„Senkit nem érdekelt, hogy magyar vagyok” – Garát Zsombor belekóstolt az NHL-es életbe

– Kezdjük is rögtön az elején: maga a lehetőség hogyan jött? Mennyire volt derült égből villámcsapás a meghívó vagy lehetett rá számítani?

– Ez nem a klasszikus sikersztori. Nagyon jó élmény volt nekem, meg a magyar hokinak, de csak egy rövid idejű dolog volt. Azért remélem, hogy egyszer sikerül visszajutnom az NHL-be ténylegesen is.

Kitűztem magamnak, hogy az ECHL-ben szeretnék játszani, Magyarországról ez tűnt reálisnak. És ne feledjük, ez is nívós bajnokság, igen erős a verseny.

Szerettem volna kipróbálni magam, illetve a feleségem, Gasparics Fanni is kint játszott Amerikában, ez is az indító okok között volt. Korábban éltem két évet itt a keleti parton, Boston környékén, és ezért a legközelebbi csapatokat nézegettem, valamint az elején még a New Yorkhoz legközelebb eső klubokat. Így kerültem Worcesterbe, ahol most is vagyok, aztán itt kezdtem el beszélgetni az edzővel, és egy idő után oda jutottunk, hogy ő is szeretett volna engem, nem csak én szerettem volna itt játszani. Viszont nem tudott nekem szerződést adni, mert meg van határozva a liga által, hogy hány darab szerződést adhatnak ki nyáron a csapatok, és ezek náluk elfogytak. Számomra akkor ez azért volt különösen nagy probléma, mert nem lehetett addig elkezdeni a vízum intézését, amíg nincs szerződésem, és a kérelmet hivatalosan a munkáltatónak kell beadnia. Ment a huzavona egy jó darabig, majd nem sokkal később bedobta az ötletet, hogy

a New York Islandersnél keresnek egy hátvédet az edzőtáborba, és mi lenne, ha beajánlana, én pedig mondtam neki, hogy akár a teljes szezont is kihagyom, ha kell, hogyha oda elmehetek.

– Már-már karikacsapás…

– Igen ám, csakhogy utána nem jelentkezett és mondtam is Fanninak, hogy jól elhúzta előttem a mézesmadzagot. Majd jött a válasz New Yorkból, miután megnéztek néhány videót rólam, főleg az A-csoportos világbajnokságról, hogy abszolút meg tudnám állni a helyem. Persze ez sem volt ilyen egyszerű, ugyanis először az általános igazgató helyettese azt mondta, hogy ne haragudjunk, de magyarokat eredetileg nem néznek, szóval újra kellett nézniük a videókat, és két-három nap után arra jutottak, hogy „jól van, jöhet a gyerek”. Utána még volt pár kör a vízumtémában, mert a beutazási hivatal nem írta be a rendszerébe, hogy már elhagytam az országot és azt hitték, hogy hamarosan „túlmaradásban” leszek, de ezt végül sikerült elintézni. Valójában felszabadult egy hely, és szerencsésen alakultak a dolgok, hogy én tudtam ezt betölteni.

– Milyenek voltak az első reakciók, amikor ez kiderült?

– Vegyesek, de főleg nagyon jók. Öt nappal a tábor előtt vált biztossá, hogy mehetek, de a legközelebbi szeretteimnek is csak egy nappal korábban mondtam el, mert még én sem hittem el, hogy ez tényleg megvalósulhat. Teljesen szürreálisnak tűnt az egész, különösen azok után, amiken keresztülmentünk az elmúlt hónapokban, amikor azt sem tudtam, hol és miként fogok tudni játszani. Egy nappal a tábor előtt úgy voltam vele, hogy nagyot fog szólni a hír és szerettem volna, hogy a szeretteim tőlem tudják meg, majd másnap reggel, edzés előtt az Islanders publikálta a névsort. Addigra már jártam az öltözőben, beszéltem néhány sráccal, ott már tudtam, hogy ez meg fog történni. „Ne zavarj!” üzemmódba állítottam a telefonomat, aztán az első edzés után elkezdtem feldolgozni az üzeneteket, kellett hozzá néhány nap, de nagyon jólesett. Láttam, hogy sok helyen meg is jelent a hír, úgyhogy rengetegen gratuláltak hozzá.

– A „vegyessel” mire utaltál?

– Nem az volt, amit írtak, mert azok mind pozitívak voltak, inkább meglepődtem néhány emberen, akik nem reagáltak sehogy. Egy barátomon keresztül is jött egy kérdés, de meg sem kérdeztem, hogy kitől, hogy „De miért pont a Zsombi?”. Amúgy ez teljesen jogos,

nem én vagyok a válogatott legjobb játékosa. Nem azért jött össze ez a lehetőség, mert én vagyok a legügyesebb, hanem mert hajlandó voltam bevállalni ezt a rizikót és a sokkal nagyobb kihívásokkal járó hokis életet, és így adatott meg ez a lehetőség szerencsésen.

– A jégkorong egyre globálisabb sportág, az NHL-ben is játszott már horvát, ausztrál, bolgár, angol és holland játékos is, magyar viszont még nem, edzőtáborra szóló meghívót is nagyon ritkán kap honfitársunk. A táborban mennyire lepődtek meg azon, hogy honnan érkeztél?

– Senkit nem érdekelt. Egy voltam a 60 játékosból, minden szempontból. Az segített, hogy ismerem az amerikai kultúrát és a nyelvet is beszélem, talán ha ez nem lett volna meg, akkor másképp néznek rám. Sok légióssal találkoznak, maximum olyan skatulya létezik, hogy „külföldi”, de igazából azzal sem foglalkoznak, hogy hol van Magyarország.

– Folyamatos bizonytalanság nyáron, késői értesítés a részvételről… Ezek után milyen formában tudtál megérkezni egy olyan mezőnybe, ahol a világ legjobbjaival kellett dolgoznod és versenyezned?

– Egész jó állapotban voltam, nyilván ha májustól kezdve tudtam volna, hogy erre készülhetek, akkor egy-két dolgot máshogyan, jobban csináltam volna, de alapból úgy edzettem nyáron, hogy akárhol és akármikor kapok lehetőséget, a legjobb formámat tudjam nyújtani. Worcesterben voltak opcionális edzések előtte, és annyira jóban lettem pár emberrel, hogy folyamatosan le tudtam járni velük, még a jégre is. Konditermi és száraz edzést pedig folyamatosan csináltam, egyedül is.

Aztán amikor az NHL-es tábor előtt két nappal megérkeztem New Yorkba, akkor velük is le tudtam menni egy tréningre, ami számukra átmozgató volt, nekem meg életem legkomolyabb edzése, de legalább elkezdtem az akklimatizációt.

Forrás: substackcdn.com

– Mentálisan hogy lehet felkészülni egy ilyen kihívásra, miközben ennyire gyorsan zajlanak az események?

– Hamar lecsapódott bennem, hogy miként szeretném ezt az egészet kezelni. Az ezt megelőző időszak inkább negatívan alakult a bizonytalanság miatt, amikor nem tudtam, hogyan, hol és mikor fogom folytatni, és ezeket a kérdéseket kívülről is megkaptam, hozzáteszem, jogosan. Utólag egyébként elégedett vagyok, az irányelv az volt, hogy teljes egészében meg tudjam élni ezt a kalandot és ne legyen csapongó, valamint hogy a legjobb tudásomat tudjam nyújtani. Ehhez arra volt szükségem, hogy egy nagyon stabil környezetet teremtsek meg, és ne vigye el a fókuszt az, hogy mindenkinek arról áradozom, mennyire jó ez az NHL, de persze arra is ügyeltem, hogy ne golyózzak be egyedül a szobában és ne azon agyaljak, hogy itt mindenki jobb nálam. Az aranyközéputat kerestem és szerintem meg is találtam.

– Akkor sikerült megélni és megfelelni a saját elvárásaidnak?

– Igen. A céljaimat nem értem még el, ám rengeteget tanultam, és most már tudom, hogy ez a világ nemcsak arról szól, hogyan teljesítesz az edzések alatt, mert van előtted negyven ember garantált NHL-szerződéssel, és ők fognak játszani, nem te. Ezzel nincsen semmi baj, csak én ezt előtte nem tudtam, azt hittem, hogy majd lesz hat edzőmeccs, az egyiken csak játszhatok majd, de nem így alakult. Annak örülök, hogy ezt nem csalódásként élem meg és a helyén kezelem, mert csak a saját teljesítményemet tudtam befolyásolni, és ennél jobbat nem nagyon tudtam volna nyújtani. Persze, volt egy-két csere vagy mozdulat, ami jobban is sikerülhetett volna, de nem akarok ezen őrlődni.

– Számodra mi volt a legsokkolóbb újdonság és eltérés a korábbi táborokhoz és alapozásokhoz képest?

– Több pénz, több figyelem, sokkal nagyobb tapasztalat és profizmus. Nagyobb a stáb létszáma, jobb a felszereltség, modernebb a környezet, de ezek mind az anyagi háttérből fakadnak. Apró különbségnek tűnhet, de számomra szinte felfoghatatlan volt, hogy amíg például otthon, ha edzés közben romlik a jég minősége, akkor lejövünk róla, és addig szünetet tartunk, amíg a rolba rendbe nem teszi. Itt meg csak simán átsétáltunk egy másik jégfelületre, ahol egyből folytatódott az edzés. Ami pedig a szintet illeti: persze, ügyesebbek és jobban látnak a jégen, de

a valódi különbség abban van, hogy hogyan játszanak akkor, amikor másnál van a korong és másnak kell segíteni. Otthon, ha valakinek van három méter helye, akkor nem megyünk közelebb, oldja meg. Itt, ha valakinek van öt métere és úgy tudok neki segíteni, hogy odamegyek, akkor oda is megyek. Senki sem rest beletenni a pluszmunkát és senki sem apellál arra, hogy majd a társ egyedül megoldja a helyzetet.

Mindig együtt játszik az öt játékos és sosem szakadnak szét. Ez nagyon komoly fizikumot igényel, de ettől tud a világ legjobb bajnoksága lenni az NHL. Elképesztő, milyen nyers erejük van az ottani játékosoknak, és a jégen ezt kamatoztatják.

– Volt olyan momentum, ami különösen emlékezetes marad?

– Több is. Az első az, amikor először felvettem az edzőmezt és ott volt rajtam a New York Islanders és az NHL logója is, én meg csak néztem, hogy atyaúristen. A következő ilyen az első edzés, amikor Mat Barzallal és Anders Lee-vel (az Islanders csapatkapitánya – a szerk.) mentünk 3 a 3 ellen, az felfoghatatlan volt. Vagy amikor Lee leült mellém és elkezdtünk beszélgetni, de azt is mondhatnám, amikor Noah Dobsonnal voltam egy bekkpárban egy fél meccsen keresztül, és az egyik csere után megdicsért, hogy milyen jó passzt adtam neki a hátam mögött. Én egy pillanatra lefagytam és mondtam neki, hogy ilyen nem is volt, ő meg elkezdte bizonygatni, hogy de igen, a támadóharmadban, mire beugrott, hogy tényleg, mit csináltam! Nagyon hálás vagyok ezekért az élményekért.

– A közelmúltban, főleg a koronavírus-járvány által érintett szezonokban az Islanders volt az NHL egyik, ha nem a legegységesebb csapata és ez volt a sikerük titka is. Ebből érzékeltél valamit?

– Egyrészt az NHL-t eddig nem követtem olyan szorosan, másrészt egy ekkora létszámú, 60 játékosból álló táborban ezt nehéz megmondani. Sajnos összehasonlítási alapom sincs, az biztos, hogy elképesztő profizmus és alázat van mindenkiben, de nem tudom azt állítani, hogy a többi 31 csapatnál ez hiányozna. Mérhetetlen nagy tisztelettel fordul mindenki egymáshoz, egy irányba húznak, nincs hierarchia, különben Mat Barzal hogyan is állt volna szóba velem?!

– Volt olyan, akivel baráti vagy haveri viszonyba kerültél és azóta is tartjátok a kapcsolatot?

– Az NHL-esek közül egyáltalán nem. Lee-vel és Szemjon Varlamovval beszélgettem a legtöbbet, viszont egy ilyen kapcsolat kialakulásánál szerintem feltétel, hogy nagyjából hasonló közegben éljenek az emberek, én pedig egyelőre ezt nem mondhatom el magamról. De közös élményekkel azért gazdagodtam.

– Varlamovról az a hír járja, hogy igazi őrült.

– Nagy fazon, az biztos. Velem elképesztően jó fej volt, nyitott, egyenlő félként kezelt engem is és mást is, de nagyjából ennyit tudok róla mesélni.

– Említetted, hogy sokat tanultál. Mi az, amivel az edzőtábor révén több lettél, mint előtte voltál?

– A rengeteg élménnyel, egyértelműen. Ezen kívül az egyenletes és rendkívül magas szintű teljesítőképességet emelném ki, láttam azt, hogy

milyen egy olyan versenyhelyzetben lenni, amilyennel soha az életemben nem találkoztam. Életemben nem szembesültem azzal, hogy valahol ott vagyunk hatvanan, és a 10. meg a 45. között nem igazán van különbség. Otthon ilyen sosem volt és szerintem sajnos egy ideig nem is lesz.

Azt is megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor folyamatosan néznek és megfigyelnek, a legapróbb mozdulatokat is árgus szemekkel követték.

– Visszacsatolást is kaptál arról, hogy mi az, amit jól csinálsz, vagy amit esetleg jobban kellene?

– Nem, és ez az egyetlen dolog, amit hiányoltam. Ennek is a nagy létszám lehet az oka, és bár volt ott akkora stáb, hogy mind a hatvan játékossal foglalkozzanak, de szerintem nem akartak. Az „alsó húsz” nem nagyon esélyes arra, hogy egy-két éven belül odakerüljön, úgyhogy ezért velünk nem töltöttek annyi időt, és szerintem onnantól, hogy minket leküldtek az AHL-be és negyvenen maradtak, már aktívabban foglalkoztak a többiekkel. Persze odajöttek az edzők, és ha kellett, akkor kijavítottak, adtak instrukciót, videóztunk és kérdezni is lehetett, de egyéni elbeszélgetés például nem volt.

– Akkor sem, amikor közölték, hogy számodra véget ért a tábor és az AHL-be irányítottak át?

– Semmi.

Azt hittem, lesz valami kis beszélgetés, de annyi történt, hogy leültettek a meeting szobában, majd elmondták, hogy este már Bridgeportban kell lennünk, mert másnap reggel ott edzünk, és ennyi. Azt még hozzátették, hogy akadtak olyanok közöttünk, akik jobban teljesítettek néhány maradónál, azonban nekik NHL-szerződésük van és meg kell értenünk, hogy ők fognak lehetőséget kapni.

Nyilván ezt szomorú volt hallani, de segített megemészteni, hogy mindezt Lou Lamoriello (a klub legendás, 81 éves általános igazgatója, azaz general managere – a szerk.) közölte velünk.

– Én már attól megijednék, ha egy szobában kellene vele tartózkodnom...

– Az biztos, hogy hihetetlen tekintélye van így 80 fölött is.

– Milyen volt a bridgeporti folytatás?

– Újra olyan közegbe csöppentem, ahol nem tudtam, mire számítsak összességében. Ám ott is csak addig voltunk, amíg nem küldtek le oda további játékosokat az Islanderstől, mi pedig mentünk tovább az ECHL-be, ám ez amúgy várható is volt. A stáb is ott volt korábban New Yorkban, úgyhogy mindenki ismerős volt, viszont így is csökkent az edzések színvonala. A környezet azért majdnem minden szempontból az NHL-t idézi, de ezt el is mondták, hogy ez az egyik legnívósabb öltöző az AHL-ben.

– Nem a zsebedben szeretnék turkálni, de lehet tudni, hogy milyen jellegű szerződést kötöttél az ECHL-ben? Benne van a pakliban, hogy ha jól teljesítesz, visszahívnak az AHL-be?

– A szerződésben nincsen, egyirányú a megállapodás, azaz senkinél sincs ott a játékjogom, bármelyik AHL-es vagy adott esetben NHL-es csapat megkereshet. A kapu így azért elég nyitott. A Bridgeport egyébként csak a Worcesterből szokott felhívni játékosokat és van is nálunk kétirányú vagy egyirányú AHL-szerződéssel rendelkező ember, úgyhogy valószínűleg nem én vagyok az első a listán.

– És akkor ez egy egyéves kontraktus?

– Én inkább úgy mondanám, hogy 24 órás, mert bármikor kirakhatnak, de igen, a szezon végéig írtam alá. Az egyik tavalyi top csatár is hasonlót kapott, mint én – bár valószínűleg jobban keresett –, aztán néhány napja behívták, és közölték vele, hogy mégsem kell. Bridgeportból telefonáltak, hogy még két embert leküldenek, úgyhogy Worcesterben azonnali hatállyal kellett két helyet csinálni, és az egyik áldozat ez a fickó lett, a másik pedig a szobatársam. Mindenkit megrázott. Senki sincs biztonságban, saját bőrön tapasztalni teljesen más, mint amikor olvasunk róla.

– Te is ilyen szellemben élsz most?

– Igen, próbálom megszokni, hogy bármikor azt mondhatják, hogy csomagoljak, és nem elcserélnek, hanem csak kiraknak és kész, aztán oldjam meg, de persze folyamatosan ez ellen teszek a teljesítményemmel.

– Beszélgettél olyan magyarokkal, akik korábban már megfordultak az ECHL-ben?

– Vay Ádámmal beszéltem anno, amikor itt játszott, Nagy Gergővel és Kóger Danival még a világbajnoki felkészülés alatt, amikor már errefelé nézelődtem. Ők is elmondták, hogy milyen tud lenni itt az élet, de olyankor nem érti meg az ember, hogy mit jelent az, amikor elmegyünk egy csapatépítőre, és azért nem jön el az egyik fontos játékos, mert már nem is lesz ott többé. De hát ez van, az észak-amerikai profi sport már csak ilyen.

Kiemelt kép: Garat Zsombor Instagram