Roy Hodgson: egy fél évszázadot felölelő edzői karrier vége
Alighanem véget ért egy majd’ fél évszázados edzői karrier – Roy Hodgson bejelentette a lemondását, bár anélkül is mennie kellett volna. Hogy mi ment félre legutóbbi palace-os edzősködése idején, illetve hogy milyen mélységeket és magasságokat élt meg a majd’ ötvenéves tréneri pályafutásában a derék angol gentleman, azt bővebben is kibontjuk.
Az elmúlt csütörtökön már úgy nézett ki, bejelentik a menesztését, valamint az új edző, Oliver Glasner érkezését, a 76 éves tréner a játékosok és stábtagok legnagyobb döbbenetére azonban az edzés vége felé összeesett. Idén már másodszor: szeptemberben, az Aston Villa elleni meccs reggelén ugyancsak rosszul lett. Onnantól fogva minden egyéb háttérbe szorult, az edzőjével mélyen együttérző klub késleltette Glasner kinevezését.
Ennyi minimum járt annak az embernek, aki a Crystal Palace-ban töltötte a gyerekkora jó részét, akinek mindig is a szívügye volt a klub, aki azt követően, hogy a Palace története leggyatrább szezonrajtját produkálta – 2017-ben Frank de Boer irányításával az első négy bajnokit egyaránt elveszítette egyetlen gólt sem szerezve –, átvette az együttest, ráncba szedte, majd behozta a 11. helyre. Ugyanő egy éve ugyancsak beugrott megmenteni a bajban lévő klubot, a Patrick Vieirával tizenegy egymást követő meccsen nyeretlen együttest pedig – igaz, sokkal könnyebb sorsolással – megint csak simán az élvonalban tartotta. Tartozott tehát a klubelnök Steve Parish a Palace mesterének annyival, hogy az elegáns utat válassza. Hodgson már csak megromlott egészségi állapota miatt is lemondott, közleményben kifejezve háláját:
„Ez a klub mindig nagyon különleges marad nekem a szakmai életem egyik jelentős szereplőjeként. Nagyon élveztem, hogy összességében hat éven át irányíthattam, csúcskategóriás játékosokkal a csapatban és ugyanilyen remek stábbal. Az események tükrében azonban megértem, hogy a klubnak előre kell terveznie, ezért aztán úgy döntöttem, félreállok.”
Ez így azért sokkal inkább méltó Hodgson személyéhez, nemkülönben az ő egyszerre kalandos és irigylésre méltó, majd’ 50 évet felölelő edzői karrierjéhez.
Mert amúgy ha nincs a rosszullét, elküldték volna, némileg dicstelenül, de a vélt hibáinak megbocsátani képtelen. Elég nagy belső felzúdulást váltott ki ugyanis, hogy Hodgson február elején a Brighton ellen 3–0-s hátrányban becserélte azt a Michael Olisét, akit négy nappal korábban a Sheffield United ellen le kellett hozni, mert érezni kezdte a hajlítóját. A francia utánpótlás-válogatott futballista sokadszor panaszkodott izomproblémára a szezonban, sokat is kellett kihagynia korábban, szóval a vészcsengőnek alighanem meg kellett volna szólalnia, Hodgson azonban (a már elvesztett meccsen) becserélte, Olise meg rásérült. Az élemedett korú mester azzal védekezett, vele az orvosi csapat azt közölte, Olise képes 45 percet a gyepen tölteni.
És ugyan valahol joggal kenhette a sérüléshullámra csapata kínlódását Hodgson – Cheick Doucouré novemberben az egész szezonra kidőlt, de Jefferson Lerma, Odsonne Édouard, Marc Guéhi, mindenekelőtt pedig az Eberechi Eze, Olise kettős is sokat kihagyott –, a beszámolók szerint a korántsem elég intenzív edzésekben is keresendő a sok sérülés oka, melyek némelyikét a kívánatos nívót hozva hétközben meg lehetett volna előzni. Hodgson visszacsempészte a hétközi szabadnapot, a tréningeken a munkamennyiség pedig csökkent az igen intenzív Vieira-edzésekhez képest. Főként, hogy a francia többször is napi két gyakorlást rendelt el. Persze tavaly, amikor az utolsó tíz bajnokira visszatért Hodgson, a kifacsart csapatnak meglehet, épp ez kellett, hosszú távon azonban mégiscsak a kemény munka gyümölcsözik.
Az utóbbi 13 bajnokiján mindössze kétszer nyert a Palace, a játéka is hagyott jócskán kívánnivalót maga után, főként, mert a szurkolók is kezdtek belefáradni a roppant óvatos taktikába. Hodgson felfogásának alapja a szervezettség, hogy nagyon alaposan összerakja a csapat védekezését, amiből mindenkinek, egységesen ki kell vennie a részét – amire egyébként oly annyira szükség volt 2017-ben, 2023-ban azonban, ezzel az elég tehetséges társasággal (igaz, a tán legfontosabb hármas, a Doucouré, Eze, Olise trió gyakori hiányával) már kevésnek bizonyult.
Utólag már nem tűnik szerencsésnek, hogy a nyáron, a sima bennmaradás után megajánlott egy egyéves szerződést a klub Hodgsonnak, mert ez így mintha mindenkinek azt üzente volna, ez csak átmeneti év, a koros mester azután úgyis megy. Márpedig ilyen körülmények között, konkrét jövőkép híján még az egyébként vérprofi PL-futballistáknak is nehéz megfelelő motivációra lelni. Végül aztán a február eleji, Brighton elleni zakó pecsételte meg Hodgson sorsát, az utált riválistól elszenvedett 4–1-es vereségen képtelen volt túllépni a klubvezetés. Jöhet Oliver Glasner.
A leglényegesebb most persze nyilvánvalóan az, hogy mielőbb tökéletesen felépüljön az edzésen összeeső tréner, de ha remélhetően így is lesz, egy 48 évre visszanyúló edzői karrier ért véget minden bizonnyal a minap.
A 76 éves angol mester 1976-ban a svéd Halmstad kispadján foglalt helyet először vezetőedzőként, majd 17 másik klubot, valamint négy válogatottat vezetett kisebb-nagyobb sikerrel. Nyert 15 trófeát, közte két svéd bajnoki címet, az Interrel, illetve a Fulhammel (utóbbiban Gera Zoltánnal a csapatban) az UEFA-kupa, illetve az Európa-liga döntőjéig menetelt, azaz volt fent, és volt lent, amikor a Liverpoolt irányította, vagy amikor az angol válogatottal szégyenszemre Izland ellen búcsúzott a 2016-os Eb nyolcaddöntőjében.
Ha azt vesszük, hogy háromszor dirigálhatott karrierjében nagycsapatot (az Intert, a Liverpoolt, valamint az angol válogatottat), és abból csak eggyel ért el viszonylagos sikert azzal a bizonyos európai kupadöntővel, azt kell mondanunk, valami hiányozhatott belőle ahhoz, hogy korszakos edzővé váljon. Nem lenne igazságos persze a liverpooli gyengélkedést csak Hodgson számlájátra írni, elvégre akkor került az Anfieldre, amikor a vörösök a Tom Hicks, George Gillett amerikai tulajdonos duó vezetésével történetük egyik legmélyebb krízisét élték, és súlyos anyagi gondokkal küzdöttek. 2010-ben a Fulhammel kivívott El-finálé repítette az Anfield kispadjára, a Blackburn elleni január eleji vereség, a mindössze 25 gyűjtött pont és a 13. hely űzte el onnan. Hogy nem feltétlenül oda való volt, az akkor derült ki végérvényesen a liverpooli játékosoknak is, amikor gyengélkedésük közepette azt találta nekik mondani, örülne, ha lenne bennük egy kicsit több a Manchester Unitedből…
Nem rossz szándékkal mondta, a „vörös ördögökre” jellemző győztes mentalitás elsajátítására utalt, de velük ugye, éppen ott nem illik példálózni. Közvetlenül ez után viszont bevitte a 11. helyre a kieséstől veszélyeztetett West Bromwichot, mintegy újra csak bizonyítva, miben igazán jó: erőn felüli eredményeket produkálni egy kiscsapattal úgy, hogy rendkívül fegyelmezetten védekező, abból remekül meginduló csapatot gyúr. Nagyon alaposan begyakoroltatva a különböző sémákat, hogy a játékos álmából felkelve is tudja, mi a dolga a gyepen. De őt valamiért nem a megaklubok vagy topválogatottak kispadjára teremtették – az angol szövetségnek például három világtorna kudarca kellett ahhoz, hogy erre rájöjjön.
A testnevelő tanárból lett entellektüel futballtréner, aki éppen azért végezte el a főiskolát, hogy még többet tudjon meg arról, hogyan érdemes tanítani, ha álmát beteljesítve egy nap történetesen kap egy futballcsapatot, Svédországban ellenben rendkívül sikeresen dolgozott, a Halmstad és a Malmö szakvezetőjeként összesen hét bajnoki címet szerzett. Érdekes, hogy svéd szövetségi kapitány mégsem lett soha (miközben finn meg svájci igen).
2022 tavaszán, amikor sikertelenül igyekezett beugróként a Premier League-ben tartani a Watfordot, már azt nyilatkozta:
„Azt hiszem így, hogy a watfordi szerepvállalásom ilyen szerencsétlenül végződött, több történetet nem írok már a Premier League históriás könyvébe. Megszolgáltam a pihenőmet, hogy visszavonuljak, és a feleségemmel, valamint a fiammal töltsem időm nagy részét.”
74 éves volt akkor. Azt is gondolhatta, még többet forgathatja kedvenc írói, John Updike, Philip Roth és Sebastian Faulks könyveit, kevesebb mint egy év múltán azonban újra csak kopogtatott az ajtaján a gyerekkori klubja, amelynek nem tudott nemet mondani.
Immár viszont muszáj volt.
Kiemelt kép: TalkSport
Szerző
