Dávidnak tűnő Góliát; Egy nagy-kiscsapat Belgiumból

Amikor tavaly a Leeds United 16 esztendő után visszatért az élvonalba, akkor arról beszéltek az angol lapok, hogy egy alvó óriás ébredt fel. Nos, a Leedshez képest a Royale Union Saint-Gilloise nagyon mély álomba szenderedett 48 évvel ezelőtt, mert a belga klubnak csaknem fél évszázad kellett ahhoz, hogy visszatérjen a legmagasabb osztályba. Belgium is azon futballországok közé tartozik, ahol jelenleg csak egy fővárosi együttes szerepel az élvonalban, miközben Bruges és Antwerpen két-két csapatot delegál az első osztályba. Brüsszel agglomeráció nélkül nézve csupán a negyedik legnagyobb város az országban és bár itt található a NATO és az EU székhelye is, futballszempontjából a jelen sokkal kevésbé fényes, mint a múlt. Az RSC Anderlecht, mint rekordbajnok, és mint Európa magasan rangsorolt utánpótlás-nevelő klubja felhelyezi a várost a labdarúgás térképére, de akad egy másik híres egyesület is a városban, amely egykoron kiemelkedett a belga ligában. A Royale Union Saint-Gilloise a Brüsszel déli részén található Forest kerületben székel, történelmileg pedig az ország egyik legnagyobb klubja.

Történelem

A brüsszeli klubot 1897-ben alapították és egy évvel később csatlakozott a másodosztályhoz. Három esztendő múlva sikerült az osztályváltás, majd a feljutást követően egészen az első világháborúig az ország egyik meghatározó csapataként lehetett megemlékezni róluk. Mindössze egyetlen negyedik hely, a többi esetben mindig dobogón végzett, közte hét bajnoki elsőséggel.

Az 1920-as évek második fele a hanyatlásról szólt, majd egy újabb sikeres generációnak is köszönhetően a következő évtized elején újabb három bajnoki címet zsebelt be egyhuzamban. A fejlődő futball azonban szépen lassan lehagyta a Saint-Gilloise-t, a klub előbb ismét a középmezőnybe zuhant vissza, majd jött 1950 és az első kiesés. A kétéves másodosztályú szereplés után sikerült visszatérniük és stabilizálniuk a helyüket az élvonalban, de a hatvanas évek közepétől egy liftező alakulattá váltak, mígnem eljött 1973 és a végső búcsú.

A brüsszeliek két év alatt a harmadik vonalig zuhantak, majd 1981-ben már a negyedosztályban találták magukat. Egy rövidke felvirágzás, mikor két év alatt mentek felfelé két szintet, ám utána hosszú időre állandósult a tagságuk a Derde Klasse-ban. A 2000-es évek közepén volt egy négyéves periódus, mikor a másodosztályban szerepelhettek, de aztán újra visszatértek egy osztállyal lejjebbre. 2015 az az év, amikor a harmadosztály harmadik helyéről összejött a feljutás – az első és a második nem vállalta a szereplést –, majd egy év másodosztály után átalakult a belga labdarúgás a mostani formájába, miszerint Belgian First Division B lett a második vonalból, a klub pedig sikeresen megragadt ebben az osztályban.

Megmentő pókerjátékos

Tony Bloom egy profi pókerjátékos, aki nem csak a kártyaasztalnál hazardírozik, hanem az életben is, mert nem csak ingatlanbefektetéssel foglalkozik, hanem úgy érezte, hogy a labdarúgásban is van akkora pénz, hogy megérje befektetni. A nagyapja az 1970-es években a Brighton & Hove Albion elnöke volt, akinek köszönhetően szoros kapcsolatot ápolt a futballal és a város csapatával is. 2009-ben jött el a pillanat, hogy belevágott a nagy kalandba és többségi tulajdonos, illetve elnök lett szeretett klubjánál. Neki köszönhetően előbb megépült az új stadion, majd a további befektetései a „sirályokat” egészen a Premier League-be repítették. Bloom csak hosszas keresés után tudta kielégíteni azon vágyát, hogy egy másik klubot is megvásároljon befektetési céllal.

Már a bemutatás során az igen ambiciózus úriemberek olyan beszédet tartottak melyben biztosították a szurkolókat, hogy ami sikerült Brightonban, az Brüsszelben is fog. Mindössze három évvel az érkezésük után már biztosan visszatér a klub az élvonalba, méghozzá stabil anyagi háttérrel, ami a koronavírusos időszak közepette kevés esetben áll fenn.

A hosszú távú projekt

Noha Bloom a többségi tulajdonos, Muzio elnökként és kisebbségi részvényesként felügyeli a klub mindennapi ügyeit. Az egyesület egyik büszkesége a 2018 óta egyre magasabb szintre fejlődő scouting-hálózat. A Chris O’Laughlin által szervezett team tevékenysége még gyerekcipőben jár a fiatalokat illetően – az utánpótlásuk még nem termelt ki profi játékost, mióta átvették az irányítást –, a klub profiljába illő felnőttjátékosok kiválasztása terén azonban egyre jobban vizsgázik. Az együttes már a március 13-i bajnoki győzelem után megünnepelhette az aranyérmet, ami a jól elvégzett után learatott babér a vezetőség szerint.

Hatalmas elégedettséggel nyilatkozott ezzel kapcsolatosan O’Laughlin, aki egyrészt boldog amiatt, hogy mindössze két játékos érkezett kölcsönbe eddig a Brightontól, másrészt arra is büszke, hogy a kemény munkájuk kifizetődött:

„Órákat töltünk játékosok videóinak nézésével, elemzésével és riportok készítésével. Azért öljük bele az időt ebbe a munkába, mert jó futballistákat és jó embereket akarunk a klubhoz hozni. Ez nagyon fontos számunkra, azt gondoljuk, hogy a játéktudás mellett megfelelő karakterű játékosokat kell találjunk, akikkel sikeresek lehetünk.”

Persze a játékosok leigazolása csak egy része a feladatnak, kell egy edző is, aki képes belőlük csapatok kovácsolni. Az új vezetőség évente cserélte az edzőket, mert nem jöttek a sikerek, de tavaly nyáron egy nem akármilyen szakembert sikerült megnyerni a projekt számára. Belga berkekben Felice Mazzu neve igencsak jól cseng, hiszen 2017-ben még az év edzője díjat is elnyerte, miközben a Royal Charleroi Sporting Club kispadját koptatta. A feljutás utáni második évben vette át a „zebrákat” és a középmezőnybe, sőt az említett díjnyertes évben nemzetközi kupainduló helyre irányította a csapatot.

Mazzu egy 3-5-2-es hadrendet vezetett be, amelyben főszerepet kap a két támadó, Dante Vanzeir és Deniz Undav. Együtt már 35 gólnál tartanak az idei szezonban, de az előkészítések terén sem vallanak szégyent, hisz 13 gólpasszt jegyeztek. Előbbit a KRC Genktől csábították el egy három plusz egyéves szerződéssel, és a hírek szerint a másodosztály legjobban fizetett játékosa lett a 23 éves csatár. A nála egy évvel idősebb társa a német harmadosztályban szereplő SV Meppentől érkezett, miután az előző idényben 30 találatból vette ki a részét, oroszlánrészt vállalva abban, hogy a legszerényebb költségvetésű klub a feljutásért harcoljon.

Sokakban felmerült a Brexit utáni időszakban, hogy az angol kluboknak nehézségekbe ütközik majd a munkavállalási engedély megszerzése, és az igazolásaiknál a leendő játékosaiknak szükségük lesz megfelelő mennyiségű élvonalbeli mérkőzésre, így könnyen lehet a Brighton és az USG között nagyon szoros lesz a kapcsolat, de a sportigazgató szerint ez nem férne bele a klub identitásába:

„Ami a kapcsolatokat illeti, Tony itt csak egy befektető, megvannak a barátságos telefonhívásaink, ahogy több emberrel is tartjuk a kapcsolatot Brightonban, de ez minden. Megvan a saját külön jövőképünk, filozófiánk, stratégiánk, toborzási céljaink és ambícióink. Két külön klub vagyunk, nem vagyunk testvérklub vagy szatellit klub. Mi vagyunk a Union Saint-Gilloise, a történelemkönyvek megmutatják, hogy belga első osztályú harmadik legsikeresebb csapata.”

A belga együttes a saját útját akarja járni, méghozzá lépésről lépésre, nem siettetve semmit.

A nagyon koncepciózusan gondolkodó vezetőség abban reménykedik, hogy a pandémia lecsengése után, amikor visszatérhetnek a szurkolók, akkor a Stade Joseph Marien rendszerint telt házas mérkőzéseknek lesz az otthona. Egyes hírek szerint a bővítési projekt is már téma náluk, de a jelenlegi körülmények közepette nem szabad kapkodni, mert előbb biztosítani kell a jövőjüket az élvonalban, ha az meg van, akkor már lesz miről beszélni. A másik napirendi téma, hogy első osztályú együttesként már reális opció lesz, hogy a fiatalokat megcélozzák, mint vonzó lehetőség. Belgiumban hagyományosan ebbe az irányba tendálnak a klubok, amiből butaság lenne részükről kimaradni, mert ez egy biztos bevételi forrás, ami ismét csak a jövőjük biztosítását segítené.