Roy Hodgson svédországi futballforradalma

Roy Hodgson játékos-pályafutása nem sok sikerélményt tartogatott, miután a Crystal Palace neveltje rövid úton elhagyta a londoni klubot. Több alacsonyabb ligás együttest megjárva próbált szerencsét, majd Dél-Afrikában is játszott két szezont, majd a hazatérése után két évvel, mindössze 28 éves korában úgy döntött, hogy edzőként folytatja. A labdarúgásban is nagyon konzervatív Angliában azonban akkor is nehéz volt kispadhoz jutni, főleg olyasvalakinek, aki nem tett le semmi említésre méltót a szigetországi labdarúgásban.

1975-öt írtunk ekkor, Svédországban a Halmstads BK majdnem kiesett az élvonalból, így nagy átalakításra készült a vezetőség, egész pontosan Stig Nilsson, a HBK elnöke. Itt kapcsolódik össze a két történet. Nem várt helyről kapott tanácsot, ugyanis a Malmö FF sikeres edzőjétől, Bob Houghtontól azt a tippet kapta, hogy menjen át a szigetországba és ott keressen egy fiatal edzőt, aki új elképzeléseivel eredményesebb irányt mutathat a csapatnak. Houghton jó viszonyt ápolt Hodgsonnal, így be is dobta a nevét, mint olyan tehetséges szakemberé, aki képes lehet megváltoztatni a klub helyzetét.

„Nem sokat tudtam Svédországról vagy a svéd futballról, de miután Stig felajánlott egy állást, és megnéztem Halmstadot, úgy éreztem, hogy élnem kell a lehetőséggel, hogy teljes munkaidőben a futballal foglalkozzak”

– mesélte Hodgson.

Nagyon kockázatos lépés volt ez mindkét fél részéről, mert az 1973-as feljutás után viszonylag stabilan, majd csak a jobb gólkülönbsége révén bennmaradó HBK kispadjára egy abszolút újonc edző került, akinek semmilyen tapasztalata nem volt, ráadásul az országot sem ismerte és a nyelvet sem beszélte. Az előjelek alapján a legtöbben azt gondolták, hogy biztos kiesés vár a csapatra. Azonban Hodgson kész volt bármire, kezdve egy a helyi futballban teljesen ismeretlennek mondható játékstílus megtanításával, ami különös körülmények közt született meg és vegyes eredményeket hozott az előszezonban:

„Az első benyomásaim különlegesek voltak. Mindennap hideg volt, erős szél fújt, egy salakos pályán edzettünk, melyet más csapatokkal is meg kellett osztanunk. Néha nagyon korán, néha pedig nagyon későn kellett edzenünk. Minden új volt számomra, de megpróbáltam teljes mértékben csak arra koncentrálni, amit a csapattal el akartunk érni. A játékosok nagyon küzdöttek a változtatásokkal, nehezen fogadták el az újdonságokat. Az előszezon végé elmentünk egy edzőtáborba Hannoverbe, és a szezon előtti utolsó edzőmérkőzésként az ottani Bundesliga-csapattal játszottuk. Szoros összecsapás volt, de nyertünk. Valószínűleg ezután a meccs után éreztem én is és Stig is, aki ott volt és figyelt, hogy valami igazán jó dolog van készülőben.”

Az 1976-os bajnok Halmstads BK, Hodgson (melegítőben) jobbról a második (Forrás: Allsvenskan)

A szezon első mérkőzésén az előző idény ezüstérmese, az Östers IF háromgólos győzelmet aratott Hodgson együttese ellen, ami után máris kongatni kezdték a vészharangot a helyi lapok, hogy rossz döntés volt az angol edző kinevezése. Csakhogy egy összecsapást követően nem szabad messzire menő következtetéseket levonni, amit tökéletesen mutat az a tény, hogy a következő öt találkozón kilenc pontot szerzett a HBK (akkor még két pont járt a győzelemért), és feljött a bajnokság első helyére. A csapat 26 fordulóból 18 után vezette a bajnokságot, és amikor az 1976-os szezon véget ért, a klub először nyert aranyérmet – három ponttal megelőzve a Houghton vezette Malmőt.

„Az utolsó előtti fordulóban, idegenben az IFK Norrköping ellen biztosítottuk be az aranyérmet. Ezután Stig Nilsson elintézte, hogy mindenki családostól összegyűljön egy szállodában, ott ünnepelhessünk. Sohasem fogom elfelejteni azt a napot és azokat az érzéseket, amik akkor elfogtak”

– idézte fel az angol szakember.

Ezután két középszerű idény következett, 1977-ben és 1978-ban is csak a nyolcadik helyen végzett a HBK, a csapat meg sem tudta közelíteni a korábbi sikeres szezont. Ráadásul idő közben a keret is átalakult némileg, mert a bajnoki címben főszerepet vállalók közül Jan Ryding, Bengt-Göran Svensson és Lars-Erik Larsson elmentek vagy épp visszavonultak, Bertil Andersson és Lennart Larsson pedig kiszorulóban voltak a csapatból és már csak ritkán léptek pályára. Így jutunk el 1979-be, mikor ismét szinte lehetetlen volt legyőzni Hodgson csapatát, amely másodszor is felért a csúcsra.

„Ez egy teljesen más típusú szezon volt, mint amikor először nyertünk. Az 1979-es aranyérem valóban mindannyiunk kemény munkájának eredménye volt. Talán nem okozott olyan nagy meglepetést, mint az 1976-os siker, de sokat jelentett a klubnak”

– emlékezett vissza Hodgson.

Tökéletesen fogalmazott az angol szakember, mert miközben 1976-ban öttel több mérkőzést nyertek, hárommal több vereségük is volt. A gólok számában szignifikánsan kevesebbet termeltek, de kevesebbet is kaptak. Az első trófea elhódításakor Rutger Backe 21 találattal volt gólkirály, miközben 1979-ben egyetlen játékos sem érte el még csak a tíz találatot sem.

Az 1979-es ünneplés pillanatképe, a szemüveges elnök, Stig Nilsson és Hodgson (Forrás: Allsvenskan)

Hodgson öt szezon után hagyta el a Halmstadot, hogy visszatérjen Angliába. Itt a korábban már emlegetett Houghton segítője lett a mélyrepülésben lévő Bristol Citynél, majd egy fél szezonon át ő maga is irányította az akkor épp a negyedik vonalba kieső csapatot. Ez a sikertelenség még Svédországban is olyan visszhangot kapott, hogy Hodgsonra már senki sem tekintett bajnok edzőként, csak a másodosztályú IK Oddevold ajánlott neki állást. A kieséstől ugyan nem tudta megmenteni a gárdát, de az Oddevold mutatott olyan jeleket, amelyek már feledtették Hodgson angliai sikertelenségét.

1983-ban a másodosztályból évek óta feljutni képtelen Örebro SK nevezte ki, hogy hátha vele sikerül visszatérni az élvonalba. Az északi csoport bronzérme jó eredmény volt első idényében, de nem ért még csak osztályozót sem. Ellenben a másodikban már nem volt kérdéses, hogy az első két hely valamelyikét elcsípi a csapat, csakhogy szerencsétlenségére a déli csoportban a szezon második felére bomba formába lendült Mjällby AIF jött szembe, amely oda-vissza győzelmet aratott.

Azonban Hodgson két sikeres szezonja megteremtette az esélyt, hogy szintet lépjen, mert Houghton korábbi sikerei a Malmőnél kellően szép emléket hagyott a klubvezetőkben, hogy elhiggyék, egy másik angol szakemberrel is felülhetnek a svéd labdarúgás trónjára. Itt fontos tisztázni, hogy 1982-re 12-re csökkent az élvonal létszáma és a következő évtized során a legjobb négy még egy rájátszást is vívott a bajnoki cím elhódításáért, azonban a történelmi számításokba mégis az alapszakasz győztes neve került fel bajnokként.

„Én és a Malmö FF is vissza akartunk jutni a csúcsra. Az első szezonban végig az IFK Göteborgot üldöztük, de nagyon jó játékosaim voltak, és együtt megcsináltuk. Bár a sorozat vége után az akkori rájátszási rendszer miatt nem kaptuk meg a bajnoki címet, megnyertük a bajnokságot (az alapszakasz – a szerk.), és ezt a legnagyobb becsben tartom.”

Ha azt mondjuk, hogy Hodgson beváltotta a hozzá fűzött reményeket, akkor visszafogottan fogalmazunk. Az öt éve alatt, amíg a klubnál dolgozott, mindig győzelemre vezette csapatát az alapszakaszban, ami sem előtte, sem azóta nem sikerült senkinek sem. Ezt követte a sorozat végén a svéd bajnoki címet eldöntő rájátszás, amit Hodgson és az Malmö FF kétszer is sikerrel abszolvált (1986, 1988), valamint ugyanennyi alkalommal megnyerte a Svéd Kupát is (1986, 1989).

Az 1989-es aranyérmes együttes, jobb oldalon a sikeredzővel (Forrás: Allsvenskan)

„A Malmőben töltött évek mind szakmailag, mind a család számára rendkívül jól sikerültek. A klub fantasztikus volt. Olyan emberekkel dolgoztam, akiket kedveltem, jó játékosok és megfelelő körülmények vettek körül, ami természetesen hozzátett az élményhez”

– értékelte ezeket az esztendőket Hodgson.

A malmői öt esztendő után eljött az új kalandok ideje. A svédországi sikerek megalapozták Hodgson ismertségét, és mivel a fia már befejezte az általános iskolát, az angol szakember számára elérkezett az idő, hogy nekiinduljon az európai karriernek.

Hodgson és Houghton új szemléletet hoztak a svéd labdarúgásba, ők vezették be a modern, innovatív futballt. Időbe telt, amíg ezt ő maga is felismerte.

„Akkor még nem gondoltam arra, hogy valami nagyot tettem a svéd futballért. De ma már nagy büszkeséget és hálát érzek a Svédországban töltött időszakkal kapcsolatban. Azt tudni, hogy a munkám olyan nagyszerű szakemberekre volt hatással, mint Sven-Göran Eriksson, Tord Grip és Lasse Lagerbäck, természetesen óriási elismerést jelent. Azt hiszem, a legfontosabb dolog az az, amit a Halmstaddal tettem, hogy megmutattam, hogy még ha nem is legjobb játékosok állnak rendelkezésedre, akkor is tiéd lehet a legjobb csapat, ha a megfelelő futballt játszatod vele. Úgy gondolom, hogy Bobbal a játékosokkal való bánásmód és az edzői szakma új módját mutattuk meg a svéd labdarúgásnak.”

Hodgson 2014-ben egy ünnepségen (Forrás: Allsvenskan)

 

A svéd futballrajongók egy egész generációja számára Roy Hodgson a profizmus, a modern futball és a siker szimbóluma marad. Maga Hodgson is nagy örömmel tekint vissza svédországi időkre:

„A svédországi évek, mind a Halmstadban, mind a Malmőben töltöttek, életem legboldogabb időszakai voltak.”

Kiemelt kép: Allsvenskan