy igazán intenzív, kezdeményező, gyors, látványos támadófutballt mutassanak be, „le vannak szedálva”. Visszafogják őket, és a Premier League-től teljesen idegen felfogásban küldik pályára. Nem is találják ebben a helyüket. Erre szoktam azt mondani, ha a Premier League-ben az a futball divna, mint amit a Southgate-féle csapat előad, nemhogy évi bő 3 milliárd fontért (több, mint ezer milliárd forint) nem lehetne értékesíteni a tévés jogdíjat, hárommillióért sem. Nemhogy a nagyvilágban elveszítené a népszerűségi versenyt, amelynek hosszú évek óta toronymagas éllovasa, Anglián belül is nagyobb nézettséget kezdene el produkálni jó néhány más sportág. Mert erre a semmire – igen, az angolok valós tudásához mérten ez semmi – senki nem lenne kíváncsi.

Oké, erre azért kétféle ellenvetés is érkezhet. Az egyik, hogy annyira mégsem lehet semmi, ha elődöntőt játszik, csak hát egyrészt mennyi választotta el attól, hogy már a nyolcaddöntőben kiessen? Fél perc? Egy perc? Csak a zseni Jude Bellinghamen múlt a túlélés, nem taktikán, kapitányon, játékfelfogáson. Másrészt pedig előbb Szlovákián, a világranglista 45.-jén kellett átvergődnie, hogy aztán a várakozásokat valóban messze felülmúló, ám a játékosanyagát tekintve Spanyolországgal, Németországgal vagy Franciaországgal mégsem vetekedő Svájc kerüljön az útjába. Amely válogatott tudatos, igen szervezett futballjával látványosan elgyepálta Itáliát, de mégsem topcsapat. Ettől még – és itt jön el a dicséret ideje – nem ígérkezett könnyűnek féken tartani, Angliának sikerült. Az első félidőben egyértelműen, a másodikban már kevésbé, de sokáig nem hagyta, hogy Svájc a saját futballját játssza, amit leginkább a labdabirtoklással ért el, valamint azzal, hogy a három belső védő és a két hatos rendre lehetőséget adott a labdakihozatalra. Csak összehasonlításképp: amíg Svájc Olaszország ellen 16 lövéssel próbálkozott, és ötször szerezte vissza a labdát a támadóharmadban, Angliával szemben (a rendes játékidőben) csak hat lövésre és három magasan megszerzett labdára futotta az erejéből. Azért a második félidőben, a hosszabbításban meg pláne feleslegesen magára húzta riválisát Anglia, ami megbosszulhatta volna magát, de megint megúszta. Mindettől függetlenül, ha valamit, a védőmunkáját, és hogy mennyire kevés valódi gólszerzési esélyt enged ellenfelének, muszáj elismerni.

Ahogyan azt is, mennyire megtanult világversenyeken tizenegyeseket rúgni.

A Southgate-érát megelőző hét tizenegyes-párbajából csak egyet nyert meg Anglia (1996-ban a hazai rendezésű Eb-n Spanyolország ellen), azóta háromból kettőt.

Igaz, a legfontosabbat, az Eb-döntőbelit a Wembley-ben elbukta. Immár azonban olyanok rúgják el a labdát, akik klubjaikban is ítéletvégrehajtók – Palmer, Ivan Toney, az arról most lemaradó Kane, vagy Saka. Az a Saka, aki három éve hibázott, ezúttal viszont az egyenlítést érő gólja után a párbajban sem rontott. A mezőny legjobbja valamiféle megváltásra is szert tett – az igazi persze az lenne, ha az Eb-finálét döntené el. Nincs már az olyan messze.

(Forrás: Sportsnet)

És itt érkezhetünk el a másik, a „semmire” (vagyis hogy semmit nem játszik Anglia) vonatkozó oppozícióig, hogy igen, egy Eb-n vagy vb-n nem szépen játszani kell, hanem megnyerni azt, ami valahol elfogadható érv, kérdés, meg lehet-e úgy, hogy egy csapatnak nincs meg az identitása, vagy mondjuk úgy, az teljesen idegen a futballkultúrájától. Spanyolország, Németország vagy épp Hollandia miért játszik pont úgy, ahogy a bajnoksága csapatainak többsége, illetve amiben a játékosai nevelkedtek, ami a futballkultúrájára jellemző? Anglia miért nem? Ez egy olyan kérdés, amit az angol szövetség döntéshozóinak kell feltenniük, amikor a jövőt körvonalazzák. Akarják-e ugyanezt, hagyva, hogy nagyrészt a szerencsén, kis részt a játékosok villanásain múljon a siker, és nem egy koherens, a képességeknek megfelelő játékfelfogáson, az ahhoz igazított taktikán – Svájc ellen 120 perc alatt három kaput eltaláló lövésre futota Angliától, és 0,7-es xG-re(!) –, vagy elhiszik, hogy ebben a korosztályban sokkal több van, hogy Bellinghamekkel, Sakákkal, Fodenekkel, Palmerekkel, Ezékkel, Rice-okkal, Mainoókkal, Rashfordokkal igenis lehet más futballal is érvényesülni, és nem igaz, hogy világeseményt csak reaktív, a kontrollt valamelyest gyakorló, de minden intenzitást és kimunkált támadójátékot nélkülöző focival lehet nyerni. Ezért lenne – és nagyon fáj ezt a háromoroszlánosok híveként kimondani – az egyetemes futball, a játékba vetett hit szempontjából üdvözítő, ha Spanyolország nyerné meg az Európa-bajnokságot.

Kiemelt fotó: BBC