Rüdiger és a heti százmillió

Bolond egy világ az, amelyikben egy futballista a heti (átszámítva) 100 millió forintos fizetést élből visszautasítja, de itt tartunk, kérem szépen. Hogy aztán az kinek a hibája, ha egyáltalán hiba, hogy ennyire elszabadultak a játékosbérek, hogy úgy fest, a határ a csillagos ég, és nem látni, valaha gátat lehetne-e szabni az ép ésszel felfoghatatlan, és egyre csak növekvő juttatásoknak, azon lehet lamentálni, és fogok is alább, sopánkodás helyett azonban érdemes afelől megközelíteni a kérdést, mi ennek az ára.

Mielőtt azonban túlzott mohósággal vádolnánk a Stamford Bridge-en az év játékosa címre is joggal pályázó német védőt, nem árt leszögezni, Chelsea-szinten „éhbérért”, heti 90 ezer fontért rugdosta a labdát, miközben mondjuk az a Ruben Loftus-Cheek, akinek a csapaton belüli státusza össze sem vethető a 29 éves védőjével, heti 150 ezer fontot könyvelhet el. Ezek amúgy bruttó összegek, amelyeknek majdnem fele adóként vándorol az államkasszába, szóval szociális szempontból van azért hasznuk –, nem is szólva Romelu Lukakuról, aki a saját nívóján elég silány szezont produkálva is keres heti 340 ezer (!) fontot. Ehhez képest tényleg smafu, amit eddig Rüdiger hazavihetett, és meglehet, a korábbi éveket kompenzálandó választott új úticélt – a hírek szerint a madridi Bernabéut, ahol minden bizonnyal megadják neki a heti 290 ezer fontot is. Minthogy a nyáron lejár a szerződése, január óta tárgyalhatott külföldi klubokkal, a Real mellett a Juventus, a Paris Saint-Germain, a Bayern, az FC Barcelona is kapcsolatba lépett vele, de a Manchester United ugyancsak szívesen látná, illetve látta volna a soraiban.

Na most ha valaki azt gondolná, a sárga irigység mozgatja az ujjperceket, amikor ezt a cikket pötyögöm, téved. Amikor az európai élvonal futballja százmilliókat szórakoztat, s a sportág a főszereplők, azaz a sztárjátékosok jóvoltából (is) képes fontmilliárdokat generálni, a futballisták váljanak csak milliomosokká, ez nem is lehet vita témája, csak épp ha a megállíthatatlanul emelkedő bérek szorítása miatt (is) kénytelenek a klubok egyre nagyobb pénzeket elkérni egy-egy meccsbelépőért, kiszorítva a szegényebb rétegeket a stadionból, vagy bedobni a súlyos ellenérzéseket kiváltó Szuperliga ötletét, akkor azért már van baj. Ha ugyanis egy klub büdzséjének a 75-80, alkalmasint 90 százaléka bérekre megy el (Angliában simán találni ilyeneket), ott alighanem muszáj valahogy növelni a bevételeket, annak meg mi a legegyszerűbb módja?

De a drága belépő csak egy dolog, ott van még a hamar dugába dőlő Szuperliga ötlete, amelyikkel szemben az egyik legfontosabb ellenérv az volt, hogy miután többségében állandó tagokkal működött volna, akik nem eshettek volna ki az elitsorozatból, szétzúzta volna az európai labdarúgás egyik alapkövét. Hiszen ez mégiscsak egy verseny, amelyben nincsenek előjogok, mindenkinek egyformán meg kell küzdenie azért, hogy eredményes legyen, hogy részt vehessen a legrangosabb sorozat(ok)ban. Mármost emlékezhetünk, a Szuperliga mellett viszont éppen azzal érveltek, hogy a résztvevőknek sokkal magasabb állandó bevételt biztosít, de kérdem én: az, hogy a BL-szerepléssel megkereshető 50-100 millió euró helyett egyszeriben garantált 300 millióval kalkulálhat egy klub, hosszútávon nem a játékosfizetések háromszoros, négyszeres növekedését jelentette volna? Az újbóli határon táncolást, ami a bevételek és kiadások egyensúlyban tartását illeti? Dehogynem, elsősorban pedig amiatt, mert 20-30 évvel ezelőtt belépett a játékba egy harmadik szereplő, a menedzser. A dörzsölt, okos, intelligens, kőkemény üzletember, aki fogja a klub grabancát, és addig nem ereszti, míg a neki kedvező döntést el nem éri.

A játékos szempontjából persze a lehető legjobb történés, hogy megjelent a futballban az ügynök, van végre, aki képviseli, aki az érdekeit védi, aki a lehető legmagasabb fizetést harcolja ki a számára; csak éppen emiatt kár a kluboknak azt remélniük, egy jelentős bevételnövekedéssel, mint amilyen lett volna a Szuperliga, mindjárt levegősebben gazdálkodhatnak, azzal egyenes arányban nőttek volna ugyanis az igények. És egyáltalán nem a futballisták telhetetlensége miatt, mert amúgy meggyőződésem, a játékos a már említett heti százmillió helyett az ötvenmillióval is bőven kiegyezne – a klubnak meg fele akkora lenne a kiadása… –, csak hát ott a menedzser, aki a dupláját sajtolja ki a kenyéradóból.

Oké, volt miből. Ettől még nem egy eszement összeg? És a bántás szándéka nélkül, nem eszement, hogy nem elég bárkinek a heti százmillió forint? Miközben amúgy jól érzi magát, számára kedves közegben, sikert sikerre halmozva, az őt felemelő, szeretett edzővel dolgozhat. De rendben, keresse meg annak akár a másfélszeresét is, magánügy, mondhatni, csak amíg lesznek Derby Countyk, a csőd szélére sodródó Barcelonák, a sport szellemiségét tipró versenysorozat-ötletek, a stadionokból az elképesztően magas jegyárak miatt kiszoruló családok, annyira talán mégsem.